2013. április 27., szombat

XXX.fejezet: Fame


Hi^^
Hoztam nektek az utolsó előtti részt! Az elsődleges hibáimat próbáltam kiküszöbölni, amikkel Neserly Molly novellaversenyén szembesülnöm kellett. Persze azért szerintem néhol még mindig fogalmazási zavarokban szenvedek, vagy nehezen megy az érzelem kimutatás (és ez nem szemre hányás!!)... szóval ezúton kérnélek titeket, hogyha bármi nemű hibát vesztek észre szembesítsetek vele, mert jó lenne, ha végre javító tendenciát mutatnák :) - ja, és továbbra is bocsánat, hogyha olyan kifejezéseket használok, amiket nem értetek, vagy esetleg amit én nem értek - vagy talán olyat, amit egyikőnk sem ért - de az idegen szavak vagányak *.* xDDD Jó olvasást ;)))


[Hírnév]

~IN MEDIATREX (az események közepébe vágva)
Siettemben lépteim visszhangot vertek a kollégiumi folyosón. Teljes gőzzel haladtam a szobánk irányába totál kétségbeesve azon, amit David mondott. Ugyanis bejelentette, hogy alkalmat kaptunk egy városba érkező, japán együttes előzenekarjának szerepébe lépni. Nem is gondoltam volna, hogy hirtelen képesek leszünk elérni valami hasonlót, de örülök neki, hogy Daviddel hozott össze a sors (áldom azt a napot, mikor Gordon bemutatta), ugyanis kétlem, hogy más menedzser is lenne ilyen lelkes, célratörő, és hasonlók. Egyszerűen nem győzök hálálkodni a sorsnak, amiért ez így alakult! Világ életemben hírnévre vágytam. Nevezhettek nagyravágyónak, vagy felőlem azt is elboronálhatjátok magatokban, hogy feltűnési viszketegségem van (ez mondjuk jogos), de legalább férfiasan bevallom!
Szóval... hol is tartottam a nagy benső monológom előtt? Ja igen. Hogy épp a szobánkba sietek. Éppen el is értem, és szó szerint beestem az ajtón. A nappaliban az a látvány fogadott, hogy a kanapén ül mindegyik lakótársam - kivéve Tomot. Szóval majdnem mindegyik! Ó, hoppá. Kevin sincs itt. Ellenben Leo, Justin, és Oscar a hordozható DVD lejátszó előtt gübbeszkedett, mint holmi keselyűk az árok parton maradt dög körül, mire én elordítottam magam:
- TOM! - erre persze egyszerre három lepisszegést kaptam. Pislogtam, de a dolgot Oscar hamarosan megmagyarázta - nos öüm... a maga módján!
- Hagyd most Tomot! Bent vannak a hálóban. Épp most fejlődik át negyedik szintű csillagharcossá! - ahhoz képest, hogy elméletileg már bele kellett volna szokjak Oscar rendkívül egzotikus megnyilvánulásaiba mindig tud újabb-és újabb meglepetéseket okozni, így, esélyem sincs nem megilletődötten pislogni. De persze aztán felemésztettem a hallottakat, és mihelyst minden kitisztult előttem "cüccögve" elszóltam magam:
- Már megint Dragonballt néztek?! - igen. Ez a japán anime most eléggé nagy népszerűségnek örvend iskola szerte. S mivel rátaláltak egy helyi közértre, ahol igen olcsón hozzá lehet jutni a sorozathoz szobáról-szobára jár a Nyugati szárnyban, azaz a fiú részlegen. Engem nem kötött le sokáig (pedig meggyőződésem volt, hogy hatalmas fanná amortizálódok)... ezt csak megjegyzem! Minden esetre hátrahagytam a többieket, és betértem a hálóba. De bár ne tettem volna...! Kevin és Tom elég félreérthetetlen pózban álltak: Kevin a falnak dőlve, Tom pedig alig tőle pár centire, és a falnál támaszkodott Kev válla fölött. Pislogtam. Hirtelen kettős érzelmek kavarogtak bennem: minden olyan gyorsan jött. Úgy éreztem dühös vagyok, és szomorú. Nem tudom hogyan lehet félreérteni egy ilyet! Vagy épp hogyan nem... minden esetre elképedésemnek hangot adtam:
- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! - erre Kevin félrelökte bátyámat, és kiviharzott mellettem, egész testemet félresodorva, majd rám csapta az ajtót.
