2012. február 28., kedd

XXI.fejezet: Twins

Sziasztok!
Azért nem kéne megkövezni, mert megint sokat kellett várni a részre, jó? xD Sajnálom. Igyekeztem ahogy csak tudtam, de szerény véleményem szerint így is elég satnya maradt buzgóságom ellenére... azért jó olvasást kívánok, írjatok! *.*



[Ikrek]

A kollégiumi szobánkban minden maradt a legnagyobb rendben. Már ha rendnek lehet tartani ezt a lyukat! De legalább vannak házi állataink: a sok atka és porcica...
Leraktam a bőröndömet, és már éppen neki kezdtem volna látványos szenvedésemnek, mikor Oscar lépett be a saját bőröndjével. Igyekeztem nem rápánikolni, mert tudtam, hogy Oscar nem tiszta ember, ezért tőle bármi kitelik. És már felkészültem a legrosszabbra, mikor hozzá képest ijesztően kedves hangon megkérdezett:
- És... hogy teltek az ünnepek, Kaulitz?
- Az ünnepek?!
Furán jött le, hogy most kedvesen érdeklődik felőlem, mikor ilyet nem szokott. De ha már ő kedvesen és rendesen nyit felém, akkor én se lehetek vele egy taj-paraszt! Pedig ez a stílus a koleszos ágyammal együtt már-már hozzám nőtt.
- Nos az ünnepek... hát... elteltek! Nagyon is gyorsan.
- Nem akartál visszajönni, mi?
- Hát... nem erről van szó...
- Ne nézz annyira dán-kórosnak, hapsikám! Tisztán vágom mennyire utálod ezt a sulit.
- Nem a sulit... hanem sokkal inkább a társaságot.
- Engem is?
- Téged is.
- Ó...
Tartottam tőle, hogy esetleg megsértettem, és most betámad, de nem így tett. Odalépett elém és vállon veregetett, majd kicipzározta a bőröndjét. Az ételhordók már ott figyeltek a tetején!
- Oscar, ugye azok ott nem... ?
- De! Anyám megpakolt. Szerinte a sulibéli kaják nagyon táposak, ezért hétvégente egész hétre elegendő kaját pakol nekem!
- Tudom. És egy idő után érzem is, mert mosogatni azt senki sem szeret!
- A te dolgod.
- És azt megmondod miért az enyém?
- Mert te vagy a csapat nyomija.
Ezeddig abban a hiszemben éltem mindennapjaimat, hogy a "nyomi" szerepre egyedüli megfelelő ember az maga Oscar, de ha ő ezt nem így gondolja - szíve, lelke! Engem nem is izgat.
Az ajtó hamarosan kicsapódott, és bátyám surrant be rajta. Oda sompolygott Oscar mellé. De csak lopakodva! És Oscar nem is észlelte, pedig Tom kis híján kitörte az ajtót. Fenevad! Ahh. És az ikertestvérem! Véletlenül nem csak hazáig követett az állatkertből?
Ellökte Oscart, aki bénán zuhant rá az ételhordókkal megrakott táskájára, és a leves még forró lehetett, mert ahogy nadrágjára ömlött kibírhatatlan visongatásba kezdett!
- MELEG! ÁÁÁ!!! MELEG!!!! ROHADJ MEG, TOM! ROHADJ MEG!!!
- Azt a kajáid megteszik helyettem is.
Válaszolta testvérem irigylésre méltó nyugalomban, majd lefeküdt az ágyába, lábát feltette a keretre és baseball sapkáját vigyori pofájára húzta. Kis híján tátva felejtettem a számat, és figyelmemet Oscar szentségelése teljesen elkerülte, mert épp Vele voltam elfoglalva. Nem sokat nézhettem, mert hamarosan Kev, Justin és Leo tévedtek be!
- Oscar, ha az én anyámat szidod beleverem a fejed valamelyik foszladozó rántotthúsodba!
Figyelmeztette Kevin, mire Oscar továbbra is anyázott. Hiába próbáltam kirekeszteni a külvilágot a látóteremből, de ez nem ment! Már éppen döntést hoztam, és azt próbáltam beváltani, amikor Tom megint megakadályozott.
- Most hova mész?
- Megkeresem Pietrot.
- Azt a tetűt?
- Nem tetű, hanem olasz.
