2012. január 31., kedd

Figyelem: MÁR NÉVTELEN FELHASZNÁLÓK IS ÍRHATNAK!! *.* - hajrá ;)))

2012. január 30., hétfő

New Face - for Spring :)

Ezt tavasz köszöntő dizinek szántam! ^^ Remélem tetszik ;)
A kép saját készítésű - ezért ilyen lightos xDxD és a többi meg csak jött... szavazzatok kérlek! *.*

pussyy: MELODDY

u.i. : A képen rajta van a TH is mielőtt meggyanúsítanátok,
hogy ez nem is idevágó :3


2012. január 29., vasárnap

XIX.fejezet: Game

Sziasztok!
 Nos a részben végre sikerült valóra váltanom Molly nagy álmát: egy kis (mondjuk csak majdnemes) lebukást! xD Jó olvasást! ;)



[Játék]


A családi ünnepek sosem tartoztak a kedvenceim közé. Örökké csak veszekedni tudnak itthon, és minket nyaggatni. De szerencsémre ezen az időszakon  túlestünk...
Január 3-a van. Az új évet itthon köszöntöttük, mert sehova sem volt kedvünk elmenni. A rokonok és ismerősök teljes káoszában magamat is elveszítettem, és egyre csak a kifelé vezető utat kerestem. Nem akartam útban lenni, és nem is akartam egyedül lenni! Ezért felmentünk Tommal és az éjszaka hátra lévő részét... gondolom nem szükséges közölnöm mivel töltöttük!
Szóval tehát az ünnepek elteltek, és holnap pedig már iskola... kellemetlen be kell lássam, de ezzel más is így van. De egyenlőre nem ismerek egy olyan alakot sem, akinek nyomósabb oka lenne az iskola utálatára, mint nekem.
Az este folyamán, vonattal fogunk visszautazni, mert anya és apa ma már dolgoznak. Otthon ragadtunk a bátyámmal. Ő minden lelki energiáját egybevetve koncentrált a televízióra, én pedig az éppen lefőtt kávéra. A kis, műanyag edénykét, amiben ez a fekete koffein bomba van úgy tervezem a tartalmát beöntöm egy termoszba és legalább a koliban nem fogják rágni a fülemet azért, hogy csináljak kávét...
- Bill!
- Tessék?
Fordultam Tom hangjának irányába, de olyan gyorsan, hogy a forró kávé kicsúszott a kezemből és természetesen rajtam landolt, ahogy kapkodva próbáltam elkapni. Mivel még most főtt le kegyetlenül forró volt, ezért sziszegtem, mint egy kígyó, akit épp kínoznak.
- Mi a faszt csinálsz?
Láttam ahogy felpattan a kanapéról és rohan felém. Az ajtófélfának kicsit nekicsapódott a válla, de nem sokat törődött vele, míg én egy újabb ballépéssel jutottam alacsonyabb szintre: a földre ömlött kávéba sikeresen beleléptem és hanyatt vágódtam. És ha ez még mindig nem elég, megpróbáltam megkapaszkodni a pultban, de még az elmosott fémedényeket is lerántottam, amik hangos csörrenések közepette értek földet. Tom kinevetett...
- Apááááám... annyira szerencsétlen vagy, hogy az már nevetséges!
- Kösz Tom.
- Ugyan... nincs mit. Mi történt?
- Éppen próbáltam kávét főzni!
- Ja, és akkor most ezért kerültél ilyen testi állapotba? Ha a bénaság fájna már rég megöltelek volna, hogy könnyítsek a fájdalmaidon.
- Maradjál már te rühes! Én szívtam meg, nem te. És ez ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉGEET!!!!
És felpattantam. A pulton végig kapaszkodtam és elértem a vízcsapig, amit aztán megengedtem és alá dugtam égő kezeimet. De Tom csak nem adta fel a vérem szívását...
- Elképesztően sikeres vagy saját magad likvidálásában.
- Hagyjál már! Amúgy is a te hibád.
- Még ezt is rám fogod? Ó, hogy meccs boxoznál a nagynénikéddel a veteményesben!
- Nincs is veteményese a nagynénénknek.
- Ez nem szempont.
- De az se, hogy hülye vagy!
- Hát nem én öntöttem magamra egy fél liter forró kávét.
Elzártam a csapot, megfordultam és szembe találtam magam kárörvendő arcával. Az a rafinált nézés már-már indulatokat keltett bennem. Sőt: ha jobban bele gondolom már keltett is, mert épp azon töröm az agyam, hogy késsel vagy baltával szabdaljam fel azt a tökéletes testét...
- Tom. Kérlek: szűnj meg.
- Mi? Ne már! Még nem éltem ki magam.
