2011. október 17., hétfő

Itt a magyarázat - miért nincs friss?

Sziasztok!
Ugyan a Meloddy világa blogomon már egyszer leírtam ezt, de ide is bemásolom a személyes vallomásomat arra, hogy miért is nincs olyan hamar rész, mint nyáron:


Sziasztok!
A probléma amivel hozzátok fordulok az az, hogy lehet olvastok egy páran, de nem nagyon megy a folytatás. Az iskola és a hétköznapok egyébb nyavajái teljesen felzabálják az összes szabad időmet! Nem is tudom mi idegesít jobban: az, hogy nem tudok blogolni, vagy az, hogy nem tudok írni (ami történetesen ugyanaz xD)... öüm! Tehát legyetek türelemmel kérlek! Ha tudok írni írok, ha tudok valamit feltenni teszek, ha tudok valami újat, akkor híradózok. De egyenlőre még le vagyok maradva... :( viszont eszem ágában sincs zárni - pedig nekem elhihetitek, hogy a legtöbb blogom zárásra kerül xDxD Tehát: igyekszem írni, csak nem mindig megy! Így ilyen alapon az ígéreteimet a blogolással kapcsolatban sem kell teljes mértékben komolyan venni... szóval még egy kis türelmet! köszi, puszi xD



Amúgy hétvégén volt az ásványbörze és nagyon jó volt. Sok új emberrel ismerkedtem össze és barátokat is találtam. De most iskolában vagyok szóval erről beszámoló majd holnap - holnapután - vagy SOHA xDxD NEM IGAZ!!!! Majd... tehát majd lesz! Addig is legyetek rosszak és tanuljatok - vagy NEM. xD


Cső, Puszi, Pá!! x.X

Tehát ennyi a vallomásom! :( Tényleg szorri... www.meloddyvilaga.blogspot.com



2011. október 13., csütörtök

IX.fejezet: Impressive Change

halihó!

na itt a folytatás, most nem tudom meddig kell várni a kövre, mert formában vagyok az írást illetően! :D bocsi ha félregépeltem vmit, de siettem! xDxD

Egy mozdulat olyan, mint egy trombita szó - simán felébred és azt nem akarom. Már elmúlt hajnal 3 és hiába téved körbe a tekintetem a szobában még mindig csak mi vagyunk, hiszen Leo és Kev még sehol sincsenek. Tuti, hogy valami csajnál fetrengenek tök részegen!
Az alvás nem megy. Pedig holnap péntek! És még suli. Gyorsan el kéne aludnom, hogy legalább elmondhassam, hogy aludtam három órát. De Tom olyan szépen alszik és annyira nincs szívem megmoccanni, mert tudom, hogy akkor felébred. Sóhajtottam. Hát mégis meg kell tennem. Eddig szemben voltam vele most megfordultam. Semmi jele nincs annak, hogy fent lenne. Bár már háttal vagyok neki, így nem láthatja az arcom, és én se az övét, de tudom, hogy nem kelt fel... vagy... - ekkor valami bizsergést éreztem, majd egy kezet, ami óvatosan lopakodott felfelé csípő hajlatomon. Tom keze lesz. Akkor hát még is felkelt.
- Ugye nem akartál elmenni?
- Nem csak meg akartam fordulni, mert kényelmetlen volt órákon át egy pózban feküdni.
- Értem. Nekem mindegy amíg itt vagy mellettem.
Keze végül feljebb csusszant felső testemen, majd vissza lentebbre. Közelebb csúszott és ekkor arcomba szökött a vér, ugyanis megéreztem kedves bátyám büszkeségét fenék tájamon. Kissé kiegyenesedtem a különös érintésre - hiszen a bátyámmal ez nekem szokatlan. És ő akkor is csak közelebb húzott. Állát nyakamba fúrta, majd folytatta a simogatást. A levegőt egyre nehezebben vettem és számat kissé kitátottam. Szükség volt rá, hiszen azt hittem megfulladok. Mi ez a folytogató érzés? Számomra furcsa. Ilyet nem nagyon éreztem még.
A következő pillanatban Tom keze pólóm alá tévedt és úgy folytatta a simogatást. Most még gyorsabban kapkodtam az oxigént és közben azon morfondíroztam mit kell csinálnom. Még nem volt velem ilyen! Részem sem volt ehhez hasonló eseményben... sok gondolat futott át az agyamon miközben szívemet a torkomban éreztem dobogni. És Tom ekkor ismét megtörte a csöndet:
- Nyugi.
Abszolút meglepő, de ettől csak rosszabb lett! Még jobban féltem. Még jobban kerestem a kiutat, a megfelelő szavakat, mozdulatokat. És ekkor Tom a nyakamba csókolt. Hosszan, izgatóan és mégis óvatosan. Nyeltem egyet. Lehet mégis sikerült elaludnom, és ez csak egy álom! Egy álom... egy olyan álom, amiből nem akarok felébredni. De a józan ész mégis mindig győz a vágyak felett:
- Mit csinálsz?
Tévedt ki eme rögtönzött kérdés ajkaim közül. De Tom még ezt a helyzetet is véresen lazán, nyugodtan kezelte:
- Nem tudom. De nekem nagyon jó! Neked?
- Nem mondom, hogy nem, de... figyelj már! Mi elvileg testvérek vagyunk, nem?
- Gyakorlatilag is! De most pont, hogy leszarom...
És újabb csókokkal halmozott el. Már a keze is épp a nadrágom körül matatott és mikor ujjaival lassan behatolt az ócska pamut anyag alá éreztem a perc komolyságát: nem lenne helyes,ha hagynám neki, a BÁTYÁMNAK magam, de ezt nem lehet abbahagyni, ugyanis túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. De mégis az! És ami ebből kiugrasztott az egy ajtónyitódás volt és beszédfoszlányok, majd a konyha villany kattanása. Tommal ijedt madarakként rebbentünk szét.
- Ez Leo és Kev lesz. Jobb lesz ha...
- Bill, ne menj! Majd mondjuk, hogy berúgtunk és ezért aludtunk egy ágyban. De most nem bírnám ki ha távol lennél tőlem!
- Tudom, és ez épp elég indok arra, hogy menjek...
- Nem!
- De!
- Bill, azt mondtam: nem!!!
Ha lehet suttogva veszekedni, akkor ez az volt. Végül rábírt a maradásra.... és újabb beszédfoszlányok ütötték meg fülemet.
- Hé, szerinted ezek már alszanak?
- Szerintem igen. Nem alszunk mi is?
- De. Jó lenne, mert már három óra. Ilyen bowling meccset! Nem hittem, hogy eddig nyitva lesznek.
A lámpa kialudt.
***
Arra tértem magamhoz, hogy fázom és hideg van, valamint nincs mellettem senki... kezemmel kerestem bátyámat, de semmi választ nem találtam. Kétségbeesett kapálódzásba fogtam és már készültem felállni, mikor ráléptem valakire...
- Au...
- Tom! Azt hittem elmentél.
- Mi? Nem. Nem hagylak itt, nyugi! De pszt, mert ezek még alszanak!
- Miért alszol a földön?
- Lelöktél.
- Ó... ezer bocs!
- Hagyjad is... nem volt semmi! De már igazán leszálhatnál rólam.
Kérésére azonnal lepattantam volna, de mikor felkeltem bevertem a fejem az emeletes ágy tetejébe. Egyből vissza ültem és újból Tom gyomrán tapodtam! Mikor ezt tudomásul vettem hamar felhúztam lábaimat magam alá az ágyra és megint sűrű bocsánat kérések közepedte nyavajogtam neki, hogy ne mérgelődjön. Tudom mennyire hirtelen típus!
- Hagyd már abba! Ha így folytatod belem sem marad...
Jó erre már nem mondtam semmit. Inkább kikerülve Tomot próbálkoztam újra felmagasodni. A hirtelen jött egyensúly vesztés következtében pedig megint lefejeltem az emeletes ágy fakeretét. Erre Tom is felállt:
- De béna vagy.
- Hagyjál!
- De akkor is. Nem alszunk még? Fél hat!
- Mennyi??? Dehát nekem 0. órám van!
- Az 7.10-kor kezd. Nyugi! Gyere és aludj velem egy kicsit.
- Nem Tom! Be kell mennem előtte a könyvtárba egy fizika könyvért, mert... mert be kell mennem!
- Miért?
- Mert be kell mennem...
- De miért kell? Neked nincs?
- Hát ööö... van, csak nem tudom hol, mert múltkor Jared elvette tőlem és még nem adta vissza.
- Elvette?! Hát oszt' miért? Neki nincs?
- Van, de... neki most görénykedni volt kedve...
- És pont veled. Hanyas hálóterem az övéjük?
- Tom! Azt... nem mondom meg!
- Mi? Miért?
- Mert tudom mi a szándékod! Majd visszaadja... egyszer! ... Ugye vissza adja??
- Huszonnyolcas, hm?
- Igen. Vagyis: nem! Tom ne!
Már éppen elindult és úgy kellett bele kapaszkodnom a karjába, hogy ne menjen. Jaredről tudni lehet,hogy naponta kétszer kondizik és elég jó bőrben van. Örökké fitt és mindig készen áll egy bunyóra! Akár csak Tom... de én féltem! Nem engedhetem el...
- Miért ne? Legalább megnevelem kicsit...
- Ajj! Miért kell feleslegesen konfliktusba keveredni? Ez neked a hepped?
- Nem.
- Akkor meg??!
- Olyan vagy, mint anyám!
- Tudom. Szerinted nem nála nevelkedtem én is?
- Áhh. Te csak hazáig követtél minket a kórházból!
- MI???!!
- Csak szivatlak. Remélem megvan még a láncod...
- Milyen láncom?
- Amit az állatkertben kaptál! Hehehe!!!
Nem épp kedves tekintetet váltottam, amit nem épp kedves bátyám is észrevett.
- A szebbik szemeddel!
Hát inkább megráztam a fejem és elmentem mellette. Ki a konyhába és letelepedtem a pulthoz. Sűrű sóhajok közepedte Tom is csatlakozott hozzám. Hátulról átölelt miközben én a széken ültem. Kezei szorosan mellkasomra fonódtak és fejét az enyémre helyezte.
- Bocs.
- Ehe!
- ??
- Még meg kell szoknom, hogy használod ezt a szót.
- Ne izélj már! Ezt úgy állítod be, mintha egy tapló paraszt lennék!
- Szólj ha rosszul tudom!
- Kell egy nagy pofon vagy megküzdesz kettőért?
- Kell egy ököl a szádba?
- Hű Bill! De kemény a szöveged. Te tudsz így beszélni?
- Már hogy ne, te elfuserált téglagyáros!
- Anyám! Beléd szerettem.
- Remek...
Nyilvánítottam ki véleményem, majd lesütöttem a szemem és a tegnapi újságot kezdtem olvasgatni. A horoszkópom azt írja, hogy az esti kapcsolataimnak vége, mert a nagy ő nem nézi jó szemmel, ha minden nap mással szexelek. - öö... ez tuti Tomé! Kuncogva megráztam a fejem és odanyújtottam a napi lapot bátyámnak, aki kíváncsian vette szemügyre.
- Ez mi?
- Fordítsd meg és megtudod!
Kisegítettem: megfordítottam a fejjel lefelé tartott újságot mancsai között. Hálásan felszisszent és elkezdte olvasni:
- Ez nem igaz! Még nem is találtam meg az igazit.
- Nagy hiba. Akkor ezúttal rossz volt a csillagok állása!
- Mi?
- Asztrológia - te kultúr barbár! A horoszkópnak is ehhez van köze!
- Igazán? Majd ismételd meg még egyszer ha tudom mi az a asztínia.
- Asztrológia!! Te fasz...
- Nekem nyolc. Negyed 7! Kell a könyved?
- Ajj...
Sóhajtva homlokon csaptam magam és már a megadás legkisebb jelét sem mutatva bátyám nyomába szegültem - ami a kollégiumi folyosóra vezetett.

