2012. december 23., vasárnap

XXIX. + 1.: Christmas Bonus Chapter

Sziasztok!^^
 Jóóóó ezer éve nem hoztam semmit, ugye? xD De írtam egy karácsonyi különrészt, ami teljesen eltér a sztori menetétől! Remélem tetszeni fog :) Kommenteket kapok Karácsony alkalmából? xD


[Karácsonyi bónusz rész]

Figyelem! Beteg motívumok, angol humor.
Elolvasás: csak saját felelőségre!

Elmélyülten pásztáztam immár a kollégiumi szobából a kint szálingózó havat, és közben gondolatban már otthon voltam, nem pedig az átokverte gimiben. Elképesztő mennyire le tudja húzni az IQ szintem ez az iskola! Bár az iskolát nem hibáztatom, sokkal inkább a nem normális értelmi szintű iskolatársaimat. Most miért én vagyok a kegyetlen, lekezelő, és arrogáns?! Ezt kikérem magamnak: ha nem lenne a szobatársaim 6/5-öde idióta, akkor most Oscar és Kevin nem papírrepülőket dugdosnának a bátyám orrába, aki minden akadályt hárítva csak alszik tovább.
- Esküszöm nem fog felkelni bármit csináltok! - szóltam már végül nekik, mire Kevin lekezelően felszólalt - új, rám ragasztott becenevét ismételve: - Mit vartyogsz emo-guy?
- Először is: nem vagyok emo. Másodszor is: ha az is lennék se tartozna rád, milyen stílust követek! És harmadszor: Tom akkor sem fog felkelni ha a seggébe dugjátok azt a repcsit! - adtam tudomásukra a véleményem, majd gondterhelten lapozgatni kezdtem Dickens: Twist Oliverjét, ugyanis ez a kötelező olvasmány, és, mint más értelmiség én is elolvasom a kötelezőket! Nem vagyok U.F.O. hanem stréber. Nem épp ugyanaz, bár Leonard szerint a kettő rokonértelmű szó. Ja, hogy Leonard és Justin merre van. Hát mögöttem ülnek a földön és nyomkodják a billentyűzetet miközben világmérsékletűeket röhögnek. Végül bátyám mégis felkelni méltóztatott, és egy-egy párnával jutalmazta a párost: - Mégis mi olyan nevetséges?
- Hidd el nem az, ahogy horkolsz. - kezdett bele Justin... - Azon akkor nevetnék, ha én nem lennék veled egy szobában!
- Na és akkor mi? - türelmetlenkedett Tom, mire én végül úgy döntöttem: hagyom a fenébe Twist Olivéréket, helyette inkább én is kisilabizálom mégis mi olyan rohadt vicces.
- Az, amit művelünk. - adott nem épp nyilvánvaló választ Leo, mire Tom a homlokára csapott:
- És mégis mit műveltek?! - kezdett zsörtölődeni, és már le is ült a társaság mögé. - Ez mi? - aztán pár másodpercnyi borlyú-imitátor tekintet, és hirtelen ő is felkacagott.
- Ez most a karácsonyi ajándékotok?! - nevetett, mire Justin és Leonard bólintott. Én persze rögtön irodalomban gondolkoztam, és ha eddig nem tudtam mi az a balladai homály nem sokkal lehet különbebb a teljes homálytól, ami a szobatársaim fejében uralkodik. Ez nem irigység, hogy nem tudom mi a poén! Na jó. De az.
- Figyeld: eszerint a teszt szerint orvos leszek, míg te dobos egy rockbandában. - mesélte Justin Tomnak, aki vágott egy fejet, majd tiszta vizet öntött a pohárba:
- Én már tagja vagyok egy bandának, bár inkább pop-rock banda, és gitáros vagyok, nem pedig dobos! De neked mi jött ki Leo?