Elhatározásomban arra jutottam, hogy egy röpke pillanat alatt megfordulok és egy kést tartok felé. Persze nem gondoltam komolyan...
- Tom! LELÉPNI!
- Én letenném a helyedben, mert tartok tőle, hogy még ezt is te sínyled meg.
- Ezt kifejtenéd?!
- Ki: lehet ledöföd magad szerencsétlenségedben!
Ez maga a sátán. Ez nem igaz! A bátyám maga a sátán!!
Szorosan előre szegeztem a kést - nyugalom: nem akarom ledöfni, csak abban reménykedem, hogy lelécel, mert ő nem jön rá mennyire "komolyan" gondolom - mire ő egy gyors mozdulattal elkapta támadó eszközömet birtokló kezem és erősen hátra feszítette a kezem, amire rákényszerültem egy 90 fokos fordulatra. Elég kedvesen lökött rá a konyhapultra, és szabadított meg a késemtől. Miután ezt eldobta az asztal irányába, az beleállt a földbe az alatt. Most még erősebben hátra feszítette égetett kezemet és ez már kegyetlenül fájt, de még mielőtt mondhattam volna bármit is elengedte. Kezeit előre csúsztatta a hasamra és állát vállamba szúrta, majd belecsókolt a nyakamba. Közben azt is éreztem, ahogy a pólómat is felfeszíti, és simogatni kezdi felső testeimet - történetesen a bordáimat.
- Tom, lehetőleg ne a konyha közepén akarjál megdugni...
- Maradjál már, én vagyok a főnök...
Forgattam a szemeimet, majd kezeimmel megtámaszkodtam a pult szélén. Mikor már a nadrágom gombjánál vacilált szöget ütött az érzés, mi szerint ha valamit én mondok annak úgyis kell lennie... ezért egy ügyes csípőmozdulattal félrelöktem. Nekihátrált a hűtőnek.
- Azt mondtam: nem!
- Én meg azt, hogy: igen!
Egy diadalmas visítást követően rohantam át a nappaliba, elrohantam a lépcsőig, és közben hátra-hátra tekintgettem, de csak a nyomomban volt... mint egy lerázhatatlan tank úgy tört utánam! Szerintem tüzelt is... én eközben minden lelki energiámat latba vetve rohantam el a fürdőszobába. Jól bevált módszer! Be is zártam. Hallottam lépteit, de aztán azt is, hogy elment. A fürdőkádba kapaszkodtam, és lassan négykézlábra ereszkedtem. Az ajtó mellett kiszorultam a falnak és kezeimet óvatosan a kilincs alatti kulcsra irányítottam. Nagyon halkan elfordítottam, de a kattanást nem tudtam megelőzni. Sóhajtottam egyet, és letöröltem gyöngyöző homlokomat. Aztán eszembe jutott egy elvesztett háború. Legalábbis így képzeltem el a helyzetet, mert valamilyen tisztán kivehető érzés végett tudtam, hogy Tom itt lopakodik az ajtó mellett... a szobám pont szemben van a fürdővel. Ha elég gyors leszek akkor be tudok sprintelni... - ekkor jutott eszembe egy számítógépes játék. Tehát most mi is játszanánk? Ez nekem nem tetszik ez a játék, mert az én seggem fogja megbánni, ha Tom elkap!
Lehunytam a szemem. Megint mélyet szippantottam a levegőből, és lenyomtam a kilincset... nekidőltem az ajtófélfának és körbenéztem. Az ajtó mögött láttam Tom zoknijának a hegyét. Nyeltem egyet, majd a szobám felé néztem. Akkor Tom sem teljesen hülye! Becsukta az ajtót. Tovább néztem kutatva más lehetőséget: anyuék szobája nyitva volt.
- Most vagy soha!
Suttogtam sokkal inkább magamnak, mint egy képzeletbeli embernek, vagy a lelkiismeretemnek. Aztán egy újabb kiáltás közepette rohantam be anyuék szobájába, de magamat természetesen nem tudtam meghazudtolni, így a küszöbben való elbotlást követően természetesen pont rázuhantam az ágyra - rám meg Tom.
- Meg vagy.
Jelentette ki, aztán tökéletesen egyszerre felnevettünk... annyira nevettem, hogy már a szemem is bekönnyezett.
- Pedig majdnem sikerült, de te meg becsuktad az ajtót!
- Ja, látod én sem vagyok teljesen hülye.
- De nagyrészt igen!
Felkönyököltem az ágyon, és mikor észrevettem, hogy Tom is felettem támaszkodik egy újabb hirtelen ötlet fúrta be magát piciny agyamba: átfogtam a nyakát és magamra rántottam. Egy kisebb nyögést követően tovább nevetett, és már éppen összeért az orrunk is. Aztán felkapcsolódott a villany...