2011. október 4., kedd

VIII.fejezet: Fly To Your Heart

sziasztok!
el sem hiszem, hogy írtatok nekem komikat! ez annyira jóóó... köszönöm szépen! :))) mind a négyen nagyon kedvesek vagytok, és remélem nem okozok soha csalódást :D itt a 8. rész - bár kicsit kapkodtam ezért akadhatnak benne félregépelések... xDxD puszi mindenkinek! ^^


Két lépés után lassan eluralkodott rajtam a pánik... eddig bírtam!
- Most üldözöttek lettünk, ugye?
- Hülye.
- Nem de most komolyan! El kell mennünk innen. Vagy lehet lenyomoznak minket és örökre száműznek!
- Te rosszabb vagy, mint egy bedrogozott kurva.
- Na kösz!
- Hát nincs mit.
- Na de most komolyan. Mi legyen?
- Mostmár vissza kéne menni mert lassan hat óra. Aztán két óra múlva iskolába kell mennünk!
- De... nem lehetne lógni?
- Pont te, a minta diák mondd ilyet? Vagy csak ilyen jó velem?
- Nem.
- Hű... kösz...
- Ne izélj már! Csak tudod angol lesz az első és...
- Angol? Ne hisztizz már! Beülsz mellém és cső.
- Melléd? Amióta ide járunk azóta nem ülhettem melletted.
- Na és? Nem fogom hagyni, hogy az a partikurva molesztáljon téged... ott leszel velem és kész!
- Nos... köszi...
- Akkor mehetünk?
- Igen.
***
Az ajtóban állva minden szem ránk meredt. Oscar kezéből kiesett a pirítós szenya ahogy végignézett Tomon és rajtam. Gondolom, hogy nézhetünk ki... vajon ha most tükör elé állnék melyikőnk törne meg előbb? A törést lehet akár szó szerint is érteni... érzem az arcomon a sarat, a hajam csimbókokban áll és a ruhám is tiszta mocsár. Tom se fest jobban! Végül Kev törte meg a csöndet:
- Mi a jó szent szar?
- Merre jártatok?
Folytatólagosan Leo is bekapcsolódott. Ezt követően már Oscar és Justin se maradt szótlan és csak áradtak a kérdések, megállapítások.
- Hát mi csak...
- Nem téged kérdeztelek hanem Tomot.
- Justin! Ha már ő kezdte el akkor ő is elmondhatja. Nem igaz?
- Öö... jogos.
Mindig is féltek Tomtól. Ezúttal sem volt másként! Amúgy tényleg nagyon gyűlölhetnek... nem is tudom miért. Attól, hogy a saját nememhez vonzódok szerintem még nem kéne utálniuk, mert eddig egyikre sem másztam rá!
- Szóval Bill. Mondd csak el nyugodtan! Én lefürdök.
Megveregette a vállam és elment. Felkapott pár cuccot és ugrándozva ment be a fürdőbe.
- Szerintetek csajjal volt?
- Nem, mert velem volt.
- Az tök ugyanaz...
Ekkor Oscar belépett elém és elkezdte törölgetni rólam a sarat. Nagyon fájt, de meg se nyikkantam. Egy ideig!
- Jaj add már ide inkább...
- Nyugi már csak segíteni akartam!
Hozzám vágta a rongyot és folytatta a reggelizést. Ekkor Kevin is megszólalt:
- Na akkor merre is voltatok?
- Hát mi csak... nem tudtunk aludni és kimentünk sétálni egy kicsit.
- Esőben? Ti nem vagytok normálisak.
- Igazad van. De jó volt!
Erre igazán meglepett arcok és összezavarodott nézések fogadtak...
- Aaaazért is volt jó, mert többek között sokkal jobb tesók lettünk és meg tudtunk beszélni pár dolgot.
- Ja így már világos!
Mosolyogtam, mert nem igen tudtam mást csinálni. Ezután én váltottam Tomot a fürdőben. Mire végeztem már ők nem voltak itthon. Sóhajtottam egyet és felkaptam az iskola táskámat.
***
Az osztályterembe érve már automatikusan Pietro felé vettem az irányt. Szinte el is felejtettem, hogy Tom mit is mondott! De mikor letelepedtem és elkezdtem a beszélgetést Pietroval Tom hirtelen megjelent az asztalomnál...
- Hé, öcskös! Nem úgy volt, hogy ma velem ülsz?
- Te Bill! Ez hozzád beszél?
- Azt hiszem... nem! Vagyis: nem tudom. Hozzám?
- Hát persze, hogy hozzád, Te IQ harcos! Meg is beszéltük. Na gyere...
Amikor felálltam és elindultam Tom háta mögött éreztem a csodálkozó pillantásokat, amik szinte átdöftek rajtam. Arcomba szökött a vér és inkább bátyám hátát néztem, mint sem a körülöttem lévő emberek arcát. Az óra kezdetével viszont már teljesen eltűnt a zavartságom és szinte meg is feledkeztem a mellettem ülő Tomról... amikor a mondatokat írta a tanár úr a táblára akkor egy futó pillantással illettem, de ő nagyon nem a füzetét nézte, hanem engem. Ki sem volt nyitva neki!
- Te nem írod?
Bátorkodtam egy kérdéssel, de közben tudtam, hogy Tom sosem jegyzetel órán... ám most:
- Ja, de... csak elbambultam...
Szemem kikerekedett és még a szám is eltátottam. Ez beteg... - állapítottam meg magamban. Ám az volt az érdekes mikor angol óra után se engedett visszaülni Pietro mellé:
- Hé, maradj már itt akkor egész napra, jó?
- Öö... de Pietro ... ??
- Kit érdekel az a hülye? Maradj csak.
- Öüm... okés!
Furcsa, de még tesi órán is rávett arra, hogy tornásszak! Ilyen hatással vagyunk egymásra? Ő tanul, én tornázok? Az igen!
Ám aznap mindent együtt csináltunk. Jó végre visszakapni az igazi Tomot! Ez az én bátyám...
***
Az ebédszünetben elkezdtünk beszélgetni a srácokkal. Minden féléről! És ami megint csak aggasztó volt: engem is bevontak a beszélgetésbe! Vannak még csodák... szerintem ez a nap életem legjobb napja!
- Hé srácok! Én Oscarral elmegyek repetáért.
- Jól van!
Válaszoltuk bátyámnak kórusban. De amint elment egy elég érdekes, és kényes témánál lyukadtunk ki.
- Hát Bill. Te tényleg jó fej vagy! Csak... csajjal még sose voltál?
- De már voltam. Csak... hagyjuk...
- Nem volt jó?
- Nekem nem! De kinek mi...
- És szexeltél már pasival?
- Kevin te állat!
Leonard röhögve válaszolt neki a számomra feltett kérdésre. A vér megint arcomba szökött és szégyenlősen így szóltam:
- Hát még nem, de...
- És fogsz?
- Muszály erről beszélgetni?
- Nem. Csak kérdezzük!
Ekkor érkezett vissza Tom és Oscar is.
- Hé Tom! Nem is tudtam, hogy az öcséd még szűz...
- Hé!!!
- Az igen. Nos: még én sem!
- Hát ez király.
- De ez most hogy jutott az eszedbe?
- Csak úgy.
Már szerintem meg se fogok szólalni. Félek, hogy minden szavamat kiforgatják! Hagyjuk is... hajj de jó lenne ha megnyílna alattam a talaj! És pont Tomnak kellett ezt elújságolni? Na szépen vagyunk. Ha ezt tudom akkor semmit se mondok el nekik!
***
Nap végén úgy hanyatlottam az ágyamra, mint egy partra vetett hal. Gyorsan telnek a napok, a percek és az órák. De csak mostanság! Szeretem a csütörtök délutánt, mert ilyenkor senki nincs itthon. Leo és Kev bowlingozni mennek, Oscar a csajával, Fioreval moziba megy, bátyám meg általában valakivel hancúrozik. Én meg... el vagyok! TV-zek vagy alszok. Mikor mihez van kedvem!
Az NCIS-nek most lett vége. Erre is csak akkor eszméltem fel, mikor felriadtam legszebb álmomból és az íróasztalomnál találtam magam. Ja tényleg! Tanultam TV nézés közben. Jellemző. Ám valami furcsa... egy plédet véltem felfedezni hátamon. Szépen leemeltem magamról és elsétáltam vele a szobáig: Tom. Alszik. Elmosolyodtam és ráterítettem! Október közepe van. Biztosra veszem, hogy fázik! A mosoly nem tűnt el arcomról és már éppen felmagasodtam volna, hogy visszamenjek a könyveimért és magam is nyugovóra térjek - de ekkor elkapta a kezem és azon a fáradt, de mégis bársonyos hangján kérlelt:
- Bill... aludj velem...
Sűrűn pislogtam és megráztam magam. Ez most komoly?
- Micsoda?
- Kérlek szépen...
- Hű Tom! Kezdek igazán aggódani érted...
- Fogd már be és feküdj ide mellém...
Levettem a cipőm és engedelmesen befeküdtem mellé. A feje a párnába volt dugva. Nem mertem megkockáztatni, hogy bebújjak mellé a jó meleg takaró alá ezért csak megdörzsöltem a karom. Hideg volt. Fűteni csak két nap múlva kezdenek el! És akkor most ne fázzak...
- Kis majom...
- Hogy mondod??!
Háborodtam fel Tom mondatán és már éppen otthagyni készültem, amikor belekapaszkodott kezembe. Felemelte a takarót. Magamban hálát adtam a jó égnek és bebújtam mellé. Még mindig fáztam, de már nem olyan vészesen...
- Bill.
- No?
- Még mindig fázol...
- Igen.
- Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás!
- Ja...
- Na gyere...
Jó erősen magához húzott. Felső testem hozzá ért az övéhez és szinte egybe olvadt vele. Ha felülről néznének minket nem biztos, hogy rájönnének arra, hogy ketten vagyunk. Fejét most a vállamba temette és kezeit a derekamra fonta. Levegőt se kaptam, de őt ez láthatólag nem izgatta. Bátortalankodva elkezdtem simogatni az arcát. És nem szólt érte! Így aludtunk el...