- Az mindegy!
- De mindig össze kevered a kettőt.
- Mert kurvára leszarom?
- Lehet. Na! Au revoir...
- Azta Bill! Nem is mondtad, hogy tudsz románul.
Fogalmatlankodott Justin, mire ki kellett, hogy ábrándítsam:
- Drága Justin. Ez francia!
- Ööö... nekem mindegy!
Megforgattam szemeimet, majd kitértem. Lassú, céltudatos lépések közepedte kerestem tekintetemmel Pietro szobájának ajtaját, de ehelyett egy meghökkentő találkozásba zuhantam bele.
- Uram atyám! Te mit keresel itt?
Rivaltam rá Davidre, aki jól fésült frizurával állt az ének tanárom előtt. Mivel a személy, akivel szót váltott pontosan az énektanárom volt, így nem sok jót remélhettem a közel jövőben, pláne mikor odainvitált a jó öreg Frau Miller.
- Bill! Jaj de jó. Gyere csak ide!
- Ö. Jónapot tanárnő! David.
Biccentettem a managernek, aki úgy vigyorgott, mintha bohóc lenne. Jó hogy emlékeztet: mindig is utáltam a bohócokat.
- Ez az ember itt David Jost, mint azt tudod. Eljött, és megkért rá, hogy mutassalak be neki!
- Bemutatni? Már találkoztunk.
- Persze Bill. Emlékszem is rá, de kellett egy alibi, hogy megtaláljalak!
- Magatokra hagylak. Viszlát Herr Jost!
- Viszlát, Frau...
Amíg az énektanárnő elrepkedett a színhelyről David elcsalt egy sétára az iskolában. Előtte alaposan szemügyre vettem a terepet, nincs e véletlenül itt Tom, de szerencsém volt.
Épp a díszkertben sétáltunk, amikor érdekes témát hozott fel egy egyszerű kérdéssel elindítva...
- Gondolkoztál az ajánlatomon?
- Hogyne gondolkoztam volna.
- És mire jutottál?
- Hogyhogy: mire? Még szép, hogy mennék. De a bátyám nem jön. Azt mondta ő nincs benne ebben a melóban.
- Nincs benne? Ez sajnálatos. De azért még rád számíthatok?
- Ha Tom nem jön, akkor én sem!
- Hm. Akkor valamivel a bátyádat kell megnyernem. Látom te nem adod könnyen magad.
Rám vetett egy oldalpillantást, amire rá kellett döbbenjek, hogy David nem is rossz pasi. Milyen furcsa ezt tőlem hallani, nem? Kérlek: homoszexuális vagyok. Mit nem lehet ezen felfogni?
Amíg a mosolyával voltam elfoglalva észre sem vettem, hogy közelebb araszolt hozzám. Szinte 20 centi volt csak köztünk, amire teljesen zavarba jöttem, és elpirultam. A pillanat töredékénél pedig megfogta az állam, és még közelebb hajolva ezt suttogta:
- Úgyis meg foglak kapni, Bill Kaulitz...
Megszédültem hirtelen közelségétől, és észre sem vettem, hogy ez idő alatt megint csak közelebb jött, és már öt centi sem volt köztünk.
- Nem menekülhetsz örökké. Csillagnak születtél! Azokat előbb-utóbb felfedezik. Nem bújdoshatsz örökké!
Elengedte államat, és kezét arcomra tapasztva végighúzta, majd egyet pislogtam, és David eltűnt. Körbe-körbe tekintgettem, majd egy halk nyögdécselés, és mikor lenéztem a földre David ott fetrengett orrát fogdosva. Kicsivel távolabb egy focilabda pattant kettőt, hármat, többet... megfordultam: Tom.
- Olyan vagy, mint egy élősködő! Ha egyszer eltűnsz később megint megjelensz. Nem igaz: David Jost?
Rámeredtem a szerencsétlenül járt managerre, aki már éppen talpra igyekezett állni. Magam sem tudtam miért, de segítségre nyújtottam a kezem, és felhúztam. Megingott, majd el kellett kapjam. Hóna alól kibukkantam és őt támogatva küldtem egy rosszalló tekintetet testvérem felé.
- Mi az?
- Tom, olyan vadállat vagy.