- Szeméthordó. - erre mindenki összenézett és felhevült nevetésben tört ki. Már komolyan izgatott a teszt, ezért közelebb araszoltam, és próbáltam helyet túrni magamnak bátyám, és Justin között, de kaptam érte hideget-meleget egyszerre. Justin idegbeteg kedvében volt ezért felszólalt:
- Menj már, Bill! - tolta el a fejem, mire én értetlenül rákérdeztem (na jó, csak időhúzás képpen):
- Mégis hova menjek?! - de már jött is a kedves válasz Leonardtól:
- A p*csába! - megint nevetés, én meg meghökkentem az utasításon. Végtére is tél van, és ott - semmi kétség - melegebb van, mint itt, de egyúttal túlnyomó a bűz, hiszen kétlem, hogy Leo, vagy bárki ebben a szobában képes kitörölni a megnevezett helyszínt - de mit tehetnénk? Ahol a büdös, ott a meleg.
- Kösz, inkább kihagynám. ­- másztam álrébb, majd még hozzátettem: - Egyébként meg fel a fejjel Leo, a tesztek nem határozzák meg, hogy mi leszel. A tesztek nem fontosak!
- Oké, ezt akkor se felejtsd el, ha legközelebb egyest kapok! Kérlek: add át anyámnak is! - kérte Leo, mire én újonnan megforgattam a szemeimet, és visszaaraszoltam a helyemre. Leültem, és megint kinyitottam a könyvet - de talán az Úr Isten se akarja, hogy én olvassam, mert a következőkben Tom átkarolt hátulról.
- Te mit csinálsz?
- Olvasok.
- És mit? - erre válaszul kibújtam öleléséből, és a kezébe adtam a könyvet, de aztán mikor megfogta fontosnak láttam közölni vele egy számomra alapvető dolgot is, amit nem tudhattam, hogy ő is tud: - Vízszintesen kell olvasni, nem pedig függőlegesen. - a kolesz szoba megint megtelt nevetéssel. Sóhajtottam, mert én komolyan gondoltam. Tom pedig rájött közben, hogy fordítva tartja a könyvet.
***
Este már csillapodtak a kedélyek és mindenki nekiállt tervezni az utolsó közös koleszes estét az évben. Én hagyományaimat megtartva ugrottam le a könyvtárba még egy pár könyvért, hiszen tisztában voltam vele, hogy annak az esélye, hogy engem bármelyik szobába is áthívnak üti a nulla szintet. Épp belekezdtem volna Coelho: Az alkimista könyvébe mikor bátyám tűnt fel a színen.
- Kevinék? - tért rögtön a lényegre. Természetesen ő sem szokott engem sehova hívni, szóval én sem vártam el ezt tőle.
- Mit'tom én. - rendeztem le, majd kinyitottam az olvasmányt. Tom lekuporodott mellém az ágyra, és ránézett a könyvre: - Te sosem unod meg a különcködést?
- Megunni a... mit?
- Jól hallottad. Különc vagy! Rajtad kívül egy olyan hapsit nem ismerek, aki a szabadidelyében olvas.
- És ez tudod miért van? Mert alulkulturált barmokkal állsz csak szóba! - adtam az erős kritikát, ami történetesen jogos volt, de mégis mit tehetnék? Attól jó testvér a testvér ha őszinte. De persze Tom, mint egyéniség sosem viselte el a beszólásokat, ezért azonnal letepert a matracra, és kezeimet erőteljesen nyomta a rugók közé.
- Figyelj nem én tehetek róla, hogy neked egy fia barátod nincs! Csak magadnak köszönheted, mert sosem vagy képes kimozdulni a csigaházadból! - lám, egy metafora. Tom tud ilyet? Újdonság. De tovább hallgattam, inkább nem is jegyeztem meg, amit meg kellett volna:
- ... igazán észrevehetnéd, Bill, hogy addig senki nem fog szóba állni veled, amíg azt képzeled az egész világ ellened van! És csak, hogy tudd: én sem lehetek mindig melletted!
- Tudom. - szólaltam meg végül, és próbáltam kievickélni szorításából, de csak nem hagyta: egyre közelebb hajolt miközben tovább folytatta a kritikázást mély, erőltetett hangon, sejtelmesen.