2011. október 1., szombat

VII.fejezet: Too Good To Be True

sziasztok!
itt a folytatás... igyekeztem vele, de csak most került fel! ^^ komikat pls!!!! :)))


Az eső selyemfátyol ként borult az iskolára és környékére. A kollégiumi szoba ablakában állva volt szerencsém eme látvány tanulmányozásában. Sötét volt - már majdnem este. De mégis csak most kezdődik a nap! Tenyeremet óvatosan helyeztem az üvegre míg sóvárogva meredtem a messze - távolba és a tegnapon jártattam az eszem. Elgondolva nem is olyan nagy dolog, ha a testvéremet szeretem, még ha eddig gyűlöltem is... de most nagyon megszerettem. Talán túlságosan is. Megráztam a fejem és a homlokomat is hozzádugtam a hideg üveghez.
Egy nap volt a sok közül, de mégis olyan dolgot indított el bennem amitől egyszerre félek is és egyszerre sóvárgok érte. Nem igazán tudom rá a megfelelő szavakat... sosem voltunk minta tesók! Titkon lehet szerettük egymást, de azt még magunknak sem valtuk be. Most talán elmondhatom, hogy szeretem őt - igen! Szeretem. De ilyen érzés a testvéri szeretet? Mert ha igen meg kell hagyni nagyon jó dolog... csak valami miatt fáj bent, mintha nem szerethetném úgy ahogy akarom... miért? Hiszen az ikertestvérem, a bátyám - és mindig itt van mellettem. Akkor miért is ne szerethetném úgy ahogy akarom?
- Hé, Te miért nem alszol még?
Megperdültem és kis híján sikítottam bátyám olyan hirtelen szólt hozzám. A szívem a nyakamban dobog. Tényleg megijedtem! Fél 4 körül járhat az idő, hamarosan világosodik, de még sötét van erre egy nagy, mély hang leszólít, hogy "miért nem alszok még?" - szerintem ilyen esetekben még magának Rambonak is kiugrik a lelke!
Felült az ágyon és gyorsan lefordította magáról a takarót. Hamarosan arra eszméltem hogy felállt, beletúrt a hajába és elindult felém. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés keretében hátráltam egy rövidet, de aztán kapcsoltam, hogy ott már csak az ablak van mögöttem. Hátranéztem a hideg üveg érzésére és ismét szembe fordultam bátyámmal.
- Tom. Megijesztettél.
- De ennyire? Mintha napi szinten vernének.
- Hát nem így van??!
- Jó. Ez jogos volt...
Hátranézett a még alvó és horkoló népségre, majd vállat vont és mellém lépett. A szemem sarkát törölgette, ami egy idő után irritáló lett és eltoltam a kezét.
- Na! Mit csinálsz? Ez nem jó.
- Az se jó, hogy rosszul mosod le a sminked.
Mivel igaza volt így csak haragos arckifejezéssel kezdtem a padlót bűvölni tekintetemmel. Karba fontam kezeimet, amire egy kuncogás volt a válasza, és egy... még sosem hallott vélemény:
- Nem értem, minek kell? Smink nélkül is szép vagy...
- Hogy mit csinálsz?
- Öö... úgy értem, hogy... hát persze, hogy szép vagy! Az ikertesóm vagy. Én is gyönyörű vagyok, akkor te is!
Kezeimet leengedtem és hitetlenkedve meredtem bátyámra. Biztos ezt akarta mondani? Dadogott. Nagyon nem értem a viselkedését mostanában! Egyszer utál, egyszer megvéd, egyszer szeret - máskor meg már a közelségem is irritálja. És ráadásul már két hete csajjal sem volt! Lehet emiatt ilyen? Elvonási tünetek... pff! Na persze...
- Na kösz.
- Te hülye, ez nem sértés volt!
- Nekem nyolc. Nem jött át! Hagyjuk is...
Zártam le a beszélgetést, majd kimentem a konyhába egy pohár vízért - hátrahagyva Tomot! De úgy fest utánnam jött. Legalábbis ezt érzem! Vagyis: tudom, hogy így van. És tényleg! A vizet kortyolgatva hátra fordultam, neki dőlve a mosogatónak és arcával találkoztam. Lehörpintettem az inni valót, majd letettem a mosogató szélére a poharat. Megint ez a sok mosatlan. Gondoltam: amíg felkelnek elmosogatok. Már épp megengedtem volna a csapot, amikor újból kérdőre vont:
- Mit csinálsz?
- Elmosogatok. Amíg fel nem kelnek a többiek! Még a végén megint én kapnék érte...
- Nem kapnál érte, mert megvédenélek!
- Mit??!
Mostmár bennem is felgyülemkezett a feszültség, hisz tényleg nem értettem mi miért van ezért újból nekiestem, és feltettem a kérdést.
- Tom, megmondod miért?
- Mi? Nem értem.
- Pontosan! Én sem értem mi történt veled... eddig még azt is leszartad volna, ha bezuhanok egy 600 méteres árokba és ott pusztulok! Miért pont most tört elő belőled a testvériség?
- Eddig is szerettelek...
- Tényleg? Nagyon nem vettem észre...
- Na jó! Mostmár befejezed?!
- Miért fejezném be? Ezek csak kérdések, Tom! Mi bajod van? Nem akarsz válaszolni?
- BILL! Elég!
- Engem csak érdekel miért ez a hirtelen hangulat váltás...
- Az istenért! Mert szeretlek! Te vagy az egyetlen testvérem! Ez idáig sosem becsültelek meg... itt az ideje!
- Miért pont most?
- Mert rájöttem milyen nehéz neked.
- Eddig is nehéz volt.
- Befognád??!
- Igen. Na és most? Ez a válaszod? Vagy...
A következő percnek sorsdöntő ereje volt: még közelebb lépett hozzám, majd magához húzott, államat felemelte ujjai segítségével és ajkaimra tapadt. Megmerevedtem, mozdulni sem tudtam. A levegő is alig akart lejutni torkomon és az agyam sem kapott vért. A szívem két dobbanást kihagyott. Mikor elváltak ajkaink és rám meredt gyönyörű barna tekintetével kerestem a megfelelő szavakat, de elakadtam. Nem tudtam mit kéne mondanom vagy kérdeznem. Ám mikor épp megtaláltam volna a megfelelő szavakat valaki felkapcsolta a lámpát a szobában.
- Hé? Ti vagytok kint?
- Úr Isten Tom...
Csak ennyit bírtam mondani. Sejtelmes pillantással meredt a szobára, aztán karon ragadott és elrántott az ajtóig. Hamarosan kinyitotta és maga után húzott. Egy percre sem engedte el a kezem, csak mikor már becsukta az ajtót. Utánna a kollégiumi folyosón kezdtünk rohanni és mellettünk sorra kapcsolódtak fel a szobák villanyai. Hamarosan utcai világítás szerűség lett a közlekedőben, de mi már a végére értünk mikor kinyitódott egy ajtó.
A koli udvarára érve még mindig nem hagytuk abba a futást. No ha tegnap nem sikerült normálisan lemosni a sminket akkor majd most. Tulajdon képpen miért is futunk? Ja, megvan. Szerintem megijedtünk! Biztos vagyok benne. Érezvén ahogy az eső cseppek az arcomon érve könnycseppek módjára csúsznak le szinte viaszbábunak éreztem magam - mintha olvadnék.
- Tom várj már! Ilyen gyorsan én nem tudok futni...
Megállt, de előttem vagy jó 8 méterre. Megálltam én is. Sóhajtottam és kerestem a megfelelő szavakat, aztán mégsem találtam. Inkább utánna szaladtam. Már majdnem elértem, amikor a lábam beakadt egy eltévedt betondarabba. Előrezuhantam és belestem egy pocsojába. Bevertem a kezem és tuti lehorzsoltam a térdem.
- Bill!
Odasietett hozzám. Gyorsan kimásztam a pocsojából és a lábam kezdtem simogatni ott ahol megsérültem. Leguggolt mellém és megkérdezett:
- Te ugye tényleg ilyen béna vagy?
- Nem szoktam rohangálni esőben és sötétben. Még hideg is van!
- Persze mert pizsamában vagy...
- Nem is! Én már felöltöztem.
- Tényleg?
- Ja! Az csak a ti szokásotok, hogy előző napi ruhátokban alszotok...
- Nézz rám! Ez szerinted ruha?
Melegítő nadrág és póló volt rajta. Fintorogtam, mert elfelejtettem, hogy mindig így alszik.
- Na gyere...
Felállt és a kezét nyújtotta. Megfogtam neki és már én is álltam. Kicsit nehézkes volt, mert fájt, de azért tudtam menni.
- Kösz. Most beszéljük csak meg: miért is futunk?
- Nem tudom. Talán el akarok futni a múlt elől!
- Ne is próbálkozz. Energia pazarlás. Tudod Tom: ami megtörtént azt már nem tudod meg nem történté tenni...
- Van benne valami. Gyere te...
Vállam felett átnyúlt és ismét magához vont. Elindultunk. Két testvér a hajnali utcákon... de legalább együtt vagyunk! És ezáltal tudunk egymásra vigyázni...

VI.fejezet: What You See Is What You Get

sziasztok! már megint későn jött a köv. de pedig siettem! nagyon köszönöm a kommenteket, kérlek írjatok most is! ó, és remélem fel fog tűnni, hogy ebben a részben már az első románc is megjelenik!!! :) köszy még 1x... puxx!!! ^^


A reggeli köd páráját méllyen beszippantottam az orrlyukamba, miközben éppen az iskola felé tartottam. Tom már megint lelépett korábban - a többiek meg követték. Mostanában az a mániájuk, hogy egyedül hagyjanak iskolába menet. Ó, és jövet is, mert már nagyon rég óta egyedül vánszorgok haza felé! A köd fátyol ként borult a tájra, és így az valóban úgy nézett ki, mint a menyasszony, aki épp az oltárhoz igyekszik, hogy egybekelhessen élete választottjával.