Állapítottam meg, majd Davidet leültettem egy padra ezzel a mondattal:
- Maradjon itt, egy perc.
Odatipegtem Tom elé, és tarkón vágtam. Megemelte a kezét, de már meg sem ijedtem, mert tudtam, hogy nem bánt - rosszul tudtam, mert vissza ütött. Homlokon vágott, majd ennyi elég volt ahhoz, hogy idegbajt kapjak.
- Mégis mi a rák döfte beléd az ollóját???!! Te normális vagy? Mint egy ork! Olyan voltál.
- Ork?
- Ahh. Nem tudom miért ez jött a számra. Lassan kifogyok az oltó-szövegekből! Ez is a te hibád.
- Hát bocs, hogy nem bírom elviselni, mikor valaki egy méternél közelebb van hozzád!
- Tom... te csak engem akartál védeni?
Némi melegség öntött el, de legbelül még mindig tomboltam...
- Hát... nem kifejezetten. Na jó! De téged.
- Pff. Idióta...
Ezzel lezártnak tudhattam a témát, és visszatértem Davidhez, aki épp telefonált. Akkor tedte zsebre a hatalmas Galaxyját, mikor elémasíroztam, hogy elnézést kérjek.
- Bocsánatot kérek a bátyám miatt.
Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam milyen fejeket vág most ez a félresikerült unka. Azzal is tisztában voltam, hogy mennyire meg akarja tudni miről folytatjuk az eszmecserét, de nem hallotta, és azt is tudom, hogy emiatt nyújtogatja a nyakát, mint egy zakkant gúnár. De próbáltam nem különösebben érdeklődeni iránta, akkor abbahagyja.
- Nem gond. Csak a testvérét védte...
- Persze. Vagy csak a saját indulatait kellett levezetnie, mert a pas... a csaja az este nem volt formában!
- Ja értem. Tom egy elég nehezen megfejtehtő egyéniség! Jó lenne közelebb kerülni hozzá, de tartok tőle, hogyha még a legjobb barátja lennék, akkor sem érteném meg úgy, mint te. Ikrek vagytok. Ez egy varázslatos kötelék. Egyesek azt tartják, hogy egy lélek két oldala... mások szerint ez humbug! Na de te mit gondolsz?
- Ööö...
- Mindegy! Próbáld meggyőzni. Még látjuk egymást! A szemem rajtad van.
Eltalpalt, majd megint egyedül kezdtem érezni magam. Hátranéztem és Tom ott dekázgatott magában. Odamentem hozzá, lestoppoltam tőle négy vagy öt jó méterre, és összefont karokkal próbáltam kommunikálni.
- Elment.
- Hm.
- Még visszajön!
- Hm???!!
Erre valamiért nem tudtam nem nevetni, és ő se tett másként. Elrúgta jó messzire a labdát, majd beállt elém. Hátrálva ránehezedtem egy pad hátfájának, ahol megtámaszkodtam. Tom felült rá velem egy vonalba és együtt néztük a halldokló napsugarakat.
- Addig nem fog békén hagyni amíg nem adsz neki választ.
Felkaptam a fejem.
- Tudom.
- De miért akarod? Tudod te mennyi bajjal jár egy híresség élete?
- Na és?! Legalább magántanuló lehetek és itt hagyhatom ezt a sok rühöst...
Nevetett, majd közelebb csúszott. Leugrott a padról, elém lépett. Nem sokára közeledett, és olyan közel lépett, hogy szinte belepréselt a padba. Kezeit enyéim mellé tette, közel hajolt és hamarosan adott egy szájra puszit.
- A döntés a tiéd. Nem fogok beleszólni!
- Ezt értsem úgy, hogy... ??!
- Igen, benne vagyok. De ha még egyszer csak hozzád ér én isten bizony... !!!
- Tudjuk Tom. Tudjuk!
Elkaptam arcát, és egy szenvedélyes csókkal próbáltam jutalmazni, ami sokkal inkább sikeredett nyálasra, mint szenvedélyesre. Inkább szenvedélyesen nyálas!
Valahogy most nem zavart, hogy az iskola udvaron vagyunk, és ez elég publikus hely. Itt bárki megláthat, de egy lélek sincs jelen! Semmi ok az aggodalomra. - megint megcsókoltam.