2012. január 25., szerda

XVIII.fejezet: Window of the World

Régóta igyekszem részt hozni, de eddig még nem tudtam ennek eleget tenni. :/// De most igen, és itt van egy újabb rész! Van benne némi 18 + , de annyira nem nagy dobra verhető szerintem... -.- bár majd ti megmondjátok! ^^ KOMIKAT! :D




[Ablak a világra]

+ 18

E helyzet fennállása következtében nem sokat tudtam tenni. Lett volna sok lehetőségem: pl. sokat nem mondóan magam elé meredni, s nem viszonozni bátyám SZERELMES ölelését - de akadt volna olyan is, ami szerint viszonzom ugyan, de mellette nem fordítok rá túl sok figyelmet - aztán kimegyek, és őt magára hagyom gondolataival. Ez utóbbinak tettem eleget!
Tom ugyan értetlenül nézett utánnam, de nem sokat tudtam vele törődeni. Az igazat megvallva nem is nagyon törtem magam miatta. Kiérve pedig nem mással találtam szembe magam, mint az éppen induló (s mellette a szüleimtől búcsúzó) Daviddel.
- Máris mész?
Érdeklődtem tőle leplezett kíváncsisággal - ami elég nyilvánvaló volt, mégis... de oda lépett mellém:
- Hát kénytelen vagyok... de ne aggódj: látjuk még egymást!
Ki aggódik? - na de most komolyan! Nem értem ezt a logikát. Megkérdezem tőle: "máris mész?" - és neki ebből természetesen rögtön az jön le, hogy aggodalmaskodom, hogy eseten ként soha többé nem fogunk találkozni.
- Nem aggódom.
Igyekeztem meggyőzni, de ezzel csak azt értem el, hogy odalépett hozzám, megfogta az államat, és mélyen a szemembe nézett. Anya és apa a legnagyobb érdeklődést sem mutatva néztek maguk elé a semmibe. Mint a robotok! És ha előttük megerőszakolnának? Már amennyiben valószínű, hogy egy srácot megerőszakolnak...
- Remélem azért az ajánlatomon még elgondolkozol, ... Bill...
Olyan hatalmas hatásszünetet hagyva mondta ki a nevemet, hogy már-már szexuális hangja egészen baszta a fülem... a hideg végigfutott gerincvonalamon, majd megállapodva tarkómon visszaérkezvén libabőrbe bocsájtkoztak ki.
- Hát... persze.
- És abban is reménykedem, hogy a bátyád is jobb szemmel fog rám nézni.
Elengedett és feltekintett. Követtem pillantását és a lépcső felé fordulva elkaptam Tomét. Kicsit sem volt jóhiszemű! Teljes mértékben a fejébe láttam: "arra várhatsz, hapsikám!". - hát persze. Ennyire azért nem kéne aggodalmaskodnia! Csak buzi vagyok, nem pedig egy esetlen kis macska...
David távozását követően Tom lesprintelt a lépcsőn, mellém érve megállapodott egy helyben, majd egy akkorát belevágott a hátamba, hogy azt hittem két lépés után összeesek. Nem tudtam magamban tartani az indulatokat, amik efféle szókörnyezetben törtek ki belőlem:
- Áó! Te vadállat.
Visszaütöttem neki, de sajnálatos módon ezzel is csak magamnak ártottam. Beleremegett a kezem és úgy fájt, hogy azt hittem falnak megyek. Bár az még jobban fájna...
- Te nem tudsz vigyázni?
- Én? Hát képtelenség, főlleg, hogy a tesóm örök terrorban tart!
- Bill, csak védeni próbállak...
- Védeni? Nem inkább megölni?
- Fiúk!
Így anya, amire meg se várva további mondandóját feltipriztünk az emeletre. Persze: kicsit kellemetlen, hogy így be tudok csinálni saját anyám hirtelen felindulásától... de persze Tom sincs ezzel másképpen! Háhá! A nagy vagány szigeti veszedelem berosál az anyja kellemetlenül gonosz nézésétől... hát ez olyan alap, hogy az követhetetlen.
