2013. március 15., péntek

Jövendölés :)

Arra jutottam, hogy még egy részt írok (valahogyan) a TWC in the Schoolhoz, aztán, mint említettem más partok felé vitorlázok: Angel lesz a társszerkesztőm célom beteljesítésére, és összekötjük az én állítólagos alapon fenomenális humorérzékemet az ő drámai költeményeivel és legyűrhetetlen perverziójával. Na jó, talán nem legyűrhetetlen! De ha ezt így összemossuk, akkor csak egy szép színt kapunk, nem? Ha igen, ha nem mi ezt most meg fogjuk próbálni! Akinek bármi problémája van ezzel az szóljon most vagy hallgasson örökre xD oh! Emellett jöttem egy vidivel :D - na szóval: a munkálatok folyamatba vannak a záró epizóddal (attól tartok ez most elég hosszú lesz xD), de kérlek tartsatok ki még egy kicsit mellettem :D A hosszú hétvégéhez meg jó szórakozást ^^ Pápi! xxx Meloddy

2013. március 1., péntek

Művem: TWC - Novella verseny


Sziasztok!
 Hát emberek eljutottam arra a pontra, hogy alig tudom frissíteni az oldit, de azért még nem hagylak titeket megnyugodni, mert élek ;) (közönség halálsikolya) És most viszont még nem tudtam folytatni a történetet, de közlöm veletek, hogy Angellal közös projektet akarunk produkálni szóval hamarosan vége lesz a Twincest In The School sztorinak! (közönség megkönnyebbül) Én is szeretlek titeket xD
 Ma elhoztam nektek a Molly féle TWC-s pályázatra küldött művemet! Remélem egy ideig beéritek vele ;) pápi!

For Ever I Love You


2001. augusztus 7. - az ikrek (még) 11 évesek
Hajnali órákban jártunk, amikor hallottam apró lábait a lépcsőn visszhangozni. Már vártam mikor oson át. Bill egyre többször csinálta ezt. Bár megjegyezném: ezeknek az elindítója nyilván az a horrorfilm volt, amit a múltkor találtunk, mikor ő is itt aludt. Fontos leszögezni: a szüleink elváltak, és ezt nem tartom kifejezetten problémásnak, mert azóta én is nyugodtabban alszok. Egy borzalom volt, ami kettejük között folyt! Egyáltalán nem vágom miért kellett akkor összejönni, ha egy öt percig nem bírják ki a másik nyúzása nélkül. Persze, mint minden válóperes családban itt is a pénz volt az ok! Na meg valami olyan dolog, amit nem értek, de szerintem nem is akarok. Miért? Mert egyszerűn nem érdekel.
Már a válás után egy héttel megfogadtam magamnak, meg Billnek, hogy én egyetlen csajjal se tervezek hosszú távra, mert többségében az ő hibájuk. És íme az ok, amiből kifolyólag én apánál maradtam! Viszont öcsém pont ellenkezőleg látta a helyzetet, és ezért ő maradt anyámmal. Akkora probléma nincs ebből, mint hinnéd: még hogy az ikertestvérek nem bírnak egymás nélkül élni! Végy példát rólam. Nekem nélküle nem nehéz. És egyébként is: minden hétvégén itt lebzsel. Ahogy az a bolond anyám is! Ha épp nem öldöklést folytatnak, akkor smárolnak, ha nem ez, akkor szexelnek. Ezt Bill sem bírja, és íme még egy ok, amiért most az ágyam felett álhat, és kérlelő pillantása közepette úgy remeg, mint egy cocker spániel. Tehát ma kivételesen nem azért pofátlankodik be hozzám, mert be van sz*rva, hanem, mert nem bírja tovább hallgatni anyámék kamatyolását.
- Mi az Bill?
- Nem bújhatok melléd?
- Nem.
Hatásszünetet tartottam, és úgy fest hiába remélem, hogy majd felfogja, hogy csak poénkodok, mikor látom az arcán a csalódottság apró jeleit. De, hogy tájékoztassam célzás gyanánt megemeltem a plédet, amivel a nyári meleg végett takarództam, és futó pillantást vetettem ismét felé. Most már bezzeg vigyorgott.
- Mondd csak: lesz egyszer egy olyan estém, amikor nyugodtan alhatok, és nem mélyeszted belém a csontos karodat, vagy a bordáidat?
- Sajnálom, Tom...
Lesütötte fejét, és magára rántotta a takarót. Csak a haja látszott ki belőle, én meg egy sóhajtás mellett megforgattam a szemeimet, és utána mentem. Mármint bújtam. A takaró alatt átkaroltam, és magamhoz húztam, miközben egy apró puszit leheltem homlokára. Megfogta az arcom, és szinte éreztem, ahogy elmosolyodik, pedig nem is láthattam a sötétség miatt.
- Tudod Tom... nekem mindig nagyon hiányzol! Neked szoktam?
- Hogyne...
Próbáltam meggyőzően hazudni, de hát csak kiszúrta - nem jött össze. Megint sóhajtottam, és megdörgöltem feje búbját. Többször éreztem azt, hogy inkább húgom van, mint öcsém, de hát na.
Ez már akkor eszembe jutott mikor engem tavaly elkezdett érdekelni a gördeszka, őt pedig a sminkelés, és a hajfestés. Akkoriban úgy éreztem képes lennék falnak menni tőle, de meg kell hagyjam: ezt már rég elvetettem. Igazából Billből gyönyörű lány lenne, de mondjuk a szememben már akkor pasinak sem volt utolsó. Valami vonzó mindig volt benne, ami úgy magával ragadta az embereket, ahogy csak kell. És őt mindenki menthetetlenül szereti, engem meg menthetetlenül utálnak! Na jó... anyám és apám szerintem szeretnek. Eddig legalábbis úgy tűnik.
- Tom!
- Hagyjál már...
- De Tom, ez az utolsó kérdés.
- Mindig ezzel kezded, aztán egyig nem szabadulok tőled! És tudod, hogy még csak negyed 11?
- Jó, akkor felejtsd el.
- Ez könnyen fog menni.