- Ha tudod, akkor vajon miért nem teszel ellene? Miért nem vagy képes kiállni magadért, és miért oltasz be mindenkit? Csak, hogy tudd: nem vagy Einstein, és pláne nem a világ közepe. - na ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Felháborodottságomban izomból ellöktem magamról Tomot, aki alig tudott megkapaszkodni az emeletes ágy létrájában.
- Kettőnk közül itt nem én vagyok, aki beképzelt mód az univerzum centrumának képzeli magát, hanem sokkal inkább te! De mégis mi alapon?! - bántottam meg, vagy akartam, mert ugyan semmi érzelem nem köszönt vissza az arckifejezéséből. Hát igen: míg engem két másodperc alatt meg lehet bántani Tomnál egy fél nap se elég!
- Oké, nem tudok annyit, mint te. De itt nem csak tanulásról van szó! Hidd el én ezzel csak neked akarok jót: ne támaszkodj örökké rám. - ezzel a mondattal felállt, és megindult kifelé a szobából. Gombóc keletkezett a torkomban, és olyan szaporán kapkodtam a levegőt, hogy azt még valami profi Darth Veader imitátor is megirigyelte volna. Ikerbátyám eközben hamarosan eltűnt a sötét nappali-konyha árnyai között, és egy ajtócsapódás társult válaszol a megállapításhoz, mi szerint távozni méltóztatott. Elvágódtam az ágyon, és hirtelen olyan kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, hogy azt hittem megőrülök - de ehelyett szégyenszemre, férfi létemre sírva fakadtam.
Több percen át maradtam egy helyben minek után végül elnyomott az álom. Legközelebb csak akkor ébredtem fel, mikor Kevin megrángatott:
- Emo Guy! Bill!
- Mi..? Mi van?! Hagyjál már. - fordultam a másik irányba. Ezt rosszul tettem, mert Kevin teli talppal a hátamba taposott. Richtig kiegyenesedtem, és ordítottam, miközben ő hadovált: - Mi az, hogy "hagyjál már"?! Attól, hogy még a biszex ikertesóddal jársz még te vagy a csapatunk lúzere!
- Nem igaz! Oscar!
- Hülye vagy?! Oscarról először azt hittük, hogy méltó ellenfeled, de  be kellett látnunk, hogy menthetetlenül autista!
- Tudod az mégis milyen betegség?
- Nem mindegy? Fő, hogy az! 
- Jól van... mit akarsz? - sajgó pontom simogattam, és felültem az ágy szélére. Kevin folytatta:
- Nem tudom egyedül átvinni a szalonnát, a kiló kenyeret, a két liter kólát, és a késélezőt! - kikerekedett szemekkel hallgattam míg befejezi, és közben el nem tudtam képzelni mire kell nekik szalonna. Ha sütni akarnak végünk: felrobban a kollégium.
- Segítsek? De mit akartok?
- Hát enni. - ajaj: ez már apokalipszis gyanús!

Mire észbe kaptam már odaát voltunk a 24-es szobában, amiben Sebastian, Pietro, Zen, Gyuri, és Daniel tartózkodik. Közülök Gyurival nem tud senki szót érteni, mert cserediák, és csak angolul tud, mi meg itt többségben franciát tanulunk. Jó, van aki két nyelvet: mint én vagy a bátyám. De ez osztálytól függ. Mi nyelvi osztályban vagyunk, angol nyelvi osztályban - a francia csak a második nyelvünk.
Kezemben a kiló kenyérrel, és az egyik kólávan kicsit kínosan éreztem magam, pláne mikor még Sebastian át is karolta a vállam:
- Nahát Bill! Rájöttél, hogy nem akarsz egyedül meghalni? - erre nevetés. Én is mosolyogtam, mert még maga az Atya Úr Isten sem merne kikezdeni ezzel a tesztoszteron világbajnokkal! Szteroidokat szed, mellette rendesen jár gyúrni is, ezért ötször akkora a bicepsze, mint mondjuk Kevnek!
Nem sokkal ez után már közöttük ültem és lopva Tomra néztem. Szinte érezte, hogy ez lesz, nem hiába küldte át Kevint, mert Kevin biztos nem önszántából jött át szalonnáért, meg kenyérért! - bátyám meg, mint aki gondolatban olvas mosolyodott el.