- Tom, ez mi volt? - kérdeztem némiképp higgadtan, amire Tom lesütötte a szemét.
- Semmi, Bill. Semmi... - motyogta, majd eltámojgott az íróasztalig, és leült. Kezdtem komolyan aggodalmaskodni, és egyre szaporábban vettem a levegőt.
- De valami biztos történt! - vágtam rá, és próbálva leplezni előtörni kívánkozó féltékenységi rohamomat, megindultam felé. De Tom továbbra is hajthatatlan volt:
- Mi történt volna?! Szállj má' le a témáról! - szólt rám, amire megtorpantam, és most én kezdtem a padlót fixírozni. Az előbbi örömöm mintegy szertefoszlott. De a beállt csendet bátyám törte meg - ismét:
- Akartál valamit mondani? - így ő, mire én sóhajtottam, de még mindig nem néztem a szemébe. Mi volt ez az előbb?! - megráztam magam, majd hátrafordultam, és elindultam kifelé. De közben elkezdtem mondani:
- Daviddel beszéltem. Estére beszervezett nekünk egy koncertet! Valami japán banda előzenekara leszünk.
- Japán banda? - érdeklődött, és éreztem, hogy erőteljesen sasol.
- Ja... Nittle Grasper. - adtam választ kérdésére, bár tudtam ettől nem lett se okosabb, se hülyébb, mert ez a név minden bizonnyal nem mondd neki semmit. De már nekem sem...
***
A csarnokhoz 7-re kellett megérkeznünk, ezért még hatkor javában Georgra tukmáltam a dührohamomat, ugyanis elmentünk Gustavhoz. Lehet Tomnak is szólni kéne? Írok neki SMS-t.
- Olyan tök jó, hogy mindenről csak utolsó pillanatban képes ez is szólni! - folytattam két pötyögés között a már egy ideje megkezdett hőbörgésemet a David féle, utolsó pillanatra hagyott koncert-invitálás miatt. Kegyetlen, hogy mennyire fel tudom magam idegesíteni egy ilyen incidens miatt! De csodálom Georg hidegvérét, ahogy kifejezéstelen arccal mered a BRAVO lapjaira, és eltanakodik minden egyes kép felett. Viszont azon pillanatban ez is idegesített, ezért kénytelen voltam rászólni:
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - ordításom közepedte beleütöttem egyet az újságba. Georg rámnézett azzal a jeget is megfagyasztó (bár az nem tudom milyen - minden esetre rendkívül hűs!) tekintetével, mire hirtelen arcomba szökött a pír. Egy ideig meredtünk egymásra, ami mindössze csak pár másodpercnyi idő volt, de nekem ez már akkor egy órának is betellett. Aztán Georg visszaméllyült a lapba, és lapozott a horoszkóphoz. Erre én rajzfilmbe illő mód estem össze a padlón. Feltápászkodva megkapaszkodtam a combjában, mire Gustav is betoppant. Két energia italt tartott a kezében, amire én már megint felkaptam a vizet:
- Mi az, hogy csak kettő?! Nem tudsz számolni, hogy hárman vagyunk?! - jó, elismerem már kezdek túlzásokba esni, de ilyen az, ha egy férfi féltékeny. Gustav vállat vont.
- Így is be vagy pörögve, szerintem ha te most meginnád azt a harmadik flakont, akkor azzal a mi egészségünk is romlana, nem csak a tiéd.