Elfordultam a másik irányba. Majd Bill hirtelen átölelt hátulról. Épp szólni akartam neki, hogy mi a frászt csinál, de aztán felém hajolt. Később meg letette fejét, és így az állát egyenesen a felkaromba döfte.
- MI VAN MÁR?!
- Csak kellene egy kis szeretet.
- Pont tőlem?
- Igen.
- Menj anyádhoz!
Adtam ki az utasítást, majd hirtelen lemászott rólam. Fázni kezdtem. Megfordulva viszont azt láttam, hogy ki akar sétálni az ajtón. Kész mázli, hogy még időben elkaptam a kezét, és frappánsan visszarántottam, mind a 30 kilójával az ágyamra.
- Előbb üldöztél ki. Döntsd már el mit akarsz!
- Bocs Bill, de nélküled hideg van.
- És ezért akarsz itt tartani?! Mi lenne, ha inkább elővennél még egy takarót.
- Á! Olyan kis szemét vagy. Gyere csak ide!
És mivel tudtam, hogy öcsém nem kicsit csiklandós, így betámadtam, és ott csikiztem, ahol értem. Gyerekek voltunk, mit várnál tőlünk? - majd a csikizés lassan párnacsatába vágott át, aminek az lett a vége, hogy eldurvultunk, és Bill lefejelte az éjjeli lámpám. Féltem, hogy agyrázkódása lesz, vagy valami, de utána rá kellett ébrednem, hogy nincs minek rázkódnia.
Fél 2-ig játszottunk, és beszélgettünk. Anyáék totál tuti biztos el voltak magukban, mert egyik sem jött be azzal, hogy már rég túl vagyunk a takarodón. Majd mikor feküdtünk, és már épp fél lábbal voltam álomfölde felé, Bill megint berondított a páratlanul pihentető alvásomba.
- Tom, anyuék mit csinálnak?
- Dugnak.
- Mi?!
- Jaj, Bill, te nem tudod, hogy nem a gólya hozza a gyereket?
Ültem fel egyszeriben, és láttam Billen, hogy valóban nem tudja. De válasza persze eltért az igazságtól:
- Persze, hogy tudom.
- Na és akkor mit?
- Te nem tudod?
- Hát már hogyne tudnám! Csak kíváncsi vagyok, hogy nem hazudsz e nekem.
- Nem azért kérded, mert te sem tudod, és így akarod kiszedni belőlem?
Ült fel mellém, és vádlón, gyanakvóan nézett rám. Én félig elfordítottam a fejem, majd eldöntöttem magamban, hogy ő túl okos tojás ahhoz, hogy beismerje tudatlanságát. Szóval belekezdtem:
- Szexelnek. Magyarázhatnám úgy, hogy apánknak van egy angolnája, ami bemegy anya barlangjába, és mikor kijön 9 hónappal utána előbukkannak a kicsi angolnák.
- Angolna?
- APÁD FARKA, TE IDIÓTA!
- Úr isten... ez olyan... ez annyira fujj!
- Nem olyan fujj ez.
- De hát te még nem is próbáltad!
- Miből gondolod?
Amúgy akkor még tényleg nem próbáltam, de már tudtam hogyan kéne, ugyanis valamelyik este, mikor kimentem apa után a nappaliba, hogy lekapcsoljam a TV-t épp pornó film volt műsoron. Elnéztem egy órán át, aztán apa felkelt. Szinte emlékszem arra a pillanatra. Felült az ágyon, megkérdezte mit csinálok, én meg közöltem vele, hogy csekkolom, mit néz. Ő pedig előrukkolt az ilyenkor szokásos szöveggel:
- Kis fiam! Azt hiszem épp időszerű lenne veled a nemi életről beszélni.
- Hát jó! Mire vagy kíváncsi?
Vigyorogtam rá, ő pedig eltátotta a száját. Aztán persze előrukkoltam a suli béli felvilágosító programmal, amin Bill elaludt. Én viszont tök éber voltam, és biztos ezért vagyok ma olyan, amilyen vagyok!
Visszaemlékezésemből csak Bill rángatott ki megint a hülye kérdéseivel:
- És ha vannak kis angolnák, miért nincsenek kis barlangok?
- Mert hülye vagy.
Tájékoztattam, és megint vízszintesbe tettem magam. Követte példámat, majd hirtelen megint közelebb jött, mint szabadott volna. Feldühödve hajoltam fölé, és feszítettem le kezeit a matracra.
- Mondd csak, neked mi a problémád az én személyes szféra igényemmel?!
- Semmi.
Arcába szökött a vér. Hasonló sorsra jutottam, amikor észleltem valami fura, kellemes bizsergést hasamban.
Meleg, nyári este volt ez. A redőnyöm elromlott, szóval az épp előbukkanó csillagok a sötét felhők mögül elegendő fényt adtak ahhoz, hogy lássam öcsém már akkoriban is páratlanul tökéletes babaarcát. Cseresznyevirág szín ajkait. Hosszú, sűrű szempilláit, és kifejező, kiskutya szemeit, amikből most a rémület tükröződött. De furcsa mód ez a rémült tekintet csak még nagyobb lelki izgalommal társult bennem, és már kiskamasz fejjel sem tudtam uralkodni a hormonjaim felett.
- Bill, érdekel mit csinálnak anyuék?
- Hát...
- Megmutatom, csak csukd be a szemed!
- Ó, ne!
Könyörgése kihallatszott ebből az "ó, ne"-ből, de ez már akkor sem tudott befolyásolni. Mikor a fejét ide-oda rángatta csak dühösebb lettem, és már még jobban akartam én is a dolgot.
- Nem, nem vagyok kíváncsi!
Magyarázta, és mintha könnycseppek gyűltek volna a szemébe, ami persze még jobban izgatott. Az akkor még ismeretlen, de ugyanott kellemes érzés áthatolt egész testemen is, és lassan lehajoltam (miközben ő tovább sóhajtotta a "ne" "légyszi, Tom" "nem akarom" - és ezek párjait), egyre közelebb ahhoz a tökéletes ajkaihoz.
- Tom!