A srácok többnyire azért lépnek le mindig szó nélkül, mert szemükben csak egy szerencsétlen nyomoronc vagyok, akivel bármit meg lehet csináltatni, és az se baj, ha én zárom be utoljára a koli ajtaját! Annyira elszomorít, hogy így gondolnak rám, még a saját bátyám is, hiszen nagyon könnyen elfogadjuk mások ítéletét, s erre alapozva formáljuk meg a saját magunkról kialakított képet. Ahhoz, hogy igazán felszabadult légy, meg kell hallgatnod az úgynevezett jó és rossz dolgokat is, amiket mondanak, de reakcióidban az érzelmeknek csak annyi szerepe lehet, mint amennyi egy számítógépben van, amikor adatokat táplálnak bele. Mert amit rólad mondanak, az többet árul el róluk, mint rólad.
- Hé, Bill!
- Ó, Zen. Hali. Mi a helyzet?
- Semmi csak megláttalak és észrevettem, hogy olyan nagyon egyedül vagy. Gondoltam mehetnénk együtt iskolába!
- Végülis...
- Hallottad, hogy Roxanne leszbikus lett??
- Nem.
- Én pont ma reggel hallottam! Milyen komoly és mekkora pletyka lesz belőle!
- Jaj Zen... én is homoszexuális vagyok! Ez sem volt akkora sláger, amikor kiderült... akkor ez miért lenne?
- Jól van na... csak gondoltam érdekel! Tényleg homi vagy?
- Nem tudtad? Ezért vagyok az angol tanár kedvence...
- Az is buzi!
- Hagyjad is... ez a baj! És ma pont vele lesz első órám...
- Nagyon komoly...
Nem kifejezetten értem mi komoly van abban, hogy ki kihez vonzódik. A szerelem ugyanaz! Mind a két nem számára. Véleményem szerint nem baj, ha tisztában vagyunk egy-egy társunk valódi kilétével, és személyes vonzalmával. Arra pl. hogy a saját nememhez vonzódom is csak év elején derült fény! Addig csak én tudtam, de aztán elmondtam Tomnak - viszont ő nem adta tovább, csak egy embernek... az akkori csajának, Prudence Krönich-nek! És onnantól kezdve végig erről beszélt az egész suli. Ezért nincs nekem barátom! Mondjuk van: az a sík hülye Pietro, ez a nyomorék Zen, Georg és már Gustav. Ez is valami! Legalább nem vagyok full egyedül.
***
Angol óra után a tanárúr behívatott az irodájába. Eleinte féltem, mert ki tudja mit csinál velem, révén, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, de már belenyugodtam, mert csak az énekkarról akar velem beszélni... állításai szerint!
- Itt vagyok Herr Brehme!
- Foglalj helyet, drága!
"Drága" - na igen. Ettől tartottam! De végül is leültem...
- Édes kicsi Kaulitz! Tud e róla, hogy nagyszerű énektehetsége van?
- Hát... igen, tanárúr!
- Tud róla, hogy viheti is vele valamire?
- Igen, tanárúr!
- Na, akkor meg tudja nekem indokolni, miért nem kezd vele valamit?
- Nem, tanárúr.
- Bill! Eddig is tudta, hogy nekem az öcsém stúdiót vezet. Egy szavába került volna és beszerveztem volna egy meghallgatást! Mi akadályozta meg?
- Az eszem tanár úr, mert el felejtettem!
Felállt, megigazította a szemüvegjét. Elsuhant a székem mögött, de éreztem, ahogy a keze pont hozzá ér a nyakamhoz. Hideg és nyirkos. Nem sok jót mutat! Tudtam, hogy nem egyedül kellett volna bejönnöm, de már késő... megállt mellettem, nekidőlt az asztalnak.
- Maga a kedvenc diákom!
- Ettől félek én is...
- És csak a száját kéne kinyitnia ha akar valamit! Tudom ám, hogy nincs épp egy leányálom élete a kollégiumban!
Közelebb hajolt, amire én még jobban beledőltem a székembe. Olyan közel hajolt, hogy a lehelletét is éreztem. Biztosra veszem, hogy konyak és alkohol szaglik ki belőle! Neveletlenség lett volna elfordítanom a fejem, ezért inkább kikerekített szemgolyókkal meredtem rá, és éreztem, hogy a csodás illatkompozíciótól könny szökik a szemembe.
- Hát... khm... nem egy leányálom, az már biztos...
Mint a tankérem szájszaga sem! - futott végig a fejemben, mikor már jobban az ellenkező irányba dőltem, mint ahol a tanárúr volt. Végig simított az arcomon, amire már fellpattantam és kérdőn ránéztem szimulált köhögéssel:
- Na de... ezt mégis mire véljem?
- Semmi, csak egy kis kedvesség. Tudom, hogy nem sokan értik meg az úrficskát! De én... tudom, hogy mi a jó magának! És higgye el: megoldhatom a beutalót a stúdióba... egy feltétellel!
- Még pedig?
Bizonytalankodtam, és a remegés tisztán kivehető volt a hangomból. Még jobban hátráltam, ezúttal az ajtó felé, de, mikor tankérem oda lépett és becsukta a még akkor nyitva lévő ajtót, már tudtam mit akar, mik a szándékai.
- Na neeeeem! Ezt nem... ezt... tudja, hogy ha lebukunk ki is rúghatják?
- Megér egy kockázatot.
- Nekem még egy felet sem!
Menekülőre fogtam ismételten és már rohantam az ablakhoz, de mikor kinéztem és azonosítottam a talaj és a párkány közti távot, hirtelen elment a kedvem a lemászástól.
- Ne aggódj, csak egy öt perc lesz!
Tutira vettem, hogy nem józan. Mondjuk józanul se komplett, mert nem rejtegeti az érzelmeit, de így még cselekszik is... az előbbi kirívó pózokból már gondoltam valamire, de nem hittem volna, hogy egy tanár, aki ráadásul férfi is, mint én ilyet csináljon. De most mégis megfogta a kezem és kitoloncolt a falig. Remegtem és arcomba szökött a vér. Mikor észre vettem, hogy közelebb hajolt hozzám - a számhoz - elszavaltam magamban egy imát... de ekkor kinyílt az ajtó!
- Hívatott tanár úr... tehát itt vol... hé! Mit csinál maga az öcsémmel?
- T-Tom...
Dadogtam alig hallhatóan és éreztem, hogy még jobban nedvesedik a szemem. Ekkor kapcsoltam, hogy a nagy loholásban és a gyors imádkozásban összetéve felejtettem a kezem... gyorsan zsebre vágtam. A tanárúr árgus szemekkel figyelt bátyámra, aki dühös tekintettel becsukta az ajtót. Karba tette kezeit.
- Ehem... szóval megérkeztél...
Herr Brehme nagyon hirtelen váltott a témán. Ellépett tőlem, megigazította a nyakkendőjét. Aztán testvéremre nézett. Én fellélegeztem mindeközben.
- Igen, mert hívatott! De ez akkor sem ad magyarázatot arra, hogy mit művel az öcsémmel.
- Bill Kaulitz úrfival csak... váltottunk pár szót...
- Ilyen közelről??!
- Elég a vádaskodó kérdésekből! Tanár vagyok! És te pont azért vagy itt, amit a helyettesítés folyamán műveltél...
Nem titok: Tom gyengén leszólta tanárurat, és így nyilvánosan megalázta az osztály előtt. Ez pénteki történet! De nem hittem volna, hogy lesz következménye... ám most mégis örülök neki!
- Nézze Tom. Ha nem szól senkinek semmit a látottakról, akkor hajlandó vagyok nélkülözni a szaktanári beírását...
- Nézze tanárúr! Ha nem szekálja az öcsémet, hajlandó vagyok, nem elhíresztelni, hogy mi volt itt az előbb!
Tom most... megvéd? Engem? Ez most komoly?! - halvány mosoly terült arcomra és már épp meghatódtam volna, mikor eme irónikus eseménysorok következtek:
- Szerintem megegyeztünk. Nincs szaktanári, nincs árulkodás!
- És nincs molesztálás! Gyere Bill...
Utasított, mire én utánna vetettem magam. Mellé értem, és miután egy utolsó farkasszemet vétettünk Herr Brehme tankéremmel Tom kinyitotta az ajtót, előre bökött állával - erre én kimentem. Követett és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy azt hittem üveg nem marad! Léptei sietősek voltak.
- Várj már, Tom!
- Nincs mit megköszönnöd. Az öcsém vagy, ez a legkevesebb.
- Jó, de... én akkor is... köszönöm!
Megálltam és hálásan néztem Tomra, aki zsebre tett kézzel lépdelt előttem. Mikor fél füllel beazonosította, hogy nem követem ő is megállt. Rám nézett. Nevetett egyet és elindult felém.
A folyosón már csönd honolt. Elkezdődött az óra, de mi az irodában voltunk, így arra tudunk hivatkozni. Rajtunk kívül senki nem császkált a gimnázium akusztikus közlekedőjében. Megállt előttem és magához vont... átölelt.
- TOM??????
- Hm?
- Ez ööö... jól vagy? Nem szoktál csak úgy ölelgetni!
Toltam el finoman magamtól, mikor ő kuncogott egyet. A nevetése oly méllyen csengett, mint a medve ásítása a téli barlangban. Mély hangja volt mindig is - meg se kéne lepődjek. De most valahogy mégis lágyan hangzott, bátorítóan - és védelmezően. Az ablakon besurranó fénnyaláb pont elkapta arca csodás domborulatát. Megvilágította és ez vicces volt, révén, hogy Tomnak még a negro is világít a szájában. Most meg közelebb lépett - ha lehet ettől közelebb lépni (vagy csak én vettem észre így???) - és egyik kezét arcomra tapasztva végighúzta, majd a tarkómnál fogott meg és a fejemet a vállára hajtotta.
- Ostoba voltam, Bill. Tegnap viszont Georg ráébresztett arra, mekkora szerencse, hogy te vagy a testvérem! Egy kincs vagy, amit jobb megóvni mindenkitől...
Ilyet már nagyon rég nem mondott nekem. Sőtt: ha bele gondolok még soha! És most... a hirtelen jött pillanat végett előtörtek belőlem a megbújt könnyek...

V.fejezet: Frightful Sunday

sziasztok!
a hetem kissé zavaros - pedig még csak az első lenne - és már írtunk dogát is, szóval nem tudom mikor lesz köv... de majd sietek! jó?