- Remek! Már van szalonna, kenyér, és hagyma!
- Bíp! - szólt közbe Pietro, aki épp most telepedett le mellém. Úgy fest Sebastian koleszában Pietro tölti be a lúzer postot. Máskülönben nem mellém ülne, hanem Tom és Seby közé. Sebastiant a lányok előszeretettel Sebyzik. Szerintem buzis, de azért használható.
- Mi az Pietro?
- Hagymánk nincs.
- Ó b*zd meg! Akkor most mi lesz? Menjünk át a szomszédba?
- A szomszédba... - kezdtem bele, mert úgy derengett a szomszédba lányok vannak. Igazából a sulinkban több lány, mint fiú jár, ezért előfordul, hogy egy-két koleszos csaj a pasi-részlegen talál magának szállást. Őket természetesen a többi liba meg tudná ölni. De fölösleges, mert a lány részlegen is akad egy-két fiú csapat! Össze-vissza vagyunk, csak a nyilvántartásban van lány, és fiú kolégium.
- Hey Guys! - szólalt fel Gyuri, és mindenki eszeveszettül azon volt, hogy kusba legyen, hogy megértsék, mit angolkodik: - A szomszédban Rebeka! Neki lehet some onion? - rövid pislogó szünet, majd mindenki hősként ünnepelte Gyurit, és hátbaveregették a remek ötletért. Sebastian direkt engem kért meg, hogy kísérjem át a szomszédba, de Pietro is jött. Bekopogtunk elöljáróban:
- Becky! - szólt Seby, majd egy alacsony, barna hajú, szemüveges lány nyitott ajtót. Szép arca volt, így nem is torzította a szemüvege:
- Mi kéne?
- Nincs egy kis hagymátok?
- De van! - azzal bement, majd pár perc múlva visszatért és a kezünkbe nyomott két fej hagymát. Épp indultunk, mikor Pietro még visszaszólt:
- Mondd már meg Janenek, hogy a mikró, és a hajszárító nem szabad, hogy egyszerre menjen, mert megint áramtalanít!
- Vettem. Sz'asztok skacok. - azzal becsapta az ajtót. Gyors látogatás, és Rebekát eddig még sosem láttam ilyen közelről. Fejlődés?
- VAN HAGYMA! - ordította el magát Sebastian és magasba emelte a két fej hagymát. A többiek ujjongtak, és nekikezdtünk a szalonna-sütésnek. Amíg a többiek akrobatáskodtak a konyhában én behúzódtam az egyik sarokba. Hirtelen eszembe jutott pár közös emlék az itt lakókkal: Sebastian nagy haverja Tomnak, ezért ő is előszeretettel szívja a vérem, szóval róla egy fia jó emlékem nincs. De Pietroval annál több! Ő szinte az egyetlen barátom. Zen pedig egy új szerzemény, akit még tavaly védtem meg egy-két végzőstől. Ajándékot, és mozimeghívást is kaptam tőle - már többször is. De Tom az összeset lemondta. Az ajándékokat megtartottam. Zen sosem bír elég hálás lenni azért. De nem bánom, nekem van belőle hasznom!
Ott ülve egymagamban hamarosan társaságot kaptam Pietro személyében, aki bűzlött az olajszagtól.
- Ó, ember! Fürödj meg.
- Ok. Majd este! Szóval: mégis mit keresel itt? Jöttél, mint holmi hűséges kutya Tom után?
- Valahogy úgy... - vakartam meg a fejem, mert akár közvetve, vagy közvetett, de Tom műve, hogy itt vagyok.
- Rendben. Kicsit nehéz felfognom, hogy ti mégis mióta vagytok ilyen jó tesók.
- Egy ideje. - fogtam rövidre, és figyeltem Tomot, aki ott viháncolt Kevinnel, és Gyurival. De Pietro hajthatatlan volt.
- Okom nincs a panaszkodásra. Ha gondolod felőlem követheted, de azt is vedd alapul, hogy nem csak Tom a spanod.