2012. február 7., kedd

Szavazás vége! *.*

Hát hét ember szavazata alapján a dizájnom mától a "klassz" jelzőt viseli. Köszi, hogy szavaztatok! Igazán hálás vagyok érte. :) Minden jót a továbbiakban! ^^

Emellett nagyon örülök, hogy a névtelen felhasználok kommentelésének lehetőségét kihasználtátok páran! Remélem még gyarapodtok - mert hát: jól esik a kritika. :$ Ha jó, ha nem! Ha valami nem tetszett épp azt is le lehet pötyögni. És vagy sírva fakadok, vagy nem - de az már biztos! :D

Vigyázzatok magatokra, de jót ne halljak felőletek, amíg nem hozom a folytatást! ;))) PUSSYY

2012. február 6., hétfő

XX.fejezet: What do you doing now?

Sziasztok!
 Elég rég volt rész? Ezt kaptam emailben. Pedig szerintem nem is volt olyan régen... :3 bár nem tudom! Minden esetre: most hoztam a folytatást, és akkor már névtelenül is írhattok - ha a chatet nem szeretitek! :) pussyy




[Mit csináltok?]

Időnk már nem volt arra, hogy szétrebbenjünk, ezért anya és Gordon a szó szoros értelmében alkalomba vágtak. Kíváncsi vagyok mit gondolnak, de ugyanitt félek is átvenni a lehetőségeket. Viszont a szüleink tekintetéből semmit nem vehettem ki 100%-os biztosan, mert míg anya meglepett, de emellett elgondolkodó tekintetet vágott, adig apa, azaz Gordon jobban kikerekedett szemei teljes megilletődöttséget sejtetett, mikor megpillantott minket egymáson...
Az ideiglenesen beálló csöndet Tom törte meg azzal, hogy részben leszállt rólam, és részben üdvözölte őseinket.
- Á, szia anya! Apa! Gyorsan hazaértetek.
- Már én is megbántam...
Így anya, ami nemű kijelentésre elkezdtem azon fundálkozni, hogy kinek hiányoznék, ha most leugranék az ablakból... de tartok tőle: még Tomnak sem. Felszedne egy útszélit, vagy egy pestis járványt és ellenne élete végéig. Ha az utóbbi lehetőség igazolódana be, talán még látványosabb szenvedésnek lehetnénk tanúi, amit én egy-egy matek dolgozaton végignézhettem, átélhettem.
Mikorra a sors megint iróniával fűszerezte életem ezen mély pontját, Gordon adott hangot elméjéből előtörő gondolatának:
- Tom! Édes kisfiam. Azt hittem már kinőtted azt a korszakodat, hogy minden nap meg kelljen neked magyarázni, hogy az öcséd NEM LÁNY, és sajnos közeli rokonod, ahhoz, hogy családon belüli erőszakot hajts végbe rajta...
Netán ez a szarkasztikus, de ugyanott nagy valószínűséggel reális (kemény humorral fűszerezett) magyarázat, vélemény vetett véget ennek a kínos 5 percnek édesanya távozásával, amihez egy kedves megosztás is társult:
- Azt hiszem beveszem a gyógyszereimet...
Édesanyám gyógyszerei főként a migrénre való ellenszer, és az altató... sokszor volt már álmatlan éjszakája különös rémálmok miatt, amiből az egyik - úgy fest - valóra is vállt. Nekem mesélte a napokban, hogy az a kép tárult elé, hogy Tom és én a fürdőszobában faljuk egymást, úgy ahogy Ő és nevelő apánk szokta... Hát: jó tipp! Azt hiszem felírom egy kis tipp-listára a "fürdőszobai - románc" ötletet.
- Jaj, apa... ez nem az aminek látszik! Mi csak... hm... kergetődzkéztünk a házban! Igen igen! És Bill pont a szobátokba menekült, de én elkaptam.
Mondata utolsó töredékénél egy nagyon rafkós, nagyon számító, nagyon perverz mosolyt villantott felém, és kacsintott - amit Gordon észre vett.