- Jó, bocs... - huppantam le Georg mellé, aki erre meg lecsapta az újságot az asztalra, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a lehelletét. Nekifeszültem a karfának, és kétségbeesett arccal méregettem Georg halált, vért és pusztulást sugalló tekintetét.
- Neked mi bajod?! - kérdése elég flegmának tetszett, de nem volt hangos. Halkan tette fel, és előttem pedig lepörgött az életem - mire Tom is betoppant. De honnan tudta, hogy merre...? Ja. Az SMS-em. Milyen hülye vagyok! - mindegy. Határozottan rámutattam bátyámra, és, hogy még egyértelműbb legyek Georgra meredve így szóltam:
- Ő a bajom.
- Ja. Az más... így már világos. - dőlt hátra, és megint kezébe vette a magazint. Tom persze fogalmatlanul pislogott, mire kifejtettem ezt is:
- Kevin?! - erre bátyám a homlokára csapott, és leoltott:
- Ember, te nem vagy egyszerű!
- Tudom.
- Semmi olyan nem történt, ami miatt okod lenne haragudni!
- Tudom. - kántáltam tovább előre eltervezett válaszom kb. az elkövetkezendő... összes kérdésére!
- Nem vagy képes felfogni? Ha az utolsó ember lenne a földön akkor sem pont rá izgulnék! Sokkal inkább egy tevére... egy dromedár sudár alkatáról egyből a kisöcsém jut az eszembe! - erre a két G felvihogott, majd kapcsolva Tom mondandójának első felére kikerekedett a szemük. Gustav még vissza is kérdezett:
- Izgulnál?! - hűledezett. - Nem is tudtam, hogy meleg vagy!
- Én annyira nem. - vont vállat Tom, mire Gustav kétségbeesetten meredt a még mindig horoszkópot olvasgató Georgra. Az meg se moccant.
- Hát akkor?! Na jó, skacok, én ezt nem vágom...
- Had vezessem elő, mert már kib*szott elegem van! - Tom hirtelen öles léptekkel indult meg felém, én pedig automatikusan Georg felé dőltem (aki továbbra sem emelte fel a fejét). A legváratlanabb dolgokra pedig mindig a legváratlanabb helyzetekbe kerül sor: így Tom nem törődve azzal, hogy közönségünk van ajkaimra tapadt. A közönségünk legalább ránk szentelte az összes figyelmet. Eltátott szájjal néztek ránk, pislogás nélkül. Én pedig a kanapé karfáját ölelve ordítottam bátyámra:
- Te sem vagy egyszerű...! - erre Tom szemöldöke megrándult, amire én elkékültem. Ránéztem a két srácra, akik a változatosság kedvéért mertek egyet pislogni, de semmi más reakció nem jött tőlük.
- Mi az, hogy nem vagyok egyszerű?! - ordított rám bátyám: - A fenébe is, Bill! Kevinnel volt egy kis összezördülésünk. Nem smároltam vele, csak megfenyegettem, mert valamiért meg akart téged verni...
- Woa! Ez már nem is új: Kev valamiért mindig meg akar engem verni. - szóltam közbe, mire Georg és Gustav most engem néztek - továbbra is eltátott szájjal. Tom pedig mit sem törődve megjegyzésemmel tovább magyarázott:
- Szeretlek! Ugyan mikor fogod fel végül? Az öcsémmel nyilván teljesen más a romantikus kapcsolatom, mint egy lánnyal, nem? Téged nem akarnálak sosem megcsalni, mert végtére is ikrek vagyunk, meg minden, és te vagy a másik felem - meg mit tudom én... érted?
- Tudom. - tértem vissza előbbi szerepembe, amire Tom megvakarta a tarkóját és a srácok becsukták a szájukat. Haladunk! Lassan talán már szóhoz is jutnak.
- Nem úgy tűnik... de nézd így: folyton próbálom tűrtőztetni magam, hogy ne szóljak be neked, ami meglehetősen nehéz, hisz csak rád kell nézni. Aztán meg mindig próbálok a kedvedbe járni és nem féltékenykedni a "hót meleg" haverjaidra, emellett pedig most is dobsz egy rohadt SMS-t, és én már rohanok is, mint az őrült, hogy...