- Tom az ikertesóm. - tájékoztattam, amire ő hátba vágott.
- Tőlem aztán még a szeretőd is lehet, csak engem ne nézz semmibe! - ezzel felpattant, és eltűnt a szemem elől. Igaza van: amióta Tommal ilyen... hm. Jóba vagyok - azóta vele alig törődök. Pedig eddig csak ő volt a barátom, senki még szóra sem méltatott. Jó lenne már kitűnni ebből az átlátszó semminek tűnésből! De ami igaz az igaz: szégyen szemre Tom pincsije lettem.
Felálltam, és miután közöltem a házigazdával (aki mellett bátyám szobrozott), hogy fáradt vagyok gyorsan kimenekültem a szobából - menekültem volna, ha Tom nem jön utánam. Akkor itt most ki a kutya?! 
- Mi az szimat, ha már nem törődök veled el is jössz? - dőlt neki az ajtófélfának. Elnéztem vállam felett, és bólintottam neki. Ráhagyom a hülyeséget: egy hülye embernek nem tudod megmagyarázni, hogy nincs esze.
Becsukta maga mögött az ajtót, és elém lépett. Nem is pislogtam.
- Gyere vissza!
- Szerintem annyira még nem vagyok a kutyád.
- Igen? Pedig már csak az hiányozna, hogy körbepisild a szobámat, és pitizzél mikor a neved mondom! - mondta, és közben, mint, aki gondolkozik az állát vakargatta, én meg lesajnálóan végigmértem: - Egyszer megvédesz, egyszer lealázol, és egyszer meg sz*rba se veszel! Szerintem apád festő volt.
- Az én apám a tiéd is!
- Azt kétlem. Szerintem kettőnk közül csak te sikeredtél kétszínűre! - közöltem vele egy elbűvölő mosoly kíséretében, és megindultam a folyosó vége felé. Alig tettem két lépést, mikor elkapta a kezem, és egy könnyed mozdulattal kisodort a falnak: - Ne oltogassál!
- Akkor ezt csak neked szabad? Bocs. - flegmáztam tovább, mire ő benyögte: - Tudod Bill, a Mont Everest kutya f*sza hozzád képest, mert fele annyira nem hűvös, mint te.
- A Mont Evereszt is csak a csúcsán fagyos!
- Látod?! Itt a bizonyíték! Te tetőtől talpig az vagy.
- Kösz a bájos bókot Tom.
- Nagyon szívesen! - közelebb araszolt hozzám, és mikor épp készült volna megcsókolni megállítottam egy hirtelen ötlettől vezérelve: arra igazából várhatok, hogy Tom magától valljon szerelmet, nem? Jobb lesz rávezetnem: - Tom, szeretsz te engem?
- Megint nőnek érzed magad? - kérdezett vissza, amire összehúztam szemöldököm. Ennyivel nem tántorít meg: ki kell mondania azt az aranyszavacskát! Akkor aztán éjjel-nappal k*rok vele. De ezt a bűvős kis vallomást ki kell mondania még az este folyamán, ezt én magam, Bill Kaulitz állítom!
- Nem érzem nőnek magam, csak nem tudom mennyiben vagyok különb tőlük.
- Sebyéktől?
- Nem, te barom! Hanem az eddigi nőcskéktől, akik az ágyadban aludtak!
- Te is aludtál már az ágyamban. Egyenrangúság?
- Szóval semmivel nem érzel többet irántam? - tört elő belőlem az x kromoszóma uralkodó hatása (asszem az a női, nem tudom), és ellöktem magamat a faltól, majd átöleltem bátyámat.
- Dehogyisnem!
- Szép. Akkor mondj valamit amivel ezt alátámasztod! Valami szívmelengető, tüzes, forró dolgot! - nyáladzottam tovább. Ezek után kemény egy hétig utálni fogom magam, vagy csak addig, míg tükörbe nem nézek. De bátyám kiábrándító választ adott:
- Vasaló? - pislogott kettőt. Hát. Lássuk be: forrónak forró, de nem erre gondoltam. Jobb lesz mára feladni.