- Hát persze. Akkor most nem kacsintgatnál rá! Tőlem buzuljatok csak.
Ezzel kiment. Kissé meglepett ez a fajta lezárás, de ha apa fáradt gyakrand mondd olyat, amit jobb és "józanabb" esetben nem mondana, és ezt rendszerint másnapra el is felejti...
Mikor megint kettesben maradtunk a szobába, én felálltam és kétségbeesetten fordultam Tomhoz. De mikor már épp kimondtam volna, amire gondoltam, váratlanul megajándékozott egy szájrapuszival...
- Felejtsd el!
- Mi van?
- Tudom, hogy arra gondoltál: itthon ne csináljuk. De ez szerintem tök fölösleges! Max majd jobban vigyázunk.
- Úr Isten. Te szex-vadállat! Neked aztán mindegy csak valakibe dughassad a kedvenc testrészedet, nem?
- Pontosan.
Ezzel ő is tökéletesen véget vetett éppen fennálló témának, majd rácsapott a seggemre, és elindult kifelé. Én utánna kiáltottam:
- MÉG MINDIG GORDONNAK VAN IGAZA! NEM VAGYOK CSAJ!!!!
Visszapillantott, egy újabb sunyi mosoly, és belökte határozottan az ajtót, majd olyan gyorsan elém lépett, és elkapta a nyakamat, hogy már csak azt vettem tudomásul, hogy kilök a falnak - a nyakamnál fogva! Unromantika? Ez köcsög. - de ezt a gondolatot azonnal elvetetett, amint ajkait megint az enyéimre tapasztotta, és egy olyan szenvedélyes (szenvedélyesen NYÁLAS!!) csókkal illetett, amit csak aktus közben szokott jutalom-"falat" révén adni nekem. Nyelve vadmacska mód tört utat számban, az enyémet keresve, és kettőnk ízlelő szerve találkozásakor olyan érzés keltetődött bennem, mintha egy orgazmust élnék át.
***
Az ablakhoz léptem, majd kitekintettem a hófedte tájra, e sötét, és kellemetlen hajnali időpontban. Kellemetlenül ért a tudat, mi szerint egy óra múlva már anya is elkészül, és munkába menet kitesz minket Wolmirstedben, a sulinál. Ismét beköltözünk a kollégiumba, és kitudja mikor jutunk haza legközelebb!
Sóhajtással nyugtáztam a tudatot, mi szerint ezellen már nem igen tudok mit tenni, és ha ismét hisztérikás picsáskodom Tom olyan nyaklevessel ajándékoz meg, amit egy életre megemlegetek! Nem hinném, hogy bejön neki, amikor úgy viselkedem, mint egy menstruáló tini-fruska... ám semmi bajom a lányokkal, de akad néhány... hát: érdekes alkat, akik úrinőnek képzelve magukat kényeskednek kedvükre, és a "csajoknak" örökké csak hencegni tudnak azzal, hova megy nyáron, hány pasi dugta meg őket, mennyi új rongyot vett magának a leárazáson - szerencsére nem sok ilyet ismerek... de még azok a lányok, akik az én - hát: baráti körömhöz tartoznak sem állnak annyira közel hozzám, hogy én magam is olyan legyek. Én pasi vagyok! És elegem van abból, hogy örökké lánynak néznek... tulajdon képpen abból is elegem volt, hogy egészen 11 éves korunkig Tom is azt latolgatta, hogy melyik nemhez tartozom e... lám! Milyen meglepő...
Akarva-akaratlan léptem vissza bőröndöm mellé, letérdeltem és elkezdtem olyan izgalomban felráncigálni a cipzárt, hogy az az ég-világ minden kincséért sem akart megmoccanni.
- Segítsek?
Tekintetem hirtelen az ajtó felé rebbent, ahol is bátyámat láttam meg, miként hanyagul, összefont karokkal, fél-kómás, kába tekintettel dőlt az ajtófélfámnak. Amit ma hajnalban még csak egyszer fejeltem le!
- Nem kell, megoldom.