- Höhö! Maradjunk csak a "rohanoknál", mert te eleve őrült vagy. - szóltam közbe. Bátyám megforgatta szemeit, majd igyekezett folytatni:
- Egyszóval mindent megtennék érted!
- Hú! Szerintem ne nézz több Dragonballt, ha ezt hozza ki belőled!
- Bill, nőlj már fel, könyörgöm! Esküszöm komolyan beszélek.
- Tudod a te szádból nehéz ezeknek a szavaknak hinni...
- Persze tudom, de... TE KOMOLYAN ELHITTED, HOGY ÉN ÖSSZEÁLLNÉK KEVINNEL?!?!?!? - ordított rám, amire teljesen belesüppedtem a kanapéba. Csak volt még egy probléma: nem voltunk továbbra sem egyedül.
- Ti most komolyan... együtt vagytok? - érdeklődött Gustav, amire Georg visszavette a BRAVO-t, majd tüstént a dobos pártyát fogta a kérdésével:
- Ez undorító, vágjátok?
- Ó, nem annyira! Bill igazából csodálatos ember, csak... - értetlenkedett bátyám, amire résnyire szűkített szemeimmel tüstént megöltem.
- Nem épp Billre értettem, mert belőle még a rosszindulatú ember is egy csodás nőt néz ki, de ez nem számít... tudjátok, hogy mit csináltok? - állt fel Georg, amire én úgy megvédtem volna magam, de nem tettem, mert a féleszű szobatársaink ugyan ezt a szitut gyorsan képesek voltak túlélni, de Georg már más tészta. Ő komolyabb, őszintébb és megfontoltabb, mint a mi brigádunk. Szóval csak hallgattam és vártam, hogy Tom védjen meg, de ő sem volt harcképes. Csak bámulta a földet, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ikrek vagytok, vérszerinti testvérek! Ez most csak szerintem egy kib*szott nagy probléma? Gondoltatok már a vérmérgezésre vagy ilyesmi? Ja, bocs. Azt csak nő és férfi testvérek és rokonok közt örvend nagyobb valószínűségnek. Akkor az AIDS? Jelent ez bárkinek is valamit?
- Jaj Georg... eddig még semmi bajunk! Vagyis nekem. - szóltam végül, mert láttam, hogy bátyám használhatatlan.
- Hát jó... tégy, amit akarsz. - azzal kiviharzott mellettünk a helységből. Húúú! Ez most elég nagy cink.
- Gustav? - fordultam unottan felé és már vártam, hogy ő is visítva kirohanjon. De meglepetésemre ez nem így lett. Gustav teljes válszélességgel elém állt és elmondta véleményét:
- Igen, Georgnak igaza van! De amíg semmi bajotok és jól elvagytok, addig szerintem oké a dolog. Már úgysem lehet mit tenni! A szerelemnek nem lehet megálljt parancsolni.
- Hm, de toleráns valaki! - szólt közbe végre bátyám én meg meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót. Meglehet, hogy nem ismeri és csak véletlenül sikerült jól elsütnie. Mindenre megvan az esély!
- Persze. Már voltam hasonló helyzetben...
- Megdugtad a nővéredet? - kérdezte Tom, mire Gustav felröhögött.
- Nem épp... az unokahúgomat! - jó, most lefagyott az arcunkról a vigyor, ami még Tom pofás kis kérdése miatt volt, de azért legalább tudni lehet, hogy ez már nem csak velünk esett meg. Bár nem lehet tudni, hogy Gustav ezt most nem e azért kanyuzza, merthogy sajnál minket!
- Uhh. Az is durva. - ismerte el Tom, de közben mindannyian tudtuk, hogy fele ennyire nem "durva" a szitu, mint az, hogy Tom és én milyen intim kapcsolatban élünk. Igazából szerintem az egész világon nincs még egy ilyen páros, mint mi, ezért is jobb lesz titokban tartani!