A vasárnapomat ezúttal nem fogom úgy tölteni, mint a múltkorit, szóval arra senki se várjon, hogy összepakoljak a szekrényében, meg, hogy felmossak! Valami ismeretlen okból kifolyólag azon érzés kering bennem, hogy ezek engem csajnak néznek. Azok szoktak ilyet megcsinálni! Vagy ha mondjuk nem is csajnak, de egy szerencsétlen nyominak, aki tök mindegy, hogy fiú e vagy lány, csak megcsináljon mindent. Hát én senkinek sem fogom kinyalni a seggét - erről már most le lehet tenni, ha netán erre megy ki a játék. Bár az is elképzelhető, hogy én vagyok az egyetlen pasi az egész suliban (sőtt netán az egész világon is), akit ilyen csicskának néznek. Ostoba népség! Teszek rátok... - a nap első gondolatmenete... na igen... mindezek után igyekeztem véghez vinni a jól kigondolt tervemet (na igen, amire az egész estém ráment), ami abból áll, hogy fél 8-ra ébresztőt állítok és rögtön lelépek. Mégpedig egész napra! Elhiszitek nekem? Mert én még magamnak nem kifejezetten. De mindegy, hisz már túl estem a "folge 1-en" (folge=rész). Innen nincs visszaút kedves Bill Kaulitz!

Felkaptam tegnap gondosan előkészített szerelésemet a napra és még egy utolsó pillantást vetve az ágyban, a takarók alatt nyugvó népségre hamarosan becsuktam az ajtót olyan halkan, hogy még a macska se fülelje ki. Nincs is macskánk! Na mindegy... van otthon! - uhh, ez most nem tudom, hogy jutott eszembe,de minden következményt egybevetve eljutottam a csúcsig, ami már épp a bejárati ajtót jelentette. A kilincsre rámartam, mint egy pscihopata kobra és kirántottam az ajtót a helyéről - persze képletesen értve, mert nem hinném, hogy megvan a kellő energia szintem egy jól lerögzített ajtó kirántásához. De jött a probléma: zárva volt és így hallható volt a kilincsek csörömpölése, ami a bezárt állapotra utalt. Benne volt a kulcs, amit elfordítottam és egy kattanás kíséretében elfordítottam a zárba. Erre egy hang - ó, talán Justin volt az... minek kellett neki és Oscarnak már tegnap visszajönniük a kollégiumba? Bezzeg Leonard csak este jön haza. Kev meg már amúgy is itthon volt!
- Hé! Szökni próbál!
Ez volt a végszó. Gyorsan kinyitottam az ajtót és úgy szaladtam, hogy a lábam alig érte a földet. Addig rohantam míg el nem értem a második utca végére. Ott nekidőltem a kimagasló kőkerítésnek (ami már a Kínai Nagy Falat is megcsúfolhatta volna) és addig fújtattam míg a végén nem alakult normálisra a lélegzet vételem. A pulzusom az égbe szökkent és a szívem igyekszik kiugrani a helyéről. Ilyen jó a füle? Vagy pont erre van kifinomulva neki? Vajon mit kapok ezért ha visszamegyek... nem! Most nem szabad ezen gondolkoznom! Élveznem kéne a szabadságom perceit. És ez menni is fog! Csak találjam ki, hogy mit csináljak egész nap. Egyenlőre még ötletem sincs, de legbelül éppen egy party tombol, mert megmenekültem a hülye koleszból... sóhajtottam egyet, majd elégedetten bólintottam magamnak és továbbálltam. Zsebre tettem a kezem és elindultam a park felé...
Gondolataimban a tegnap történteken elmélkedtem, mert fogalmam sincs, hogy Tom mióta véd meg engem. Hiszen amióta kolisak vagyunk nem szokása az én védelmezésem - vagy csak én nem veszem észre? Pontosabban én, és a környezetem. Mert Georg is úgy látja a helyzetet, hogy valami történt köztünk, csak nem tudja mi. Hát ha én tudni fogom esküszöm neki szólok először! Georgról jut eszembe... - és már kaptam is a telefonom.
- Na?
- Csá Georg! Mi a helyzet?
- Nos, velem semmi különös. Veled? Minden oké, cimbi?
- Hát velem se több és persze, hogy minden oké. Am: mi jót csinálsz?
- Sétálok.
- Micsoda véletlen! Én is! Merre jársz?
- Fordulj meg!
A mondat vége után egy másodperc töredéknyi idő következtében megfordultam és legjobb barátommal találtam szemben magam. Magasba emelve a mobilját lenyomta a piros telefon gombot és a zsebébe helyezte. Ezt követően vigyorogva rám nézett. Én idegesen szórakoztam a telefon fordítgatásával a kezemben, mert ez kissé meglepett. A titkos kézfogásunkat követően a nyakába ugrottam - tudom, mint egy csitri, de még mindig hapsi vagyok!
- Jaj Georg! Annyira hiányoztál!
- Ööö... komolyan?? Jól van... azért ne ugorj így a nyakamba, mert a végén azt hiszik, hogy a csajom vagy.
- Kabbe!
- Na kösz. Most nincs nálam nagyító!
- Ó, hogy nyaljál be keresztcsontig, most találkozunk először a suli eleje óta és így fogadsz? Jó pofa vagy Listing.
- Jaj de hiányzott már a nőket megcsúfoló kitörésed!
Beleütöttem a mellkasába és röhögve hátra léptem. Egy gyorsan levezetett játékos verekedést követően - amit természetesen ő nyert (na persze mert hagytam magam xD) - együtt mentünk tovább sétálni és mindent elmeséltem neki, amit még nem volt alkalmam megosztani vele.
- Ne hülyéskedj Bill! Ez most komoly?
- Most a brokkolinak hitt rántotthúsra gondolsz vagy arra amikor...
- Utóbbi! És még ezeket nevezed barátnak? Ezek nem barátok, hanem barbárok, vámpírok, akik a véredet szívják legnagyobb unalmukban!
- Georg: a barátaim!
- Szép kis barátok, de ha neked erre van szükség...
Nem értettem kiborulásának fő motivációját, mert mindig ez van. A csicskáztatást már Georg is megszokta, szerintem, legalábbis mostanság nem szokta felhozni. De megverni is sokszor szoktak! Ez sem egy extra.
Egy ideig még sétálhattunk, majd hazafelé menet újabb mondatokkal keserítette az életem:
- És mindent veled csináltatnak? Basszus! Kiakadok, csezd meg... és te észre sem veszed magad? Ki vagy használva! Olyan vagy nekik, mint egy rabszolga!
- Ez nem igaz Georg. Szívesen megcsinálom!
- Szívesen? Eddig oké, hogy szívességet kérnek, megcsinálod... de megmondod mit kapsz érte? Mármint a verésen kívül!
Nem szóltam, csak sokat sejtetően meredtem magam elé. Tudom, hogy mennyire igaza van, de... az a helyzet, hogy ellent sem merek mondani, mert parázok, hogy még jobban kapok. Igen: félek tőlük! És akitől a legjobban félek... az nem más mint a bátyám!
- Megérkeztünk! Na Mini Kaulitz: itt elvállnak útjaink. Nem tudom mikor találkozunk legközelebb! De remélem addig benő a fejed lágya...
- Szia Georg.
- Cső...
Elment. Már éppen megtette az első három lépést, mikor megtorpant. Félig visszafordult és aztán rám nézett. Tekintetem kétségbe esetten festhetett, már éreztem előre. Ekkor Georg sóhajtott egyet. Megfordult, és visszarohant hozzám! Megölelt. Aztán a fülembe súgta:
- Féltelek.
A szívem hatalmasat dobbant. Ilyet már kis millió éve nem mondott nekem senki. Hihetetlenül jól esik, és még egy ilyen délelőtt után is mosolyt csalt az arcomra. Viszonoztam ölelését, de mikor már éppen szorítottam volna fogásomon, és arcomat széles vállába temettem - mint egy áramütés kíséretében ugrott el tőlem.
- Igen, féltelek, de ez még mit sem változtat a véleményemen az úgy mondd barátaidról, és a terrorista bátyádról.
Szólt, de ekkor egy hang a hátunk mögül baljós árnyakat festett a falra:
- Hehe. Terrorista? Jó hasonlat, kedves Georg... de sajnos még gépfegyverem sincs!
- T-Tom... - dadogtam a nevét már suttogva, és közben lassan tudtomra jutott mennyire remeg a hangom... de Georg meg se rezzent!
- Ez csak egy hasonlat, te állat. Látom nem megy az irodalom!
- Hidd el: a biológia és a nyelvtan az már megy! És ebbe verhetetlen vagyok. - hozzám fordulva folytatta - Bill!
- He?
- Menj be!
Éppen indultam volna bátyám utasítására, de Georg elkapta a karom:
- Majd bemegy ha akar!
- Hah. Szerintem akar. Ugye öcsikém?
- Öö...
- Szerintem meg nem!
- Pff. Akkor majd berángatom magammal!
Tom alig mondta ezt ki és Georg úgy felkente a falra, mint a tapétát szokás. Bátyám viszont még csak nem is pislogott. Higgadtan megkérdezte:
- Mi a baj?
- Bill elmondott mindent, Tom!
- És? Az én öcsém. Tud magára vigyázni! Hiszen... én vagyok a bátyja! Erre büszke lehet.
- És mégis mire? Az egyenlítőt beborító egódra?
- Ne feszítsd túl a húrt, Listing!
- Mert különben... ?
Éreztem, hogy ennek a civakodásnak nem lesz épp kellemes végkifejlete így már azon morfondíroztam, hogy mindezt hogyan akadájozzam meg. De semmi ötletem nem volt így csak azt hajtogattam, hogy "kérlek ne! kérlek, hagyjátok abba!" - de figyelembe se vettek. Lehet kicsit összeugrottak, de hamarosan Kev és Oscar jelentek meg a sarkon és szét szedték őket. Hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom, mert őnekik fent kéne lenniük, de minden esetre nagyon jól jött.
- Hé! Hé! HÉ! Nyugi!
- Srácok! Nyugalom!
Tom és Georg idegesen fordítottak hátat egymásnak, majd Tom folytatta:
- Jó, talán igazad van és tényleg rossz testvér vagyok. De most hiába sajnálom, mert ez nem fog változni! Nem vagyok rá képes!
- Pedig jó lenne megpróbálnod, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel...
Kev a témaváltás kedvéért Georghoz fordult:
- Amúgy Georg! Már ezer éve nem láttalak. Mi van veled?
- Semmi.
- Nem lenne kedved ... ??
- Ne most Kev. A barátod lerendezte a napomat. Viszlát! Te meg Bill... vigyázz magadra és ne hagyjad, hogy befolyásoljanak!
Bólintottam neki halványan és ő elment. Szívem szerint azonnal utánna rohantam volna egy bocsánatkéréssel, de nem tehettem. Nem volt hozzá merszem! Gyáva voltam. Gyáva és mindenek előtt ostoba, hogy mindezt tétlenül néztem! De érzem, hogy még a fülemben fog csengeni egy jó ideig Georg hangja... és az amit mondott!