Hisztériával teli hangon tört elő belőle a nevem, de már akkor túl közel voltam, hogy megálljak. Szóval még erősebben nyomtam lefelé a kezét, és közben átvetettem bal lábamat vékonyka teste felett. Így már közvetlenül rajta voltam, és akkor hirtelen rátapadtam ajkaira. A filmekben már kismilliószor láttam, és mivel Billel ellenben kifogástalanul jó memóriám volt (igen, ez mára már felcserélődött), így nem volt nehéz mindezt felidézni. Tökéletes lelki békével fúrtam át nyelvemet a szájüregébe, amire persze csak aztán kerülhetett sor, miután felszabadítottam egy kezem, és pofájának szorításával értem el, hogy nekem megfelelő résre nyissa ajkait. Egyik kezét ugye így el kellett engednem, amit kisvártatva rátapasztott orcáját szorongató kézfejemre. De nem próbálta elhúzni. Sőt hamarosan nyelvünk összeért, és igen nyálas táncra perdültek, miközben másik kezem szinte önálló életre kelve engedte el öcsém reszkető (másik) kezét, és nyúltam be pizsama felsője alá. Akkor még csak eddig mentünk el. És ennek is azonnal vége lett, mikor hallottuk, hogy kinyílik az ajtó. Lepattantam róla, és a túl nagy lendület vétel végett lezuhantam az ágyam mellé. Anya aggodalmas hangja csapta meg a fülem, miközben bevágtam a fejem a földön szinyelő gitáromba.
- Tom, kicsim!
Az ütközés után kinyitottam a szemem, és Bill hajolt teljesen az arcomba. Az orrunk hegye is összeért, anya pedig lassan átkerült ugyanerre az oldalra (ahol fetrengtem).
- Bill! Mássz. Ki. A. POFÁMBÓL!!
Tagoltam neki, hogy megértse, és eltoltam magamtól eper illatú pofazacskóját. Anya megfogta a kezem, és felhúzott, majd kinevetett. Nevetési rohama átragadt az ajtóban ácsorgó apámra, és Billre is. Egyedül én voltam, aki nem hahotázott, csak elpirult, és mosolygott. Anya magához ölelt, és hátulról Bill is. Legalább tudtam, hogy nem haragszik...

2006. november 18. - Az ikrek 17 évesek
Gyermekkori emlékei minden testvérpárosnak van. Így az ikreknek, így a szimpla testvéreknek. Bár Bill és én azóta egyszer sem kerültünk ilyen intim helyzetbe, de a pillantása 6 év után is változatlan volt. Tudtam, hogy nem egy kezdeményező típus, és azt is, hogy én sem vagyok az. Noha megteszem az első lépést, ő még eddig sem jut el. De mivel tudtam, hogy anno nem volt helyes, amit csináltam, így továbbra sem folyamodtam ehhez túlságosan. Egy részt nem voltam képes rávenni magam, mert ugyan akkor nem féltem a visszautasítástól, de most már féltem. Így igaz, Tom Kaulitz, a gyáva. Hát ha ez igaz még így is önmagamnak vetnék ellent, ha nem próbálnám megindokolni: hé, csak az öcsémnél jelentkeznek ezek a tünetek! Komolyan! Más személynél még soha nem fordult elő. Legalábbis lánynál, mert leszögezném: srácokkal sosem kavarnék.
Ebből a kis benső monológból Gustav tarkón vágása hozott vissza a valóságba.
- Hé, ember! Ez fájt.
- Hát, öcsém! Ha nem teszem, akkor talán sosem leszel megint köztünk.
- Jó, de egy kisebb is megtette volna. - panaszkodtam, majd felpattantam, és jobb híján elvonultam a mellék helységbe féldoboznyi cigarettám társaságában. Vadonatúj Nike cipőm műanyag talpa tompa koppanásokat hallatott a linóleummal való találkozást követően. Zsebemben matattam gyújtóm után, mikor elérkeztem a mosdóba. Belépésemet követően rögtön kispéciztem magamnak a középső fülkét, és oda tartottam. Bezárkóztam, majd meggyújtottam a nikotin rudat. Élveztem, ahogy a kátrány, és a füst száműzetőik szervezetembe, és ez megnyugvással töltött el. Pár snassz pöfögés után már egészen vissza zökkentem benső harmóniámba. Elég sokszor szoktam félre vonulni, na már nem mintha antiszociális lennék, vagy hasonló, de érthető azért nem? Mindenkinek kell egy kis idő magára. - de ez a nyugalmi állapot épp akkor ért véget, mikor hangos ajtócsapódást követően ismerős lépteket hallottam. Igen, jól olvastad! Billnek már a léptei ritmusát is megjegyeztem.
- Tom! Tom, itt vagy?
- Az attól függ ki kérdi, és mit akar.
- Beszélnünk kell!
- Ez esetben nem vagyok itt. - közöltem vele hűvösen, és ráhúztam a reteszt a WC ajtóra. Még egy szálat behelyeztem a számba, és a legnagyobb lelki nyugalomban pattantam le az ülőkéről, majd hozzásimultam az ajtóhoz.
- Na, de mi bajod, Bill?
- Semmi, csak már nem fogom ezt tovább magamban tartani.
- Mit is? - hirtelen gondoltam valamire, és kétségbeesetten kinyitottam az ajtót, majd a lehető legaggodalmasabb arckifejezésemmel toppantam öcsém elé, és megragadtam a vállát. Egy hetyke mozdulattal belöktem a fülkébe, és közöltem vele:
- Hiába mondtam, hogy ne egyél annyit a Gordon féle "jós-sütikből"! Cetli helyett sütőport rak bele, még hozzá egy kilót.
- Mi van?! Nem ezt akartam!
- Ja jó. Megnyugodtam. Akkor hallgatlak.