- Igen, de azóta már szét is mentünk. Szóval csak legyetek kitartóak, mert bármi megeshet! - szólt a dobosunk, majd komótos léptekkel megindult ő is az ajtó felé és elhagyta a szobát. Azért utána ordítottam:
- Merre mész? - így, mire ő visszanézett az ajtóból:
- Megkeresem Georgot! Ma még fel kell lépnünk... nem kéne most összeröffenni! - azzal ki is húzta a fejét. Igaza van. Ahogy az is igaz, hogy Tomnak sem épp most kellett volna kangörcsöt kapnia, mert most lehet emiatt fog úszni a koncertünk! Problémás lesz ez az este úgy érzem...
***
- Meglehet, hogy ezt most nem kellett volna. - szóltam Tomnak, mikor már úgy éreztem meg kell valamivel törnöm azt a kínos csöndet. És az, amivel megtöröm nem pont az időjárásnak kell lennie!
Ránéztem bátyám kifejezésben szegény arcvonásaira, fénylő száj piercingjére és résnyire szűkült szemeire. Gondolom már csak a teste maradt itt, a lelke valami párhuzamos dimenzióban teng-leng. Mivel továbbra sem tudtam mivel bírhatnám szóra, próbáltam elsütni egy poént:
- Meg akarod tudni milyen a halál? - néztem rá sejtelmes tekintettel, mint a Lucifer. Végül sikerült belőle valami reakciót kiváltanom (bár nem azt, amit akartam): lassan felém fordította a fejét és így szólt:
- Veled élek együtt már 16 éve. - először bevallom nem esett le a tantusz, ezért csak pislogás nélkül, rezzenéstelen ajkakkal meredtem rá. De épp mikor leesett a dolog akkor közölte velem, amire addigra rájöttem: - Ha valaki, hát én biztos tisztában vagyok a halál fogalmával! Mindennap látlak. - saját viccén elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Így díjaztam:
- Haha. Csak tudnám, miért vannak oda a nőstények a humorérzékedért!
- Mostmár szerintem tiszta sor! - és nevetett tovább. Kínomban én is elmosolyodtam, de a nagy probléma csak ez után jött: Georg és Gustav beléptek. Eddig még okés minden, csak miután nekivágtunk (persze azután, miután megbeszéltük a látottakat: a csók meg ilyenek...) a koncertnek, pontosabban már akkor, mikor megindultunk a garázs felé, és Tom megkérte Georgot, hogy had vezessen eldőlt az éjszakánk egy része. Persze nem kell itt autóbalesetre gondolni, vagy valami ilyesmi "drámai fordulatra" (mert könyörgöm: ez most nem egy Shakespear tragédia)... elővezetem: miután bátyám megkérte Georgot, hogy had ő vezessen (még van egy éve kresszből) gitárosjelöltünk eképp díjazta ötletét:
- Felejtsd el! Ennek a gépnek lelke van.
- De könyörgöm! Csak David házáig!
- David háza? Hm. Tekintettel arra, hogy csak két utca van köztünk... nem. Még így sem! - ezzel be is ugrott a kocsiba. Tom - hogy tovább fúrhassa Georg oldalát - leült az anyósülésre, Georg-sofőr mellé. Mi Gustavval hátraszorultunk és bekötöttük magunkat.
- Georg, ne legyél már farok! Had vezessek kicsit!
- Tom, az inteligenciahányadosod mínuszaira igaz tények miatt továbbra is igyekszem passzív ellenállást mutatni. De! Ha tovább idegesítesz akkor ebből aktív ellenállás lesz és remélem szereted a kórházi kaját, mert rövid idő alatt oda juttatlak, ha nem fogod be a pofád! - olyan bonyolultan fogalmazott Georg, hogy levegőt venni sem mertem.