És mintha erőt adna már csak a jelenléte is: berántottam a cipzárt, és sikerült összehúznom a bőröndöt. Felállítottam, majd jómagam is felegyenesedtem. Zsebeimbe helyeztem a kezem, és ránéztem Tomra, tettetett lazasággal.
- Te összepakoltál már?
- Ja. Vagy 12 baseball sapka, és 11 kendő... plussz a ruhák. Nem lényeges!
Nem lényeges??! Hát persze. Tomnak tök mindegy csak a sapkája meglegyen! Hát ez már csak így van...
Váratlanul anya robogott be a szobámba - idő előtt.
- Készen vagytok? Telefonált a főnököm! A kolléganőmnek előbb haza kellett jönnie, ergó nekem is előbb be kell mennem!
- Persze, de apa még nem ért haza az éjszakás műszakból!
- Nem baj. Majd felhív titeket este! Muszály mennünk fiúk...
Ezzel térült-fordult, kiment. Tom határozott mozdulattal rúgta be (szokás szerint: izomból) az ajtómat, amibe az üvegek ismételten megremegtek, mint általában akkor, amikor idegrohamot kap. Szerintem epilepsziás-rángások törnek rá, amikor valami nem úgy van, mint azt ő szeretné! Tudom mi az epilepszia, és azt is, hogy semmi köze nincs Tomhoz (bár néha már ki tudja...) , de ugyanitt azt is tudom, hogy Tom mennyire állat egy-egy pillanatában.
- Ahh. Megint nem köszönünk el apától!
- De este hívni fog...
Próbáltam kijelentésemmel nyugtatni, és közben összecipzároztam fekete-fehér pulóveremet. Tom erre vetett egy amolyan "te hülye vagy - de most nem is tudom miért" pillantást", majd megrázta a fejét és kiment, majd kívülről is megillette ajtómat egy erőteljes becsapással. Már hallom is anya figyelmeztető hangját!
- TOM KAULITZ! Apáddal nem az ideggyógyászatról rángattunk ki, hanem saját magunk gyártottunk! Kérlek: ezt vedd már te is tudomásul!
Talán ezt a slampos humorérzéket, amim van édesanyámtól örököltem, de elképzelhető, hogy az igazi édesapámtól. Vagy netán Gordonról ragadt rám? Mindegy. Fő, hogy van mire visszamenni ezt illetően!
***
Mikor indultunk már megint esett a hó. Ezt értékelném, ha december lenne, de januárban? Mondjuk még itt sem furcsa feltétlenül...
Tom kedves, és hősszerelmes módjára megint befoglalta az anyósülést, és így én újabban hátul rekedtem (MEGINT). Néha az mp4-es lejátszómat nyomkodtam, néha sóhajtottam egy halványat - és ezalatt végig a mellettünk futó tájat fixíróztam. Elgondolkodtam azon, hogy fogok megszökni a holnapi tesi óráról, mielőtt Tom megint rávenne a tornázásra azokkal a végtelenül mélly, csodás tekinteteivel! Tervem gyártogatása alatt egyre csak közelebb jutottunk a Joachim Friedrich Gimihez... kíváncsi vagyok már mennyi mindent kell túlélnem a közel-jövőben! - és ekkor egy másik gondolat is szöget ütött fejemben... vajon Georgal mi a helyzet? És Gustav él e vagy hal? Remélem hamarosan velük is találkozom.
- Olyan furcsa ez a  szín...
Hallottam meg anyám megállapítását, amit nekem szánt egy piros lámpa felvillanását követően. Bágyadtan néztem le a körmömet ékesítő fehér körömlakkra, amikor is tudtomra jutott, hogy hol is vagyunk. Akaratlanul is eltereltem a körömlakkos-témát, és egy újat indítottam:
- Már itt is vagyunk?
- Hát mit vártál? Nem lézenghetünk örökre a "pusztában"...
- Persze... na mindegy!
Anya és Tom éppen belekezdtek egy másik téma kivesézésébe, amikor váltott a lámpa... hamarosan megérkeztünk a sulihoz is.