***
Az este hátra lévő részében Georgot zaklattam a telefon hívásaimmal. Nos: nem nagyon akarja felvenni. Még mindig kórházba lenne?
Már a harmadik vagy negyedik csörgetést igyekeztem sikerre halmozni, mikor végül felvette:
~ Jaj Bill, miért kell neked este 10 magaslatában is zargatnod? A bátyád megint pedofilizál?
~ Nem, itt nem a bátyámról van szó, hanem egy köbö 30 éves srácról.
~ HARMINC? Bill. Mondtam, hogy ne kezdj idősebbekkel!
~ Dehát Georg! Ő támadott be engem.
~ Mit csinált?!
~ Na nyugi: nem úgy értettem. Képletes hasonlat! Metafora. Oké?
~ Tudod mi az a metafora egyáltalán?
~ Georg, itt most nem erről van szó.
~ Szóval nem...
~ Dehogynem tudom! De Georg: David azt akarja, hogy énekes legyek!
~ MÍÍÍÍÍÍÍÍ??! Nem tévesztette el a házszámot?
~ Georg!
~ Na, bocsi... és te mit szeretnél?
~ Én? Én kérlek élni, mint hal a vízben.Csak ezt egyesek mindig megakadályozzák...
~ Ú. Értem! Szóval? A véleményemre vagy kíváncsi?
Bólogattam, mintha látta volna, de Georg láthatólag - izé: hallhatólag!! - megértette sajátos logikámat:
~ Mmmm... egész eddigi életedben erre vágytál! Miért ne mehetnél bele?
~ De Tom... ?
~ Szard már le Tomot! Össze vagy vele nőlve? Vagy szerelmes vagy belé, öcsém?
~ Ööö... nem publikus!
~ Na ne hülyéskedj! Kicsit komolyodjunk. Te szeretnéd?
~ Tomot?
~ Nem, te született potroh!!!
~ POTROH??!!
Szoktam azon elmélkedni, hogy Georgnak honnan jönnek ezek az érdekes elszólalásai... de soha nem jutok sokra! Csak sokkra.
~ Igen, na! Te mit szeretnél?
~ Énekelni.
~ Ennyit erről! Jóéjt.
~ De Georg én... !!
- - - - -
Ennyit erről, mert letette. Hű de kisegített! Most aztán nagyon sokat megtudtam a jövőmről... de ha úgy vesszük nem szaladhatok mindig rögtön hozzá minden ügyes-bajos problémámmal. Jobb lenne ha már tényleg magamtól gondolkoznék!
E gondolattól vezérelve átsurrantam bátyám szobájába, aki ágyában feküdt és már a fal felé fordult. Biztosra kellett volna vennem, hogy alszik, de olyan szinten a fejébe látok, hogy tudjam: ez nem teljesen igaz. Egészen közel tébláboltam ágyához, már a térdem is súrolta annak a szélét, és kicsit le is hajoltam Tomhoz.
- Hallod! Alszol már?
Az események a következőkben hirtelen nagyon gyorsan követték egymást: elkapta a csuklómat, lerántott az ágyára, majd valamilyen furcsa módon felém kerekedett és kezeimet erősen leszorította a puha matracba... annnyira gyorsan ért a történet menet, hogy a szívem immár a torkomban dübörgött és félve-félten reszkedtem, hogy eseten ként kiugorhat a helyéről. Vagy még rosszabb: anya bejön, meglát és összeesik. Őt ismerve ez nem is olyan hihetetlen! 
- Nem akarom, hogy azzal a pedofillal legyél összezárva!
- Épp ezért kellenél te is! Ha ott lennél velem, nem tehetne semmit ellenem!
Csuklóm köré font vasmarka még szorosabbra szűkült, és már a sírás határa kerülgetett, mert nem volt egy kellemes élmény. De férfi vagyok! Nem fakadhatok sírva ennyitől.. ha ez nem elég: idén már 16 leszek! Nem kéne elpityerednem.
- De Bill! Én annyira nem szívlelem azt az ürgét.
- Te csak azért nem szívleled, mert hozzám ért!
Vágtam vissza neki, és minden erőmet latba vetve gurultam egyet, majd most ő került alám. Szorgalmasan szedte a levegőt. Én nem szorítottam le a csuklóját, csak teljes lelki nyugalomban ültem hasán és oxigént gyűjtve simogattam csuklómat. Tom ott alattam esetlenül széttárta karjait és lemondóan meredt szemembe.