Összefontam a karjaimat, és rámeredtem, miközben száj pc-mmel játszottam. Bill hirtelen a földre fókuszált, én pedig hatalmasat nyeltem, mert talán azt akarja mondani, amire mindig is vágytam. Talán azt, amit én is mondanék neki... ami azon az éjjelen keletkezett, mikor apunál aludtunk mind a ketten, és amíg szüleink egymással, mi is úgyszint a másikkal voltunk elfoglalva. Lehet azt akarja mondani, hogy szeret? - micsoda giccses nyálparádé. Nem várhatom a sorstól, hogy én legyek Julia Roberts a Micsoda nő-ből! Noha amúgy sem vagyok egy ilyen degenerált nyálgép, attól még tisztában vagyok azzal, hogy az öcsém meg pont az. Ha van egy barátnője örökké sms-ekkel bombázza, és reggel-délben-este felhívja. És hát sokkal szívesebben lennék a Tomb Raiderből Lara Croft! Miért? Mert sokkal jobb a melle, mint Julia Robertsnek. Ha már egyszer nőnek kell lennem, akkor legyek már egy bögyös-menyecske, amin van mit fogni!
- Szóval? Ki szándékozol nyögni még ma a problémád?
- Jaj, Tom...ez nem olyan egyszerű! Tudod van az, amikor egy ember... hm... és egy másik ember! Erm... és ők ketten, háááát... valami szétszakíthatatlan, láthatatlan fonál van köztük, igen! Ami... ami összeköti őket. Tehát én... én szeretlek.
A végére már el is felejtettem rá figyelni, és hatalmasat ásítottam. Aztán persze tudomásomra jutott, hogy mit szándékozott ezzel közölni, de azért a hecc kedvéért:
- Cool. Én nem szeretlek mikor virág nyelven beszélsz! Egy kib*szott szót se értek belőle.
- Hallod bazd meg! SZERETLEK!
- Máris jobb. Miért nem lehet mindenre így rátérni? Ilyen határozottan, ilyen erélyesen...
- Tom! Tudod milyen az ha valaki erélyes?
- Hát persze...! Hogy nem. De ilyen szövegkörnyezetben szokás használni, nem? - azt azért kihagytam, hogy már többször is közölte velem, hogy szerelmes belém, tehát nem mondtam egészen igazat, mikor azt hangsúlyoztam a legelején, hogy csak a pillantásokból derül ki mindez. Mert nem. Határozottan többször is a tudtomra adta, de mielőtt bármibe is belebonyolódtam volna úgy szándékoztam dönteni, hogy húzom-halasztom. Hátha felkeres kettőnknek egy jó kis pscihológust, ha már nekem semmi energiám nincs az efféle "nyomozgatáshoz". De viszont az "Am Montag"-ban tök jó kis hirdetések vannak ilyen csiri-biri jósnőkről, fogorvosokról, és impotens 50-esekről. Akkor pont a pscihológus miért maradna ki?
- Igen ilyenben... - válaszolta végül lesütött szemekkel, és látszott, hogy ismét elkeseredett. Én még egyszer se vettem rá magam a vallomásra őt illetőleg, mert ez a sok munka tisztára lefáraszt. Ja! És a magántanulás. Nem is tudom mennyire lenne optimális pont egy viharverte budiban letérdelnem, és eljátszanom neki a Romeo és Julia erkély jelenetét. Azt se tudom hogyan kéne előadnom! Csak egy példát: Ó, Bill, miért vagy te Bill? (a válasza mi lenne? Ja igen! Mert anyánk ezt a nevet adta nekem.) Csak a neved ellenségem, te magad nem! Így hát tagadd meg atyánK és dobd el nevünK, és esküdj édesemmé, majd meglásd: én sem leszek Kaulitz többé! (na ez speciel tök jól rímel a Kapulette-re) - ez szép és jó, de ez itt a gond! Nekem is csak a k*rva kib*szott neve ellenségem, mert történetesen ugyanaz, mint az enyém. De! Hogy ne legyen elkeseredettségem végleges:
- Hát Bill. Tudod mi a kib*szott igazság?
- He?
- Esetleg "micsoda". Nos! Az, hogy én is rohadtul lesmárolnálak, és talán képes lennék arra, hogy jól meg is... mind egy! A fő, hogy ezt nem tehetem.
- De Istenem!
- Előbb szóltam.
- Tom!
- Remek, hogy a rendes nevem is vágod. Az "Isten" csak egy nicknév, igen.
- Tom! Nem értem mit kell ezt túlspilázni. Ha te is szeretsz engem, és én is téged, akkor senki nem állhat közénk.
- Hát anyád?
- Öüm...
- Ha ő meg tudja tudod mi lesz?
- Nem, fogalmam sincs, de...
- Halál, vér, pusztulás! De ha te ezt akarod, részemről oké. - vontam vállat, és egy határozott mozdulattal belöktem a WC-be, majd villám gyorsan bereteszeltem az ajtót, és lesmároltam a kisöcsémet. Amint összeért a szánk egymás után futott végig rajtam a hideg, és a meleg. Minden egyes szőrszál felállt a hátamon (sőtt talán nem csak a szőrszállak, sőtt...), és átfogtam derekát. Neki így csak a nyakam maradt... amúgy is mindig úgy képzeltem el kettőnket... hömm... hogy én vagyok a domináns.
Elsőre sem próbáltam vele finomkodni, rögtön elértem, hogy résnyire nyílt ajkai között felfedező útra indítsam nyelvemet szájában. Vad táncot járt a két ízlelő szervünk, és közben megcsapta az orromat Bill nőiesen-férfias illata. A későbbiekben sikerült megtalálnia hatalmas pólónak hitt pongyolám alját, és ahogy hosszú, fekete körmeivel simogatta, vagy épp gyengéden karmolászta felső testem, egyre csak nőtt bennem a tesztoszteron. Éreztem, ahogy férfiasságom kegyetlen fájdalmak közepette próbál kitörni ilyenkor szűknek tetsző, de amúgy bő farmeromból, a cél felé hajlongva. De mikor már sikerült kicsatolnia öcsémnek az övemet megint egy ajtócsapódás hallatszott. Kétségbeesetten összenéztünk, és gyorsan elkezdtük rendbe szedni magunk, mint holmi ribanc aktus után. Hallottuk, ahogy Roger, a takarító valami ismerős, de borzalmas számot fütyörészett, és valami fura, súrlódásra utaló zajt. Tehát seper. Összenéztünk Billel, és suttogva konzultáltunk:
- Te! Ha most ki megyünk, bazd meg... én nem akarom, hogy álló f*sszal lásson!