- Hát srácok... nem szeretek búcsúzkodni, de... ígérjétek meg, hogy jók lesztek és vigyáztok egymásra! Főlleg te Bill.
Persze engem ismerve az sem lenne lenyűgöző, s történelembe is belekerülő elhalálozás, hogy véletlenül ledöföm magam a hatalmas karmaimmal... ezt még Tom mondta régebben! De azóta is tisztában vagyok a reális tartalmával mindennek...
- Persze... aztán te is vigyázz, anya!
- Jó, miattam ne aggódj. Sziasztok!
- Jó utat!
Nyögtem még be mielőtt elhajtott volna, majd megfordultunk bátyámmal az iskola bejárata felé. A "népszámlálás" már biztos kezdetét veszi. Kifejtem: minden hosszabb szünet után megnézik ki érkezett meg iskolába, ebből mennyien kollégisták, és mennyien maradtak otthon. Izgalmas.
Belépve a főkapun egy seregnyi diákot láthattunk az aulában. Ölelkező barátnőket, titkos kézfogást lejátszó srácokat, végeláthatatlan "BUÉK" köszöntés... ezt jobban mondva csak hallottuk. Hamarosan észrevettük a mi kis klikkünket: Leonardot, amint épp egy dobozos kólát szürcsölt, Kevint, aki épp a bőröndjén ült, Oscart, aki szorgalmasan az orrát túrta "finomabbnál-finomabb" bacilus-gömböcskék után kutatva, Justint, amint telefonál (feltehetőleg Judyttal, a barátnőjével, aki a város másik sulijába jár)... tehát együtt volt mindenki! Már csak mi - helyesbítve: Tom hiányzott. Hamarosan mi is csatlakoztunk, amire köszöntés képpen annak lehettünk tanúi, ahogyan Leo erőteljesen fejbe csapja a még mindig nagyon elfoglalt Oscart, ezzel a kijelentéssel:
- Oscar! Te paraszt. Ne zabáld már a fikádat, csezd meg!
- Elképzelhető, hogy nem reggelizett...
Nyögte be bátyám, amire mindenki felnevetett és kézfogásokkal üdvözölték. Az utóbbi időben megújult társadalmi elrendezkedésünknek hála most én is kaptam kézfogást, de jó szándékot, vagy lappangó viszont látási örömöt egyáltalán nem is éreztem a dologban.
- Nem szoktatok még ilyenkor megérkezni! Mi történt?
- Anyunak előbb kellett munkába mennie.
Vont vállat ismét bátyám, és szinte reflexből megfogta a kezem. Ez olyan szinten megdöbbentett, hogy csak eltátottam a számat, és meglepetten kaptam oda bátyám felé a tekintetem. A srácokat is kellő képpen megillette a dolog, és már csak bátyám folyamatosan vörösödő fejére szenteltem különösebb figyelmet - de gondolkozni nem tudtam normálisan... erre Kevin felszólalt:
- Te meg... ti meg... mi a...? Mit csináltok?
Kezdtem sejteni, hogy Tom nem nagyon jó az érzelmei eltitkolásában... én annál inkább! Remélem ez egy jó örökkévalóságig még így is lesz! Tom viszont frappánsabb, mint én, és gyorsan kivágta magát a dologból:
- Csak... befelé jövet egy hódarabkát nyomott a nyakamba, és meg akartam bizonyosodni róla, hogy most nincs e nála...
- Ó, Tom... ilyen aljasnak nézel?
Csatlakoztam a teljes fikciónak örvendő párbeszédbe, amire Tom is fogta az adást:
- Hát igen.
Erre megint egy nevetés - és láthatólag én is megkönnyebbültem. Nem tudom meddig tudunk még hazudozni - előbb utóbb úgyis minden kiderül. Csak nem mindegy mikor! Remélem előbb-utóbb zöldágra vergődünk ezen a téren...