- Hurrá. - zártam le a társalgást, majd mégis összeszedtem megmaradt önbecsülésem szilánkjait, és tovább firtattam: - Szeretsz te engem, Tom?
- Igen. - adta a várt választ, amire szokatlan mód felkaptam a vizet:
- Jó, de még egyszer sem mondtad!
- Aj, ember. Mégis mit vársz? Oké. Előadhatnám magam, hogy "ó, Bill. Te vagy a jobbik felem!", de akkor hazudnék, mert legalább olyan rossz vagy, mint én. Ha nem jobban.
- Mi?! 
- Csendes gyilkos!
- Mi?! Na jó. Ennyi nekem elég volt. Jóéjt Tom!
- De Bill! Akkor is rossz fiú vagy. Bad guy! - követett mikor már megindultam ismét a szobánk felé. Egész az ajtóig azt firtatta milyen romlott egy ember vagyok, és önző. De, hogy ez most hogyan is ugrott fel azt én nem tudom! Most mikor is voltam önző?
- Hát az előbb...
- Mikor előbb?
- Általában? - javította ki, amire morogtam egyet, majd, mint holmi diplomata vettem a narrátor hangnemet, és közöltem bátyámmal régóta meglévő véleményem: - Egy önző világban, csak az önzés hoz sikert!
- Ember, te nem vagy egyszerű. - nyilvánította ki véleményét, amire megtorpantam - immár a nappali-konyha közepén: - Mi van?!
- Bill! Figyelj most rám... - kérte, amire legszívesebben ordítva közöltem volna vele, hogy SOHA. De aztán végül megfelelő érvet adott arra, miért ne tegyem: - Bill! Karácsonyra sosem szoktam neked venni semmit, nem?
- De.
- Oké. De nem ez a fontos!
- Hát persze, hogy nem! - mosolyogtam cinikusan, és Tom megint magához ölelt: - De most kérek tőled egy ajándékot.
- Hallgatlak, de nincs sok pénzem!
- Tudom, te állat. Na szóval... nem szokásom ilyen csöpögős szöveget lenyomni, de, ha neked ez szíved vágya előadom neked magam: szerintem te sosem voltál önző! Ezt csak úgy mondtam, hogy idegesítselek. De nem is baj! Akármilyen is vagy ön-ma-gad-ért... sz... sze... sze-ret-lek! Ohh. Kimondtam. Szóval: sose változz meg, mert bajok lesznek! - kacsintott rám, és szájoncsókolt. Mintha kicserélték volna. Hova lett az a nyers, egoista, lekezelő, kihaénnem jelmondatú Tom Kaulitz, akit ismerek?
- Mi van veled? - kérdeztem meg a végső extázisban, amire röhögve közölte velem:
- Karácsony van. Egyszer az évben elmegy ez, de el ne mondd senkinek, mert kitekerem a nyakad!
- Oké. Én is szeretlek! Te vagy az életem Tom! - tört elő belőlem, mire ő csöndre intett: - Na jó. Ennyire nem kéne belemenni! Inkább hozd ide nekem a megmaradt pizzaszeletet.
- Ti rendeltetek pizzát?!
- Igen! Na. Hozd már! Jó kutya! - fütyült, és csettintett, majd a mikró irányába mutatott: - Gyerünk! - nyöszörgött tovább, mire fapofával lerendeztem:
- Tom. Nem tört el a lábad! Hozz magadnak. - ezzel a mondattal bemásztam a szobába és eldőltem az ágyon.
- Mi az, hogy hozzak magamnak?! - felültem és vázoltam:
- Az, hogy kinyitod a két szép tepsi-tenyereddel a mikrót, kiveszed a pizzát, és betömöd a pofádba!
- Rossz kutya, ma nem kapsz csontot!
- Nekem oké. - dőltem el megint, és szinte azon perc elaludtam. Még ilyen karácsony előtti, utolsó napot! Imádni való, ha szerelmet vall neked a testvéred, aztán meg megint ugráltat. Öcsém! És még van bőr a képén... BOLDOG KARÁCSONYT!