- Részben. De ott van még más is!
- Mi más?
- Hát ööö... példaul ööö... nos öhm...
- Szóval semmi. Értem.
Megkíséreltem, hogy felálljak, de megint visszarántott és nekilökött a falnak. Ezért is útálom, hogy Tom ágya teljesen a sarokba tolva van! Esélytelen a menekülés.
- Meg ott van még az, hogy nyalizik anyuéknak, csak, hogy elhiggyék, jó kezekben lennél - de ez csak állarc! Vedd már észre te naiv mangalica!
- MANGALICA???? Feltéve ha egy disznót disznónak lehet nevezni 48 kilóval...
- Nem úgy értettem, te sügér agyú! Csak úgy, hogy nem csak a jót kéne mindig észrevenned másokban.
Elengedett és kitelepedett az ágy szélére. Egyik térdét felhúzta, amin megtámaszkodott egy kézzel, másikat lógva hagyta. Nem rám nézett, hanem valahova a sötétbe... de kétségtelen: hozzám beszélt.
- ... annyira szeretni való vagy Bill. Téged bárki meg tud szeretni!
- Haha! Ezt elmesélnéd az osztályunknak? Sőtt: az egész iskolának!
- Azt kihagytam, hogy lúzer vagy, de segáz...
- Nahát, de jól megvigasztaltál! Igazán elismerésem.
- Nem ez a lényeg! Tudod: annyira félek attól, hogy valaki jobban fog szeretni téged, mint én...
- Hű! Akkor sok sikert, mert két kezem nem lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam mennyien szeretnek jobban tőled...
- Miért kell neked mindig beoltanod engem valahányszor szerelmet vallok?
- Pff. Mert ez annyira nem te vagy!
- MICSODA??!
- Hát tudod: ez a romantikus, érzékeny srác, aki bármire képes a szerelméért.
- Érted bármire képes vagyok... na jó, azért vannak kivételek! Pl. a kútba ugrás, a zokniba hányás, a csőbe fingás, a teába hugyozás...
- Csitt már! Ennyi elég lesz...
- Bocs.
- Nem gond! Minden esetre: nekem jobban bejön mikor tapló vagy!
- Mert?
- Mert akkor vagy igazán önmagad! És akkor... hehe... akkor gyártom a legjobb beszólásokat!
- Rohadj meg.
- Ez az én Tomom!
Ölébe ugrottam a pillanattal járó hevben, és ajkaira tapadva hátrazuhantunk vele. Mondanom sem kell mivel telt az éjszaka hátra lévő része... de eljátszani a gondolattal azért szabad, nem?
Kivételesen most én voltam a dominánsabb: én voltam felül és én szedtem le róla az összes ruhát - először. A földre dobva még futólag elbúcsúztam sajátjaimtól is, amiktől egyhamar bátyám szabadított meg. A szobába hidegebb volt ezért a takarót is segítségül hívtam: de mikor már belemelegedtünk (értsd: SZÓ SZERINT!!) akkor már nem volt rá szükség és egyhamar ruháink sorsára jutott. Mivel nem akartam, hogy mindig ő legyen az alfahím a "dologban" így most én voltam, aki belehatolt fennséges hátsó felébe (így legalább megtudja én mit éltem át a múltkor!). Persze én megpróbáltam finomabb lenni - de ez nem sikerült, lévén a sok bíztató utasításra: "gyorsabban már! gyorsabban!!! stb.", ezért bizonyítanom kellett, hogyha már az életbe nőnek hihető vagyok, a szexben igazi császár! Ez láthatólag - és érezhetőleg - be is jött. Aztán már bátyám szorítása is kicsit erősebb lett. Kísérték az "ez az!"-ok és a félre érthetetlen nyögdécselések, amik számomra még bíztatóbban hatottak. Egyre gyorsabban mozogtam benne, de ő erre egyre hangosabb volt. - Anya és apa remélhetőleg füldugóval alszanak!! Mert nem sokat tudok tenni velük, hiszen ezt a felhergelt hímegyedet iszonyatos erővel rángatja a kangörcs! És meglehetősen erősen von magához - ijj. Így nem sok esélyt látok a gyors szexre!