- Mi van?! Ez lenne a legkevesebb gond. De én inkább attól tartok, hogy egyszerre lát kijönni, kettőnket, álló farokkal!
- Mondasz valamit... meg kéne várni, amíg végez?
- Na és Gustavék?
- Ööö... - hirtelen körbenéztem, és csak egyetlen fényforráson akadt meg a szemem. Szerintem bőven átférünk rajta! Tervemet egy sunyi nézéssel való körítéssel adtam öcsém tudtára, aki azonnal elkezdett aggodalmaskodni tekintélyes, Zordon-sörénye épsége miatt.
- Csak nem akkora a hajad, hogy ne féljen át ezen a giga-kereten!
- Jó jó... akkor menj előre!
- Téves riasztás. Te mész előre! - hogy ne tudjon visszaszólni máris bakot tartottam neki, és ő pedig sóhajtva túrt bele frufrunak nevezett bozontjába. De persz ezután megkapaszkodott vállamba, csak mikor kiegyenesedni próbált lefejeltem véletlen ágaskodó hímtagját. Erre persze olyan gyorsan szökkent át vállamra, majd a peremre, mint valami bolha! Felnéztem utána, és vigyori pofával integetett nekem. Fintorogtam egyet, majd elmosolyodtam. Erre már két kézzel integetett. És állításai szerint Roger háttal van, és zenét hallgat, szóval semmi ok az aggodalomra.
- Hát még jó... - motyogtam, majd követeltem, hogy menjen már útjára, és neki ekkor jutott eszébe, hogy én hogyan fogok kijönni. Persze előálltam neki azzal, hogy majd én kisurranok az ajtón, ami direkt erre a célra szolgált, mert egyedül már nem olyan necces, mintha ketten lennénk. Ő megmosolyogta a dolgot, majd elkezdett idióta pofákat vágni Rogerre, én pedig azon kuncogtam, mint a csajok, akik az első sorban állnak, és gonoszul összeszűkült szemekkel figyelik azokat, akik a leghátsó sorokban tolonganak. Örömteli arckifejezésemet a rémület váltotta fel, mikor is öcsikém túl nagy hévvel szándékozott mutogatni, és ennek következtében háttal kizuhant az ablakon. Homlokomra csaptam, és kirohantam a fülkéből.
- Hy Roger!
- Cső Tom.
Szélsebességgel érkeztem el a folyosóra, ahol már Georg, Gustav és David türelmetlenkedő püffögése fogadott, de csak úgy szótlanul elslisszoltam mellettük. Komolyan mondom, ha hátra nézek még biztos látom, ahogy a Cartoon Networkös rajzfilmekből ismert "hajlobogással" néznek utánam, én pedig egy hosszú füstcsíkot (az biztos, hogy Sophie, vagy hasonló) húzok magam után.
A lépcsőket kettesével szeltem lefelé menet, és szorgosan kapkodtam a levegőt, mivégedt elkezdett "szúrni" az oldalam. A tesi tanárom erre azt szokta mondani, hogy szúrjak vissza, de most épp nem volt hozzá kedvem. (Ne röhögj! Hinnéd, hogy tényleg elmúlik, ha beleböksz? Komolyan! Majd próbáld ki.)
- Bill! - visítottam, mint egy malac disznóölés előtt, amint kiértem a stúdió mögé. Legalább ez a része kicsi, de zöld.
Futottam a kispécizett bokor felé, de ehelyett hatalmas ordítást hallattam, amikor valami a mellettem levő bokorból rám ugrott.
- ÉLEEEEK! - mikorra sikerült beazonosítanom öcsém személyét már a földet nyaltam. Pont jó helyen kellett a hülye vakondnak is ásnia!
Míg nekem alkalom adódott a frissen túrt föld megízlelésére, addig Bill irritáló nyugalommal ült hátamon, és közben a Wo Sind Eure Hände dallamát dudorászta. Felemeltem csupa föld fejem, és igyekeztem higgadtan tudtára adni nem épp higgadt szándékomat.
- Szállj. Le. A. HÁTAMRÓL!!!! - de mivel nem értette (mondjuk nem tudom, mert nem vártam meg), így rásegítettem annyival, hogy térdre emelkedtem, így ő lerepült rólam. Amíg ő hatalmas nevetgélésében rákezdett csuklani is megérkeztek a többiek. Gustav át is esett Billen, így természetesen megint volt alkalmam belefejelni a fincsi vakond műremekbe.
- Bocs haver!
- Segáz. Hozzászoktam az ízéhez!
- Oh öcsém, ez undorító.
- Mi? Ez csak föld.
- Hiszed te! - le is köptem ezután azonnal, amire ő is csatlakozott már-már fuldokló öcsémhez. Ezután természetesen leesett, hogy szívatott, ez a kis díszfarok, de nem érdekelt túlzottan. S mivel nem bírtam túltenni magam a saját megaláztatásomon kénytelen voltam Georg erős karjainak segítségét elfogadni, amint felém nyújtotta cíntányér méretű tenyerét.
- Jó kis nap. - így David, miközben lassú, kimért lépések közepette próbált becsatlakozni a jó kis kommunikációnak nem nevezhető eszmecserénkbe.
A társaságnak kellett egy jó negyed óra, mire végül sikerült lenyugodnia, és ezután már ismét átvette a csönd a viháncolás helyét. Madarak csipogtak, egyik fán mókusok csicseregtek, David morgolódott, Bill pedig megint elkezdte utánozni a mezei pocok cincogását. De nevezhetjük nevetésnek is.
Egy ilyen nap után már alig vártam, hogy hazaérjünk...