"És még ezeket nevezed barátnak?"
"Szép kis barátok, de ha neked erre van szükség..."
"Észre sem veszed magad? Ki vagy használva!"
"Olyan vagy nekik mint egy rabszolga!"

Hát kedves Georg. Ezt már akkor tudtam mikor beköltöztünk a koleszba...

IV.fejezet: In Weekend

sziasztok! ez már sajnos a nyár utolsó része, de a suli ellenére igyekszem gyakran frissíteni a blogot. örülök, hogy ennyien olvastátok (mert ha hiszitek ha nem a statisztikám 3672 látogatót mutatott) de nagyon nagy örömmel töltene el, ha többet is írnátok pl. chatben vagy komiban... annyira jól esne! kérlek tehát titeket, hogy ne féljetek kimondani semmi nemű véleményt. csak ne ócsároljátok a TH-t vagy a TWC-t magát! *.* a sulihoz meg kitartást kívánok! ^^


Mint valami követhetetlen röptű kismadár úgy érkezett el a hétvége. Egyedüli vágyálmom az volt, hogy távol legyek otthonról, mert a tegnap történtek kissé elkeserítettek. Szinte teljesen oktalanul támadtak meg az úgy mondd barátaim... de én pedig semmit se csináltam! Mint általában sem... akkor mégis miért? Mi indította el bennük mindezt? Hisz már nem egyszer kaptam tőlük mind fizikailag, mind lelkileg.

A szüleink most hétvégén se lesznek otthon, szóval Tommal megint a koleszban rekedtünk. Bár rajtunk kívül már csak Kev maradt - mivel a többiek leléceltek hazulra - így ezek együtt akartak kitalálni valamit, amiből az lett, hogy nem lett semmi. Mint mindig! Meg se lepődök. Tehát a végkifejlet mégis az lett, hogy Kev lelépett a haverjaival meg a kuzinjával egy közeli diszkóba, Tom moziba ment Paulinával, én meg... én meg annak ellenére, hogy bármi áron ki akartam jutni a koli négy fala közül itt rekedtem. De legalább lesz alkalmam felhívni Georgot. Már kismillió éve nem beszéltünk! Kész botrány, hogy nem egy iskolába járunk. A legjobb barátom! Természetes a hiányérzetem nélküle...
- Hallo?
- Szia Georg! Bill vagyok. Mondd, mi a helyzet?
- Ah semmi. Éppen anya ötödik esküvőjére készülünk. Hát veled? Mellesleg, hogyhogy csak így felhívtál?
- Hát ez hosszú...
- Szóval Tom megint egyedül hagyott.
- Öö... ja...
Keserűen meredtem magam elé és a telefonon szorítottam egy kicsit. Elkeseredtem. Igaza van! Mindig egyedül hagy. Sosem tudtam eldönteni, hogy csak direkt kibaszásból, vagy azért, mert valóban ilyen borzalmas társaság lennék - de Geog szerint egyik sem. Nekem persze megint csak más a véleményem!
- Na?
- Hát ő... mondtam, hogy igen, nincs mit tagadni... de Georg! Szerinted miért gyűlöl engem ennyire?
- Te miért gyűlölöd őt ennyire?
- Mert egy köcsög.
- Lehet ő is ezt gondolja.
- Hát ez nyomorék! Én nem vagyok az. Meg ha az is lennék: mellette nem hogy köcsög, de még egy hülye bögre sem lennék...
- Ez a testvéri szeretet. De jó, hogy én egyke vagyok!
- Mázlista...
- Ez van! Törődj bele. Tom már csak ilyen, nem tudsz vele mit kezdeni!
- Jogos. Na, de nekem most le kell tennem, cső...
- Hali...
Letettem. Eldobtam a készüléket magam mellett az ágyon majd hátradőltem, fejem a falnak támasztottam és ismételten magam elé néztem. Egy öt percig így maradtam, de aztán elhatároztam: hé, szombat este van, és te itt ülsz tök egyedül? Jó lenne mondjuk lemenni sétálni. - és már szaladtam is az ablakhoz, hogy szemügyre vegyem a terepet, és, hogy eldöntsem merre menjek... percnyit se kellett töprengenem! Hamarában elindultam lefelé, ki a suliból, egyenesen az utcába, onnan pedig a parkba. Jó kis hely ez! Itt nyugtom van mindig...


Nem is tudom mióta sétálhattam már itt, mikor hirtelen eszméletlen röhögésre lettem figyelmes. Nem olyan távol éppen egy égbaszta nagy őstulkot fedeztem fel, miközben egy kis szőke fiúcskával "szórakozik". Közelebb merészkedtem, megbújtam a villanyoszlop mögött és figyeltem. Elvették a szemüvegét, ledobták a földre és agyontaposták. A fiú négykézlábra ugrott és tapogatott az éjszaka sötétjében a szemüvegét keresve.
A srácok körülötte még nagyobb hangot engedtek nevetésüknek és az egyik egy jól irányzott rúgással küldte a földre a srácot. Ezt persze nem nézhettem tétlenül és füttyentettem egyet. Erre az összes rám meredt. Gyorsan szóltam a srácnak:
- Fuss!
Kétszer se kellett mondani és már el is szaladt. Ekkor a kiscsoport a földre meredt a szöszit keresve majd dühösen rám...
- Elment miatta... Peter! Öljük meg!
Elképzelhető, hogy komolyan gondolták, mert a Peternek nevezett muflon egy furcsa bicskát varázsolt elő a nadrágzsebéből. Felém jönnek! Nekem se kellett több... elrohantam! A kergetődzés kb. 10 percet vett igénybe, mikor is az egyik bokornál egy kéz tapadt az alkaromra és egy rántással behúzott. Ott bent a falevelek takarásában az előbbi szőke fiút azonosíthattam be, aki most épp befogta a számat. A bokrunk elől ez hallatszott:
- Arra mehetett.
- Én erre láttam!
- Jó, akkor arra megyünk...
Lépések. Egyre csak távolodó lépések. Elmentek. Ekkor a fiú lassan elengedett. A kezét is elemelte szám takarásából és vigyorogva így szólt:
- Kösz. Bátor kislány vagy! - beletúrt a hajamba mire én szánakozó tekintettel közöltem vele a tényeket:
- Én még mindig fiú vagyok.
- Komolyan? Ne haragudj. Minden esetre köszönöm! Amúgy a nevem Gustav. Gustav Schäfer.
- Bill Kaulitz!
- Örülök. Mégis mit keresett egy magad fajta Cserebogár ilyen késeji órákban a városi parkban?
- Hát... szombat van. A bátyám és a haverjaim leléptek. Én egyedül maradtam! És tudod kinek van szombat este kedve egyedül otthon lenni.
- Minden esetre jól jártam veled!
- Hát...
- Kösz!
- Áh, nem tesz semmit. Tudod mostanában az a hobbim, hogy megmentem mások életét...
- Tényleg?
- Nem, de már lassan ott leszünk.
Gustavval leültünk egy padra és kibeszéltük egymásnak az önéletrajzunkat. Mint egy interjú! Kiderült, hogy szeret dobolni... én meg énekelni! Tom és Georg gitározik. Tökéletes csapat lennénk! Látszólag Gustavnak is tetszett az ötlet.
- Hehe... zseni vagy Bill! De mondd csak: biztos tudsz énekelni?
- Persze. Ha felmegyünk a koliba akkor be is bizonyítom. Van egy pár karaoke CD-m... persze csak ha érdekel!
- Jól van.
Igen, végre egy éppeszű ember a közelemben. Georg a legjobb barátom, de ő ugye nem lehet a közelemben. Minden esetre jól elszórakoztunk Gustavval is. Éppen twisterezni készültünk, mikor ajtó nyitódás. Kevin!
- Hé! Bill! Ki a barátod?
- Gustavnak hívják. Gustav, ő itt Kevin. Az egyik köcsög lakótársam.
- Vigyázz a szádra!
- Bocs Kev.
- Örülök kedves Kevin!
Ők kezet ráztak és én eddig mosolyogva a twister szőnyegen ültem. Kevin is csatlakozott hozzánk így már hárman játszottunk. Meg kell hagyni: nem lett könnyebb a helyzet.
- Következő pedig... jobb kéz a pirosra!
- Ahajj ne már... - Gustav áttette a kezét Kevin háta alatt. Én egy ilyen szinte lehetetlen pózban voltam Gustav fölött és Kevin alatt. El nem mondom neked, hogy hogyan csináltam meg, de mégis sikerült... és mikor Gustav ugye áttette a kezét a piros pöttyre egy izzadtságcsepp csúszott végig fedetlen homlokán. Remegett a keze is és mikor letette azzal a mozdulattal össze is csuklott. Ekkor az egyensúlyból Kev is kibillent és én is. Kev rám esett, amire én nyögtem egy érdekeset.
- Szálj le rólam te dög!
- Hé, nem mindenki lehet olyan nádszáll vékony, mint te.
- Kérlek ne veszekedjetek!
- Nyugi, ez nálunk mindig így megy. De hiszen meséltem is!
- Jó, de nem voltam rá felkészülve túlzottan.
- Azt észrevettem.
- És mikor veszed észre azt, hogy a csontos hátad belém áll?
- Ha úgy akarod akkor soha!
Ekkor Kevin egy ügyes mozdulattal kicsusszant alólam így én ott maradtam Gustavon. Gustav erre poénosan megszólalt:
- Hát... már elmondhatjuk, hogy közeli barátok vagyunk.
- Addig jó, de, hogy ennyire?
- Bocs.
Ő is kicsusszant alólam így én nyúltam el a padlón, mint egy béka. Hamarosan fellöktem magam és egy kicsit megszédültem, de hamar visszanyertem az egyensúlyomat. Ekkor Gustav ránézett az órára:
- Te jó ég! Már ennyi az idő? Ó, Bill nekem lehet mennem kéne.
- Jól van. Kev én most kikísérem Gustavot!
- Nekem nyolc. Aztán ha visszajöttél engedjél már egy kis vizet! De jó meleget. Úgy szeretnék lazítani!
- Ahh. Jól van.
- Édes pofa vagy! Szia Gustav, örültem.
- Én is.
Lekísértem Gustavot és a második utcánál már éppen a visszafordulást terveztem, mikor ő így szólt:
- Figyelj Bill! Ma nagyon jól éreztem magam. És még egyszer köszi, hogy megmentettél.
- Áh, mondom nem tesz semmit.
- Köszönöm.
Megölelt, majd megveregette a vállam és elindulás közben ezek a szavak hagyták el a száját:
- Remélem nem most találkoztunk utoljára!
- Én is. Csá Gustav!
Visszaindultam. Út alatt elgondolkoztam: milyen kedves volt velem! Már annyira sok pofont kaptam az élettől, hogy el is felejtettem mi a jó és az, hogy kedvesek legyenek veled. De Gustavtól megkaptam. Ő egy igazi barát! - benső gondolataimból egy ismerős hang szólított vissza a valóságba:
- Hé, te mit csinálsz erre ilyen későn?
Úgy pördültem meg, mint Hamupipőke az új báli ruhájába. Némi félelemmel a szememben, de válaszoltam az illetőnek:
- Csak... volt nálam az egyik barátom. Elkisértem...
- Pff... neked vannak barátaid?
- Tom!
- Jól van, bocsi. De ezt nem hagyhattam ki!
- Hm. És amúgy miért érdekel téged az, hogy én mit csinálok?
- Mert mondjuk az öcsém vagy? Meg... azt hittem megint megvertek.
- Á, csak Kev van otthon. Ilyenkor nem szoktak. De tényleg! Kevin... ahh...
- Mi a baj?
Megállt mellettem és összefonta a karjait.
- Hát semmi, csak úgy volt, hogy sietek vissza, mert én engedem a fürdő vizét.
- Kevinnek talán el van törve a keze, vagy micsoda? Miért nem engedi ki magának?
- Tom, te nem ezt csinálod? Te is mindig ugráltatsz engem. De miért?
- Ahh... te ezt úgysem érted. Fel se tudod fogni!
- Hát akkor magyarázd el!