2012. január 14., szombat

XVII.fejezet: Triangle

Sziasztok!
 Itt a következő rész, remélem nem vártatok nagyon sokat... :) ÍRJATOK AZTÁN ;))))) pussyy




[Háromszög]

Az asztalnál ülve egyre jobban átéreztem a feszültséget, ami eközött a két ember között cikázott. Tekintetük mereven a tányérra szegeződött, de közben fel-fel néztek a másikra. Tudom, hogy Tom minden bizonnyal ki nem állhatja Davidet, és azt is tudom, hogy David meg akarja tudni Tom miért utálja őt... és amit megint csak tudtam: az az hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
Szorongtam az izgatottságtól, hogy mi lesz a végkifejlet - mert bizony most, hogy hazatértem nem akarom, hogy tragédiával végződjön mindez... tudtam, hogy kéne tennem valamit, de hogy mit az per pillanat eszembe sem jutott! Tisztában voltam a ténnyel, mi szerint ez a helyzet menthetetlen a két felbőszült ember-állat között, akik sokkal inkább két diadaloskodó kakasra emlékeztettek, mint normális, civilizált emberi lényekre. Persze azt sem hagyhatom tudton kívül, hogy minden az én döntésemtől fog eldőlni, mert Tom azt akarja, hogy ne menjek bele, David meg azt, hogy de, igenis menjek bele... - azt is tudtam, hogyha ez utóbbinak teszek eleget Tom leszakítja a farkamat és lenyomja a torkomon gigának... azzal megint csak tisztában voltam, hogyha mégiscsak Tom akaratának teszek eleget akkor David csalódott és ezzel egyetemben némi képp dühös is lesz... ha egy ismeretlen felnőtt dühös - aki (lássuk csak be!!) nem akárki - akkor az nem sok jóra vezet a közel jövőben. Tehát Bill: minden szem rajtad áll!
- Fenséges a leves, Frau Kaulitz...
Ütötte meg a fülem David kegyetlen bókja... miért is kegyetlen? Mert - anyámat ismerve - ennyivel tuti lenyűgözte. Akkor mostmár ha Tom felé pártolok duplán megszívom...
- Ó, David... köszönöm szépen! Kérsz még egy kis repetát?
- Ha nem lenne probléma...
- Hát David: annyi szent... mától tuti a nejem kedvence is vagy!
Ott van azaz "is"... akkor triplán megszívom! Dehát: ha jobban belegondolok... Tom egyedül is kitesz hatszor annyi kínt ha ideges!
- Min gondolkozol, Bill?
Így anyám némi aggodalommal tekintetében... felsóhajtottam, majd megráztam a fejem. Ezt követően felálltam, megfogtam a tányéromat és bepasszoltam a mosogatóba.
- Semmi, nem fontos. Inkább felmegyek a szobámba!
Édesanya biccentett, de Tom meglehetősen gyilkolni készült pillantásaival. Fogalmam sincs miért ilyen ideges! Ajajj... lehet a fejembe lát?
- Hát... követem Bill példáját! További jó étvágyat.
Ezzel Tom is felállt. Nem is mertem megvárni! Gyorsan elindultam felfelé az emeletre, bekörnyékezve a szobámat, és már épp berobbantam az ajtóba, mikor elkapott hátulról. Homlokomon rögtön cikázni kezdtek az izzadtság gyöngyszemei, számat félrehúzva, rémült arcot vágtam - de remélem ő nem lát ebből semmit.
- Komolyan belemennél?
- Ööö... miért ne?
- Nem is ismered!
- Az lehet. De magamat igen! És így tudom mik az álmaim.
Rögtönöztem, és közben szembe fordultam bátyámmal. Igyekeztem nyugodtabb pofázmányt vágni, de Tom hirtelen lesütött feje, és gondosan ravasz, számító, és mindenek előtt: kellő képp irritáló mosolya valamicskét bezavart. De nem! Nem billenhetek meg. Most muszály masszívnak lennem! Egyszer az életben...