***
Az óra épp éjfélt ütött, mikor a hotelszobára azt hinnéd végleg csend ülepedett. Nem hallottam Gustav "k*rva anyádozását", miközben az én PSP-men játszik, nem hallottam Georg élvezkedését se, amint a szintén én tulajdonomban lévő pornó filmen élvezkedik, és ki tudja mit csinál még... és nem hallottam... ja de! Azt hallottam viszont, ahogy öcsém szorgalmasan körmöl a túloldalon valamit. Felálltam, hogy becsukjam az ajtómat, de amint odaértem, és ránéztem... hm. Épp háttal ült nekem, haja le volt engedve (így szerintem hapsisabb, pláne, hogy még össze is fogta), miközben érdekes nyöszörgések közepette imitálta benső szenvedését. Látványán fura mód elérzékenyültem, és átléptem ideiglenes szobám küszöbét. Óvatosan közelítettem meg, hogy ne vegyen észre, és jól ráhozzam a frászt. Vigyorogva emeltem magasba a kezem, hogy aztán egy gyors mozdulatsorral vállára csapjak, és szinte fülemben hallottam ahogy kétségbeesetten felvonyít, mint valami elveszett sakál. De ehelyett halál nyugodt hangon megszólalt:
- Meg se próbáld.
- Honnan tudtad, hogy jövök?
- Hallottam a lépéseket. - meglehetősen jó hallása lehet, hiszen zokniba szeltem át azt a kurta 2-3 lépést, és direkt lassan, kimérten tettem le lábaimat. De ezek szerint már megint feltört belőle a titkos hatodik érzéke! Agyamra tud menni ezekkel a paranormális képességeivel.
- Cool. Na? Haladsz?
- Szerintem ebből egy új album lesz!
- Remek. És? Mégis mi a szöveg?
- Über den Dächen, es ist so kalt, und so still. Ich schweig deinen Namen, weil du ihn jetzt nicht hören willst. Der Abgrund der Stadt verschlingt jede träne die fällt. Da unten ist nicht mehr was dich hier oben nach hält...
- Remek. Ezek szerint megint valami csalódott, kiábrándult, lelki beteg, emós, expasi szemszögéből írsz. Esetleg nem akar öngyilkos lenni?
- De.
- Remek. Szerintem holnap veszek egy lottó szelvényt!
- Miért is?
- Hát figyelj... ha ezt kitaláltam az ötös találatot miért ne?
- Hallod bakker, te mekkora köcsög vagy!
- Ne is mondd. Tudom!
- Örülök, hogy bókként fogod fel. De te nem értheted ezt Tom! Nem is voltál még életedben szerelmes... és ez a szerelemről szól, a bánatról, arról mikor már minden elveszett. Sokak között te magad is!
Mindig is imádtam, hogy Bill egy kidobott rongyban is talált valami romantikus mozzanatot. Így persze én egy rózsában valami erotikusat! De ez nem számít. Néha olyan érzésem támad, mintha nem akarna élni, vagy mintha félne valamitől. Noha kevésnek festő önbizalma manapság már megsokszorozódott, de úgy tűnik nem eléggé. Vajon miért ilyen elkeseredett? Régen megfogadtam, hogy amint lesz egy szabadnapom azonnal elviszem egy virágos rétre, ahol nyuszikák, meg pillangók, meg f*szom tudja milyen élőlények éldegélik szánalmasan rövid kis életüket. És hogy ez milyen frankón alliterált! Figyeled?
- Remek... jó kis szöveg. De egyszer nem írnál valami vidámat, valami boldogítót is? - amint befejeztem a szövegelést kezembe nyomta egyik régebbi művét, az "ich bin da"-t. Ezt a dalt kivételesen szeretem, mert elsősorban azoknak a rajongóknak szól, akik azt hiszik szeretnek minket, de közben tudják, hogy "ó, bármennyire is csorgatom érte a nyálamat sosem fogok vele kettesben maradni" - ha csak az illetékes kedvence nem én vagyok. Na szóval: ez a másik véglet. Bill azért ír, hogy vigasztalja őket, én pedig vigasztalom őket, hogy majd írjanak nekem (pl. rajongói levelet - az növeli a népszerűségem). Persze a vigasztalásnak sajátos módszerei vannak. Pláne nálam!
- Kösz, ezt már láttam.
- Miért nem írhatom azt, amit szeretnék, vagy amit érzek?
- Azt érzed, hogy meg akarsz halni?
- Ööö... nem kifejezetten meghalni, hanem csak. Á, nem tök mindegy? Egy része a lényemnek, már amúgy is meghalt.
- Ahh. Megint jössz a szokásos kis sajnáltatásoddal.
- Bocs, hogy elmondom mit érzek!
- Néha tényleg olyan vagy, mint egy nő. De ne aggódj! Pont ez a jó. Ha esetleg - ismétlem: ESETLEG (hogy érezze a feltételes módot) - férfias lennél, az problémás lenne, mert akkor örökké rivalizálhatnék veled.
- Höhöhö.
- Na, de ne izélj! Kellesz nekem, ahogy vagy. - közben leguggoltam mellé, és megfogtam a combját. Tekintetével teljesen rabul ejtett (ezért tiltanám be ezt a jól kontúrozott, vastag réteg szemfestéket a férfiaknál), és csak arra lettem figyelmes, hogy elmosolyodom, és egyre közelebb-közelebb-közelebb hajolok hozzá. Majd mikor ajkunk összeért ott fogdostam, ahol értem. - komoly jelentőséggel bírt ez az esemény folyamat megkezdése, mert csókolózás után, kisvártatva eltámolyogtunk öcsém ideiglenes fekvőhelyéig, és az idő múlásával egyre jobban felbátorodtam és egy kisebb csókáradattal igyekeztem Bill tudtára adni szándékomat, de láthatólag született ária, ugyanis nem nagyon vette a lapot. A későbbiekben viszont lassanként elértem célom mivoltját: megtalálva ajkait igyekeztem teljesen összetapadni vele, mindeközben szorgalmasan simogattam testének minden érzékeny pontját. Mikorra átkarolta a nyakam már tudtam, hogy leesett neki (végre), hogy mit akarok. Levette a pólóját, majd az enyémet is. Nem is tudom hova dobhattuk a ruhaneműket, de a következőkben már a nadrágoknak is nyomuk veszett. A tempót kissé gyorsabbra készültem venni és még erőteljesebben eresztettem nyelvemet megkívánt útvonalára, és közben a "Billes boxerét" próbáltam lerángatni róla. Nem tellett bele sok idő, majd ezt is eltűntettem. Tudtam, hogy Bill azért törékeny lény, ezért is próbáltam óvatos lenni ezzel a behatolás témával, majd minél óvatosabban mozogtam benne. Igyekeztem minél gyorsabb lenni, s közben minden jelenleg elérhető helyre csókokat hintettem. Bársonypuha bőrét simogatva próbáltam minél izgatóbb hatást elérni, és láthatólag ezen ötletem sikerrel is járt, mert apró, és félénk nyögések hagyták el a száját. Bár szex közben nem tudom, hogy lehet az ember félénk - de ő tud az lenni, azt én is vágom! Én viszont kevésbé... bár éreztem, hogy minél erőteljesebben húz magához, és egyre inkább ágaskodó férfiassága próbált az utamban állni, tehát kénytelen voltam leállni egy kis időre. Ezt az időt próbáltam legérzékenyebb pontja akaratának kielégítésével tölteni, miközben ő hangosodó nyögései közepette megragadta az ágy szélét. Amikor bekövetkezett az az ominózus pont, mikor döglött-béka stílusban kiterült, tudtam, hogy sikerült feljuttatnom a csúcsra.