- Gyökér, f*szfej! - válaszolt neki bátyám, mire Georg felhördült és kiugrott a kocsiból. Átrohant Tom oldalára és a szó szoros értelmében kirángatta az ülésből:
- Jó, lásd kivel van dolgod! De ha egy karc is esik a fényezésen én esküszöm...
- Nyugi Georg! Bennem megbízhatsz. - ígérte Tom, amire mellettem Gustav köhögési rohamban tört ki. Most nem tudom, hogy azt direkt csinálta, vagy csak magától jött, de minden esetre mindenki felnevetett rajta - még a bátyám is, akinek ez egyfajta öngól gyanánt szolgált, de szerintem erre még a mai napig nem jött rá. Georg még ki is mondta gondolatait:
- Hát ez egyértelmű... - a hangjából kivehető volt a tömény szarkazmus és irónia, csak Tomnak nem tűnt fel. Vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy feltűnnyön?
Mire már Tom ült a volánnál Gustav hozzám fordult és megfogta a kezem - reflexből elrántottam volna, ha hagyja:
- Mind meghalunk! - sírt nekem a dobosunk, amire én elismerően bólintottam. Kissé teátrális volt, de nem baj, mert ez már akkor vicces volt! - és majd ezután érkezik a kraccs!
Tom egész békésen vezetett - már ha egy döglégy sebességét vesszük alapul, vagy egy versenyautóét - és így én sem különösebben paráztam. De mellettem Gustav homlokán szépen gyöngyöztek a verejtékcseppek. Ó, a bizalom édes bűze. Mosolyogjunk!
Szóval: békésen haladtunk az úttesten, amíg Georg rá nem szólt a bátyámra, hogy "csere!" - Tom persze mit sem törődve ezzel (konkrétan úgy tett mintha a rádiótól nem is hallotta volna) továbbra sem volt hajlandó leparkolni az út szélén a csere esélyéig, hanem csak nyomta a gázt. Mikor Georg ráugrott (!) - értsd: SZÓ SZERINT! - akkor sem volt hajlandó mozdulni, de mivel ordításba kezdtek csak fél kézzel fogta a kormányt - a vita vége felé már annyival sem -, és lökdösték egymást. Közben a kocsi szép hullámmozgást végzett! Nekünk bezzeg hátul, akik totálisan csak tanúi voltak a vitának, a gyomrunk forgott elég szépen.
- De nem érted, hogy nincs jogsid?
- Úgy tudom benzinnel megy, nem papírokkal!
- A főút tele van rendőrökkel! És figyeld az utat!
- Kit érdekelnek a rendőrök?! Úgy otthagyom őket, mint macska a sz*rát!
- Csak szeretnéd! Tom, ezek mindenre képesek! Nézd már azt a kib*szott utat!
- Nem nézem!
- De nézzed!
- De nem!
- Hülye vagy? Meg akarsz ölni minket?! - mi hátul már épp azon törtük az agyunk, hogy s miként ugorhatnánk ki a kocsiból, mert az még mindig jobbnak tűnt, mint belefutni a szembe jövő teherautókkal! Persze teherautó helyett a dolog sokkal precízebb volt: vasút. És pont jött a fél 7-es járat! A sorompók lecsukódtak, de Georg és Tom még továbbra is csak ordított egymással. Eddigre már Gustav is beszált a vitába, így nekem sem volt választásom. Bár én voltam a kétségbeesett, remegő kezű, emós fiú (nem, nem vagyok emós! HASONLATOT MONDTAM!): csak rugdostam és utöttem Georg székét, aminek következtében engem is leordított. Gustav pedig, követve példámat, szintén elkezdte rugdosni Tom székét. Tom is ordított mostmár Georggal és Gustavval is. Velem is, bár azt nem kifejezetten értem miért, mert hozzá nem nyúltam és még csak nem is szóltam. De valami olyasmit ordított, hogy én ne ordítozzak. Esküszöm nem direkt csináltam!
A bent fennálló káosz mellett pedig ott volt egy érkező vonat, és egy száguldó autó...

To be countinued!