- Az álmaid, hm? És valóban bele fognál egyedül? Mert én az biztos, hogy nem fogok veled menni.
Egyszer az életben - de ennek az egyszernek nem kell feltétlen most lenni. - bólintottam neki, majd megint szobám felé fordultam. Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobámba. Itt persze semmi sem változott! Minden úgy van ahogy hagytam mikor legutóbb itthon jártam... az ágyon sorakozó színes, díszes párnák, a gyerekkoromból megmaradt kis autók és vonat a szekrényemen, az íróasztalom... ami kissé porosnak tetszett! És ami új volt: a bőröndöm. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan okból kifojólag olyan bánat kerített hatalmába, hogy kis híján elsírtam magam - de ehelyett inkább csak ökölbe szorítottam a kezem, tekintetem a padlószőnyegre szegeztem. Aztán Tom mellém lépett; azt hittem már lelécelt.
- Mi az?
Tette fel a kérdést, amire magam köré fontam a karjaimat. Még szomorúbb lettem...
- Tudod... tisztában vagyok azzal, hogy nem jönnél velem! De ha netán elmehetnék Daviddel - bárhova is - akkor nem kéne visszamennem a kolégiumba. De többet is járhatnék haza! Kb. minden nap.
- Szóval a kolesz miatt van benned a félsz?
Újabban megint csak bólintottam. Tom kuncogott és beletúrt hajamba.
- Te félsz a kolesztől?..
Inkább hangzott megállapításnak, mitsem kérdésnek.  Zavartan ugrottam egyet és álrébb araszoltam tőle, majd szembe fordultam vele, és már dühödt érzelmekkel dúsított arcot vágtam.
- Nem a kolesztől félek, de balfasz! Hanem attól, ami benne van.
- A többi sráctól?
- Bocs, most nincs nálam egy Oscar díj, hogy odaadjam...
- A TÖBBIEKTŐL?? De bolond vagy. Miért félsz te tőlük mikor ők csak... ! Ö... mikor ők csak tönkre teszik az életedet...
- Örülök, hogy rájöttél!
Szavaltam nyugodtabb hangvételű, búntudatos monológjára. Csípőmre helyeztem egyik kezem, a másikat zsebre vágtam. Kiegyenesedtem és nyertes mód elvigyorodtam.
- Tudod Tom... te azon lehetetlen előemberek egyike vagy, akik teljes mértékben csak magukkal törődenek, és köreikben nem is észlelik a suli terror maratonját.
- Maraton?
- Igen, képzeld! Téged nem szívatnak minden nap. Téged nem bántanak minden nap! Téged nem utál mindenki!
- NEM E??! Jobban mondva azért utálnak, mert engem nem tudnak szívatni és bántani minden nap. Téged se tudnának, ha nem hagynád magad!
- Mi van?! Ha rám nézel egy felbőszült hiéna jut az eszedbe, vagy inkább egy kis lúzer, tini picsa?
- Inkább egy oroszlán...
Megpöckölte frufrumat. Ezzel tehát a hajamra célzott! Mostmár igazán lesorvadhatna az az önző, számító vigyor a hülye képéről...
- Oroszlááán?! Hát esküszöm: te tényleg brutálisan hülye vagy!
- Lehet, de legalább meg tudom védeni magam...
- Én honnan a francból tudnám megvédeni magam a sok, köcsög, svábbogár elől?
- Vegyél rovar irtót...
- Atya jó ég. Te tényleg féleszű vagy! Sőtt: inkább negyed...
- De most miért? Nem vagy te véletlenül féltékeny erre a féleszűre?
- Öh. Most rátapintottál a lényegre!