A "dolog" végén következett a "szex utáni nyugalom" téma, de láthatólag ez is alvásba fulladt. Ó, remek! De Georgék ugye semmit nem hallottak? - reménykedtem még egy sort az álom, és az ébren lét határánál, majd végül én is megadtam magam, és átöleltem testvérem meztelen felsőtestét.
***
- Hát ez a kib*szott Dragonguy már megint kinyírt! Hogy a p*csába lehet őt legyőzni, Tom?! - csapott az asztalra egy hatalmasat Gustav másnap reggelinél. Míg Georg az amerikai palacsintával foglalatoskodott, addig én próbáltam a szöszinek kifejteni, hogy Dragonguy legyőzhetetlen.
- Ó, he! Biztos van valami gyenge pontja. - egy fogpiszkálóval játszadozott éppen, szóval megragadtam az alkalmat, hogy a négy személyes asztal másik felében fetrengő Billre tekintsek. Nem viccelek: tényleg ki volt dőlve. Pontosan abban a pózban, mint én matek órán! Kellemetlen volt elnézni, ahogy feje hátrahanyatlik, ő pedig a lehető leghangosabban véve a levegőt, kezeit a szék háttámlája mögé fonva, álommező kiskapuját keresi. Fintoromon tökéletesen visszaköszönt milyen véleménnyel is vagyok a dologról. Engem a szex többnyire felpörget, úgy fest ő ebben is az ellentétem.
- Kaja! - dobta az asztalra Georg a megszámlálhatatlan mennyiségű palacsintát, és mellé helyezte a juharszirupot, és a karamellakrémet. Bill - mintha csak megérezte volna a szagot - hirtelen visszalendült az asztalhoz, és, mint, aki most jött Etiópiából, úgy ragadott meg egyszerre három darabot, amit ezután tányérjára tett. Fogalmam sincs miért idegesített a dolog, holott este már megkaptam a "jussom". De a lényeg, hogy nagyon zavart, és ezt nem titkoltam, mert ha pillantással ölni lehetne, Bill már rég az igazság kapuja előtt húzna sorszámot.
- Most mi van? - kérdezte tele tömött pofával, én pedig szemem forgatásával jeleztem, hogy "jobb, ha nem tudod". Minden esetre magam elé kaptam én is a palacsintát, és neki láttam. Közben a témánk egyre inkább az esti koncert felé terelődött.
- Jó, de azt David nem mondta, hogy mikor kezdjük? - morgott Georg, és közben egy kiló szirupot öntött palacsintájára, majd még hozzá karamellát is. Egyszerűen irritálóan édes szájú, de mégis mit kezdhet vele az ember fia? Viszont, hogy taplóságom megint ne kerüljön közszemléletre, előadtam neki a magam kis monoton szövegemet:
- Mindig hétkor szokott kezdődni, de már fél 9-kor színpadon vagyunk. Szóval nem kell sietni!
- Remek. - csapta össze tenyerét, majd folytatta: - Akkor itt a ragyogó alkalom arra, hogy ágyban reggelizzek, és felhívjam anyucit.
- ANYUCIT?! - kiabáltuk rá szerencsétlenre, aki természetesen Donnyára gondolt, de ezt rajta kívül senki nem tudta. Amióta vettek egy macskát közösen apucinak és anyucinak szólítgatják egymást. Ez a nemű csöpögés nálam már az összes létező agysejtemet leépítette, már nem mintha olyan nagyon sok lenne. Persze csöndesen figyeltük, ahogy felsiet az emeletre. Gustav a legnagyobb elhatározással mutatta fel középső ujját (na igen, vele szakított Sookie, az a liba, akivel négy hete jöttek össze. Még jó, hogy kiderült, hogy igazából a csaj Billt akarta "beszerezni" magának, és ezért próbálta Gustavon keresztül elérni.), és öntött egy pohár teát.
- Kértek?
- Nem. - válaszoltuk egyszerre, majd ránéztem megint Billre, aki bárgyú mosollyal szeletelgette a saját kis palacsintáját. Úgy éreztem valamit mondanom kéne, de ez Gustav előtt nem tudom, hogy fog menni. Éppen valami ostoba seggnyalással próbálkoztam volna, mintha csak egy csajt akarnék ágyba vinni, de ebből csak annyi lett, hogy hozzászóltam:
- Bill, te olyan... - ennyi volt, mert mikor felém fordult puffadt pofazacskóival (ugyanis két pofára tömte magába a reggelijét) hirtelen előtört belőlem a folytatás nem épp eltervelt kinyögése: - ... gáz vagy.
- Moft mi fan?! - nem értettem mit akar mondani, tehát megkérdeztem:
- Mi?
- Fofd bö pofód!
- Megsérültél? - csatlakozott Gustav és aggodalmasan méregette öcsémet. Én hatalmasat vágtam az illető hátára, minek következtében az felöklendezte eddig bevitt energia szükségletét, és utána tarkón vágott. - TOM! Azt mondtam: FOGD BE A POFÁD!