Visszaemlékezés
Lehet még régebben voltak ezek, de te is emlékezhetsz rá. Bármilyen ötleted volt, én balgán belementem, mindig megtettem amit szerettél volna, mindig minden bajba bele mentem veled és miattad. És rend szerint én kaptam érte!
- Hé Tom! Ma mit csinálunk?
- Nem tudom. Majd kitaláljuk, de kérlek semmi hülyeséget, oké?
- Jól van. Csak arra gondoltam, hogy mi lenne ha fociznánk?
- Fociznánk? Az még okés...
Emlékezhetsz akkor is mi volt... fociztunk ugyan, de te átlőtted a labdát a szomszéd kertjébe, tudod annak az ijesztő nőnek az udvarába... aki minket is utált és sosem szabadott átmenni hozzá, még a közelébe sem.
- Na ez szép volt. Pedig ez volt a kedvenc labdám!
- Ne izélj már. Gyere, visszahozzuk.
- Ó Bill... ez tuti nem lesz happy end...
- Oda se neki! Gyerünk...
Igen, akkor átmentünk, de az volt az utolsó, hogy áttettük a lábunk... a labda ott volt. Én megbújtam a sövény alatt és te intettél, hogy előjöhetek. A labdát gyorsan átrúgtuk, de utánna még vissza kellett mászni... kellett volna, de Milly néni előjött!
- Csak nem Kaulitzék gyerekei? Nem megmondtam, hogy ne gyertek a kertembe?
Ekkor Roxi a 4 éves dándog futott ki mögüle és egyenesen felénk jött. Ha nem rántalak el, tuti kinyír. És ekkor jött még csak a java! A ház körül való kergetődzés... és Milly néni virágos kertje! A dándog úgy szaladt utánnunk, hogy kerek perec át kellett rajta gázolni és a sok virágot összetörtük...

- A törpés szobrokat is! - csatlakoztam bátyám visszaemlékezéséhez. De mindezzel nem is törődve folytatta...

Ezután este megkaptam a magamét anyuéktól.
- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Mindig minden rosszba benne vagy! És az öcséd is...
- Őt hagyd ki ebből, anya!
- Csitt!
A veszekedés is sokáig tartott és minnél jobban próbáltam kivágni belőle magam, attól jobban kaptam... emlékezhetsz!


A jelenben
- Ígyhát Bill. Most fordult a kocka! Immár... te vagy, aki mindig megszívja! Fogadd el. Ez így jogos.
- Nem értem, hogy ebben mi jogos van. Rég volt és már elmúlt!
- De ettől még nyomot hagyott. Elég mély nyomot!
- Gondolom. De lásd be Tom: én mégis ezerszer jobban megszívtam, mint te! Sokkal rosszabb helyzetben vagyok én most, mint te akkor.
- Ezt nem értem...
- Jó, hogy nem érted, mert nem te éled át azt, amit én! Anya sosem vert meg téged, engem meg szinte nincs nap, hogy ne ütlegelnétek!
- Hé! Miért beszélsz többesszámban? Csak ütlegelnek! Én még sosem emeltem rád kezet. Na jó! Ritkán, nagyon ritkán... vágod?
- Aha. De akkor is fáj, és nem az, hogy fizikailag, de lelkileg jobban, hiszen elvileg ők a barátaim, te pedig a testvérem vagy, és mégis csak röhögve nézed végig ahogy engem terrorizálnak. Miért nem látod be?
- Belátom.
- Akkor meg miért nem teszel ellene?
- Uhh. Na jó: beismerem... nem vagyok jó testvér, nem vagyok megbízható barát, és nem vagyok profi a szerelemben sem.
- Végre!
- Csak hülyéskedtem. Sokkal jobb vagyok mint te!
- Utállak.
- Én is!
Kezét áttette a nyakam mögött és a vállamnál fogva húzott magához. Én is így átkaroltam és egymást támogatva mentünk haza - mint a részeg emberek. Jó, mi? Beérve Kevin csapott be elénk:
- Hé srácok! Oscar hazajött! Leonard és Justin viszont csak holnap jön.
- Ó, ne... - így én.
- Hát ez király! - így Tom. Látszik köztünk az egyetértés, nem? Ezután Kevin pislogott egyet majd lépett egy extrásat felém, és elkapta a karom:
- Na gyerünk Bill! Engedj nekem meleg vizet!
- Minek? Így is elég meleg vagy. - engedtem hangot bátorságomnak, mire Kevin gondolkodás nélkül lendítette öklét és olyan frappáns, elegáns mozdulattal indította felém, hogy... nem történt semmi? Kinyitottam a szemem, hiszen rossz szokásommá vált, hogy amikor ütnének mindig becsukom a szemem. De most amit látok: Tom elkapta Kevin öklét és erősen rászorított neki egyet, amire Kev letérdelt és nyöszörgött:
- Aú!
- Netán el van törve a kezed, hogy nem tudod magadtól megnyitni a kurva csapot? Mert ahogy látom nem... de ezen könnyen segíthetek!
- Tom, ne... oúh... ez fáj, Te idióta!
- Miért? Csak eltöröm a kezed...
Meglepődtem a bátyámból előtörő védelmezésen, hiszen nincs megszokva, hogy megvéggyen a csicskáztató tömegtől. Ezért is okozott némi megilletődöttséget, de utánna gyorsan kapcsoltam és látván, hogy Kevinnek fájdalmai vannak, bár mennyire nem érdekelt, mégis érdeklődést mutatva a védelmére keltem:
- Elég Tom! Kérlek hagyd abba!
- Csak még egy kicsit...
- OUCH!!!
- TOM!
Elengedte. Felsóhajtottam, majd ránéztem Kev fájdalmakkal telt arckifejezésére és arra, amit következőleg mondott:
- Ne haragudj Bill.
- Szerintem nem hallotta! - így bátyám.
- KÉRLEK NE HARAGUDJ BILL! SAJNÁLOM!
- Öö... nem haragszom...
- Huhh. - ezzel Kev elszaladt és én ott maradtam Tommal. Eleinte szavakat nem találva dadogtam, de aztán ő ... magához ölelt.
- Bocs.
- Öhh, Te most miért kérsz bocsánatot?
- Mindenért. Am: ne szokd meg, de most ilyen őszinte napom van...
Elengedett és magamra hagyott a gondolataimmal. Hú, ez egy érdekes nap volt! Nagyon érdekes... de nagyon tetszett a végkifejlet!

III.fejezet: Bad Day

sziasztok!
meghoztam a folytatást. kissé előtört belőlem a szadista én szóval előre felkészítelek titeket: ne kapjatok sokkot! :)


Egy percre elhalkult, és csak aztán folytatta sajátos szlogenjét és önmaga sztárolását. A következő percben ismét elhalkult, de ez sem tartott sokáig, mert ahhoz ő túl beképzelt típus, hogy ennyivel abbahagyja sajátos dicshimnuszát. Én a magam részéről sosem értettem mi jó és dicsőséges van abban a sok egy éjszakás kalandban, mikor az ember életében folyton csak arról álmodik, hogy megtalálja az igazi szerelmét aki mellett még az életét is leélné... de ha őneki ez a életének megrögzött és lebélyegzett célja, akkor ebbe sem fogok beleszólni - csak én rühellem ezt a témát. Ne kérdezze senki, hogy miért, de egyszerűen irritál az ha a bátyám, akire mindig felnéztem és hasonlítani akartam így, ilyen sunyi mód kihasznál mindenkit. A tegnapi este folyamán gondoltam bele először: igen, mikor úgy ölelt mint még jó régen - hogy milyen is lehet a sok kedves arcú hölgyeménynek bátyám alaptomossága. Mert ha másban nem is, de abban biztos vagyok, hogy mindegyik titkon reméli, hogy ő lesz az, akibe bátyám végül tényleg beleszeret, és élete végéig mellette akar lenni. De Tom nem ilyen! Sokkal szabadabban kezeli azt a piros betűs Happy Endet, mint mondjuk az utcán szembejövő kislány a Selena Gomezes pólójába. De hát csak nem hagy alább ez a semmit se mondó hegyi beszéd!

- Na és aztán rám nézett és sírva fakadt. Hány ezerszer kellene megismételnem még magam, hogy végre valaki felfogja mit akarok én! - szemhélyam szétfeszült és már a kezem is remegett az indulattól. Nem bírtam tovább!

- Tom! Nem azért, de téged csak az érdekel, hogy neked mi a jó! Törődnél egyszer más érzelmeivel is? Ki fog figyelni arra, hogy a többiek mit akarnak?

- Akarod, hogy bemossak neked egyet?

A lemondás keserű felhője száguldozik a fejem körül. Tom sosem fog megváltozni! Kár a gőzért... nem pont az öccse kedvéért fog megváltozni!



- Úgy érted még mindig nem Herr Mauer tartja a fizikát?

- Igen. Pietro! Hányszor mondjam még el neked! Ez valami olasz felfogás, hogy "semmit se fogjunk fel"?

- Bocs Bill.

- Nem baj!