- Ja, jó, de ezért miért kellett megütnöd?
- Halloooood... bele ne haljál! - kicsit úgy esett le, mintha valami nyámnyila piperkőc lennék, ezért próbáltam visszaterelni a szót előző témánkra, mert a végén félő, hogy megint megütöm, de most nem fogok óvatoskodni.
- A koncert után megyünk valamerre? - találtam végre egy megfelelő témát, de sajnos sorsdöntő fordulat következett ezután, ami hirtelen természetem lévén már várható is volt. Ennek megindítója Billnek a kijelentése volt:
- Szerintem tök mindegy, mert te úgyis valami csajt hozol magaddal, és az sokkal jobban fog érdekelni téged, mint mi! - annyira felidegesített, hogy egyszeriben felpattantam az asztaltól (a székemet meg kirúgtam magam alól, és ennek következtében az el is dőlt), és a lehető legtarkább káromkodási módszert akartam elővezetni, de ehelyett, csak ennyire futotta:
- Mintha én lennék a rohadt k*rva élet legmocskosabb kib*szott stricije!! Bocs, hogy élvezem az életet, és neked ez nem adatott meg, és így saját intim vágyaidat csak a bátyádon próbálod kiélni! - a szavakat szinte meg se fontoltam, és úgy áradtak belőlem, mint a Niagara vízesés. Szerencsétlen Bill egyre kétségbeesett tekintetet váltott, ami lassan rajtam is tükröződött, mert én voltam az a p*csa leves, aki hagyta is ezeknek az intim vágyaknak kiélését! Akkor végtére is inkább be kellett volna fognom.
Tekintetem átsiklott az asztal felett Gustavra, aki még nálunk is megilletődöttebb képet vágott, és a magasba emelte tányérját, féltve ezzel a rajta leledző eleséget.
- Basszus. - jelentettem ki, majd megint testvéremre meredtem, aki hirtelen felpattant, és kiszaladt a helységből.
- Mi van? - érdeklődött Gustav, én pedig lezártam annyival, hogy "hosszú". Azzal felpattantam, és testvérem után slisszoltam.
Nem tudtam még, hogy mindezt, hogy s miként fejtsem ki majd a későbbiekben hőn szeretett (ám de értelmen nem gyengén aluli) dobosunknak. De az igazat megvallva az nem is érdekelt mi lesz az után. Csak elsődlegesnek találtam, hogy felkeressem szerelmes kisöcsémet, és megmagyarázzam neki, hogy én ezt nem úgy gondoltam. Persze az indulat beszélt belőlem, és ezt nyilván ő is tudja, csak az a nagy helyzet, hogy ettől még elég rosszul érintette szerencsétlent.
Bűntudatos állapotban követtem a nyomát, s mintha csak megéreztem volna rátaláltam a hotel raktárnak szolgált pincéje előtt, a lépcsőn ücsörögni. Hatalmas levegőt vettem, és leültem mellé. Nem húzódott el, csak összefonta karjait, és maga elfordult tőlem.
- Bill, nem úgy értettem... hirtelen felindulásból történt!
- Tisztában vagyok vele, de akkor is sz*rul esett.
- Nem kéne ilyen mimózalelkűnek lenned! - támadtam le megint akaratom ellenére, de gyorsan folytattam, hátha tudom menteni a menthetőt: - De nem kell változtatnod! Dehogy is. Az embereket általában a hibáival együtt kell elfogadni.
- Mekkora hiba az, ha valaki a saját testvére iránt érez, nem épp testvéri vonzalmat?
- Hatalmas. - zártam le hetykén, nem törődve. Ha érdekelt volna se tudtam volna mit csinálni vele! Mert én is ugyanebben a bűnben szenvedtem.
- Na igen, de ez elég gyér mentség arra, hogy most azonnal elfelejtsük az egész estét. Nem is akarnám!
- Hát én se. - mondtam végül, és kivételesen teljesen őszinte voltam. Hallottam, ahogy szipog, és eleve a hangjából is visszaköszönt a kétségbeesettség. Ez tökéletesen formát öntött soron következő mondandójában:
- Ó, Tom. Én ezt nem akartam! Eddig olyan jól ment a titkolás. Sosem akartam volna, hogy a felszínre kerüljön! Úr Isten... betegek vagyunk?
- Az lehet, hogy te igen, de én nem. - igyekeztem a siralmas hangulatot feldobni, de ehelyett megvető nézéseket kaptam válaszul. Muszáj volt valami folytatást produkálnom:
- Mégis mióta?
- Aznap este óta, mikor először megcsókoltál.
- A félre nem érthető vallomásokból már lejött többnyire, de nem kifejezetten tartom számon mióta. De ezt eddig miért nem mondtad?
- Most magyaráztad, hogy elég egyértelműek voltak a vallomásaim!
- Jó, de szerinted ki vette ezt komolyan?
- Hát én. - ezután már nem válaszoltam. Sóhajtva pillantottam cipőm orrára, majd jó közel csúszva testvéremhez megfogtam az állát, és magam felé fordítottam:
- Ezerszer, és ezerszer is megbántam már! Csodás vagy. Nem csak, mint szerető, vagy szexpartner, hanem, mint ember, és énekes is! És... szerintem én is visszavonhatatlanul beléd szerettem! - böktem ki végül, és fülig pirultam. Nem voltam kifejezetten hozzászokva a szerelmi vallomásokhoz, mert nem is stílusom, de nála mégis könnyedén ment. Viszont már vártam, hogy valami kedveset beszóljon:
- Öcsém. Te! Hova dugtad a testvéremet?!
- Te barom! Épp most vallottam szerelmet!!! Fogyatékos. Veled se lehet mit kezdeni. - már álltam volna fel, hogy színlelt sértődéssel visszavonuljak ideiglenes lakókörletembe, de ő belekapaszkodott karomba, és angyaloktól lopott mosollyal így felelt:
- Én is Tom! Mindörökké. - mosolyát viszonoztam, és leültem ismét mellé. Aztán olyan csókot váltottunk, amit soha egyikőnk sem fog elfelejteni: az igaz szerelem csókját.

>>>VÉGE