Sóhajtva meredtem az üresen függő táblára, majd ismét elgondolkodtam a reggelinél történteken. Ha Tom olyan lenne, mint régen akkor... nem, még akkor sem tudnék vele egy levegőt szívni hosszabb távon! Így már nem. Volt egy lehetősége - mit egy? Talán több is! - és mégsem élt vele, mert állandó szinten a saját feje után megy. Öccse révén az ő feladata lenne engem észhez térítenie. De akkor én miért erősködöm? Hiszen valósággal lehetetlen, hogy bármit is tudnék kezdeni ezzel a súlyos lelki állapotával és ezzel a követhetetlen felfogásával.

- Nézd Bill. Az ott Zen? Neked integet!

- Jé, tényleg...

Felálltam Pietro mellől és az ajtóhoz sétáltam ahol is Zen várt. Kedvesen mosolygott és valamit dugdosott a háta mögött.

- Csá Zen! Mi a pálya?

- Egyenesen előre, kedves elvtárs. Kijösz egy kicsit? Van 5 perc becsöngőig.

- Hát miért ne?

Kimentünk az osztályterem elé ahol elővett egy furcsa, sötétkék dobozkát.

- Neked vettem a múltkoriért! Hálám jele.

- És mi ez?

- Nézd meg!

Vállat vontam és leemeltem a kis doboz fedelét. Nagyon érdekes ajándék!

- Öö... egy toll?

- Ez nem EGY toll, hanem A toll! Nem kis pénzbe kerül egy ilyen toll Bill. Márkás és még utántöltős is! A tintája kerül kétszer annyiba, mint egy átlag toll.

- Nos kösz. Ettől szebb öüm... tollról - nem igen álmodhattam volna!

- Ne köszönd. Amúgy ma este moziba megyünk a haverjaimmal. Esetleg volna kedved, nos öö...

Már éppen kíváncsian felvillant a szemem, mikor váratlan látogató érkezett köreinkbe. Bátyám hátulról átkarolta a nyakam és így szólt:

- A drágaság nem tud menni, mert dolga lesz otthon... vágod Miszter Főnyomoronc?

- Tom!

- Vágom persze. Akkor legközelebb?

- Aha...

- Hát akkor legközelebb... szia Bill!

- És én levegő vagyok?

- Szia Tom!

- Na máris jobb.

Zen ugyan elment, mire én dühösen fordultam bátyám felé...

- De egy patkány vagy!

- A patkány az rágcsáló, de ugyanott minden evő is, mint az ember. Nekem mindegy! De ma meg kell csinálnod a kémia leckénket és utánna jó lenne ha kitakarítanál a szobában...

- Tom, nem vagyok a csicskád! Ha zavar csináld meg magad...

Már éppen otthagyni készültem mikor elkapta a kezem és újból visszarántott. Tekintetem ismét találkozott az övével. Furcsa tűz égett benne. Nem is tudom mihez hasonlítsam, de a szavak mindent kifejeztek:

- Elhiszed, hogy most mérges vagyok? Egyszer kérek tőled valamit az életbe és te azt se vagy képes teljesíteni?

- Egyszer? Ugyan már Tom... hagyjuk már, jó? - kirántottam kezemet a fogásából és visszamentem az osztályterembe... tudom: ezzel nem sokra megyek, de most megint bedepiztem. Pietro meg csak aggódott.

- Hé, mi van?

- Semmi.

- Bill! Látom rajtad, hogy valami nyomja a lelkecskédet! Nem akarod elmondani?

- Nem.

- Oké! Akkor őrlődj csak magadban!

- Hidd el: kétszer se kell mondanod!

***

A kicsöngetés a hetedik óráról szinte megváltásnak volt minősíthető... alig vártam, hogy hazamenjek. Beérve a koliszobába ledobtam magam az ágyra és néztem a plafont. Ekkor Leonard feltérdelt felém az ágyra és hozta a formáját: megragadta a pólóm nyakát és feljebb rántott...

- Azt mondtad, hogy meglesz a 4-esem a beadandóra! Akkor miért lett 2-es?

- Mert béna vagy! Ne várd, hogy az összeset én csináljam meg!

- Utállak. Benned se lehet megbízni.

Végre leszállt rólam. Ott hagyott. Ez még semmi nem volt! Ekkor jött Oscar és rámborította a szennyes kosár tartalmát.

- Hé Bill! Ma te mosol! Nem jut el az agyadig?

- Én? Nos, kb. szeptember óta én mosok. Hidd el: nem épp egy kellemes munka a szaros gatyáitokat mosni.

- Nyomorék!

Ő is itt hagyott. Már-már fel mertem sóhajtani, de ehelyett inkább Kevin dühös tekintetével találtam szembe magam.

- Bill, hol marad a vacsi? Ma neked kéne rendelned!

- Hagyjál. Ki vagyok...

- Ki? Adok én neked olyan kivagyást! Na: tipri a telefonért. Éhen pusztulok.

Szinte még a lágy tavaszi szellőnél is halkabban fújtam ki magamból a következő mondatot, de Kev hallása meg pont erre van kifinomulva, így persze tökéletesen meghallotta:

- Bár úgy lenne...

- Te hálátlan kis dög!

Hozzám vágott egy párnát, amire én tudtam, hogy nem maradhatok meg itt. Mint a villám úgy hasítottam át a szobán egyenesen a kijárati ajtóig, ahova Leonard állt be. Ezzel elzárva a menekülés egyetlen útvonalát.

- Hova sietsz? Mind pipák vagyunk rád! Nem úszhatod meg.

- Hol van Tom? - érdekes, hogy a halál küszöbén is ezt a kérdést tettem fel először egy "Vajon a Pokolba vagy a Mennybe jutok?" helyett. Minden esetre ami biztos volt: Tom nincs itt. Remélem hamarosan visszajön! Mert a barátaim kicsit idegesek...

- Éppen a 11edikes Florával akadt egy kis dolga. - adott választ kérdésemre Justin. De ő sem állta meg szó nélkül - Bill, miért nem takarítottad ki a WC-t? Most bedugult.

- Hallottál már a Duck Powerről?

- Mi?

- Semmi te elmaradt őstulok!

- Őstu... na mondd csak még egyszer!

- ŐS - TU - LOK!!!!!! - szótagoltam neki lassan, hogy felfogja a szőke agyával. De a következmények elől nem tudtam kibújni és hamarosan egy olyan jól irányzott balhorog talált gyomorba amit még Bud Spencer is megirigyelne. Ezek után én összegörnyedtem és a barátaim hirtelen felindulásából hamarosan egy játékos (nos - ez azt hiszem attól függ melyik szempontból nézzük az eseményeket) szadizásba torkollott. Már megszoktam, hogy engem mindig megvernek, de ez napról napra rosszabb, mert elvileg a barátaim.

- Hú, Tomnak igaza volt, tényleg úgy sikítasz mint egy lány!

- Hát kösz... - nyöszörögtem.

- Mi? Én nem hallottam! Még egyszer! - lelkendezett Oscar.

- Bánom is én... - és Leonard már adta is a következő kör első löketét. Annyira élvezem mikor én vagyok a középpontban, de ezt nem pont egy boxzsákként szeretem átvészelni. Szavamra már rosszul is vagyok a sok orvul támadástól!

- Hé, ezt próbáld! - ujjongott Justin. És hamarosan támadóm kezébe nyomott egy légycsapót.

- Na ne! Srácok, ez már nem poén... légyszi ezt ne csináljátok!

- Nem fog fájni...

- Höhö! Nem e? - és elkezdtem ficánkolni Kevin szorításában, de szinte lehetetlennek tűnt a dolgok megúszása. Ilyenkor nem normálisak! Félelmetes mennyire tudnak az ember legjobb barátai ugyanott a legnagyobb főellenségei is lenni.

Az első csapást nagyon nehezemre esett sírás nélkül kibírni, de utánna kezdtem megszokni. Ám mikor már untam a légycsapótól kockás fejem szellemképét magam elé képzelni hirtelen kinyitódott az ajtó. Ő volt az. Körbenézett, beazonosította az arcainkat és a pózainkat, majd mikor kitisztult előtte a kép... letette a kabátját a kanapéra és közelebb jött. Mindenki őt nézte, de Tom csak megvonta a vállát. Ekkor Oscar a következő csapásra készült, de most kihasználtam a fél perces nyugalmi állapotot és kicsusszantam Kev cseppet sem barátságos szorításából. Odarohantam bátyámhoz és mikor már éreztem, hogy könnyeim előszökkennek szemem sarkából gyorsan vállába temettem a fejem és átöleltem. Viszonozta az ölelésem, majd maga mögé vont és a kezembe nyomott egy zsepkendőt. Ekkor a fiúkhoz fordult:

- Srácok! Ejnye már... hányszor kelljen még elmondanom, hogy ha már egyszer megveritek az öcsémet ne használjatok semmi féle eszközt?

- Bocs Tom... - hangzott a visszhang a srácok között. Nagy egyetértésbe szét válltak és mind a dolgukat folytatták. Tom hirtelen hátra fordult hozzám, amire én egy kisebbet ugrottam. Nos: az ösztönös menekülés bennem testet ölt! De a zsebkendőmet szorongatva, kissé tátott szájjal néztem bátyám züllött arcát. Sóhajtott.

- Miért hagyod magad?

- Tessék? Ha nem vetted volna észre éppen le voltam súlyozva!

- Oké, ebben igazad van, aláírom... de mégis milyen fiú vagy te, Bill? Sírsz?

- El tudod képzelni mennyire fáj? Hát nyilván nem, mert téged nem tartanak folyton terrorban...

- Hagyjuk már, jó? Utálom mikor rád jön az emózás...

Ezzel odalépett hozzám, átkarolt és beinvitált a szobába.

- Feküdj le nyugodtan, már nem fognak megölni... megteszem én helyettük is, csak nem most! Aludj el szépen. Legyél jó fiú!

Kiment. Óh, ez az alantas hangsúly, mintha szánalmasnak tartana! Lehet, hogy az vagyok, de nem kéne ennyire lenézni... én is vagyok valaki! De ezt nem fogja elhinni addig amíg be nem bizonyítom neki, ugye? De most komolyan: mindig felsőbb rendűnek érezte magát tőlem és bárki mástól! Ez egy idő után felettébb irritálja az embert... így sem egy leányálom az életem! Nem kéne még neki is alátennie... annyira idegesítő egy idő után az a folytonos ellenszenv testvérem és köztem... testvérek is gyűlölhetik és megvethetik egymást. De ennyire? Mondjuk... ilyesmi előfordul, bármilyen borzasztóan is hangzik. De az ember nem beszél róla. Jobb eltussolni. Jobb nem is tudni róla. Én most arról sem akarok tudni, hogy egyáltalán rokonok vagyunk!