Döbbent arcot vágott, még kissé a száját is eltátotta. Kezeit végtére is zsebében felejtette, de kiegyenesedett begörnyedt pozíciójából. Aztán megkérdezte:
- Dehát miért?
- Tom, te olyan... tökéletes vagy!
- ÉN VAGYOK A TÖKÉLETES???!! Te meg akkor tökéletes buzi vagy.
- Örülök, hogy észrevetted... minden esetre: neked rengeteg barátod van! Sokan szeretnek, nem kerülnek, nem bántalmaznak felváltva testileg és lelkileg. Nem vernek meg olyan gyakran! Nem tesznek ecetet a tornacipődbe...
- Miért? Neked igen?
- Igen!
- Dehát ez téged semmiben sem érint, mert sosem tesizel!
- Ö...
A lemondás keserű varázsa vett körül. Szánakozó, némiképp csúfolkodó pofát vágtam, és lesütöttem a szemem. Még be is hunytam! Legközelebb csak akkor nyitottam ki mikor megéreztem tapintását az államon. Azt akarja, hogy rá nézzek - ezt onnan tudom, hogy most is próbálja maga felé fordítani arcomat - de én ellenállok! Ámbár nem sokáig... másik kezét kiszabadítva derekamra helyezte és közelebb vont magához.
- Tudom milyen rossz neked. De elhiszed, hogy ez nekem is legalább annyira rosszul esik, mint neked?
- Kétlem.
- Te hülye vagy.
És megcsókolt. Kellemesen meleg ajkai érzése sajátomon olyan érzést keltett bennem, ami mindent magába folyt: a szeretetet, a gyűlöletet, a boldogságot, a bánatot, a kitartást - és a feladást is.
Mikor elvált tőlem és újból elengedett féltem beigazolódott. Kissé megszédültem érintésétől - tényleg olyan vagyok mint egy tini picsa!!! - és majdnem összerogytam, de elkapott megint. Magához ölelt, kezeivel megtámasztott és állát fejemre helyezte.
- Nem akarom, hogy elmenj Daviddel...
- Jó, de van rá jobb indokod, hogy miért nem, mint az, hogy: "mert nem is ismered"?
- Igen van.
- És meg is osztod velem?
- Persze.
Megint megfogta államat és méllyen a szemembe nézett. Szája féloldalra felhúzódott, és lassan hangot adott igazának:
- Mert nem akarom, hogy mással legyél.
- Szóval még önző is vagy...
- Bill, te csak és kizárólag az enyém vagy! Remélem levágtad...
Megmerevedtem. Válaszra sem méltattam - nem is tudtam, mert ismét ajkaimra tapadt...
Ki akarna sajátítani? Dehát miért? Ennyire nem lehet szerelmes. Vagy netalán tán mégis?? Önző, gyíkpofa... de nem tudom elmondani mennyire szeretem! Még ha ez sokszor nem is látszik...

2012. január 12., csütörtök

Témába vágó: Ouran High School? TWC?!

A napokban akadtam rá erre az animére, amit mangában már olvastam, de még nem néztem meg. Többségében egyszerű a történet, de ha belenézel időközönként összezavarodsz: a suliban ahol játszódik a sztori jár egy lány, a neve Haruhi, és első ránézésre pasinak tűnik. Ez a csaj összekerül 6 sráccal, akik elsőre ugye fiúnak meg melegnek hiszik, így beveszik az általuk vezetett Host Clubba. Ez a klub olyasmi mint egy minden nap ismétlődő randevú. Lehet menni a fiúkhoz, beszélgetni velük stb. (na, azért ne vegyétek szó szerint!!xDxD) - de nem is ez a lényeg!!
Van a történetben egy IKERPÁR, AKIK FULL SZERELMESEK EGYMÁSBA (itt a Like). És mindenki azt hiszi, hogy csak színlelt buzizmus áll fent kettejük között - de ez persze nem így van xDxD - viszont!!! Ők Haruhi osztálytársai és szem látomást bejön nekik a csaj (persze fele annyira sem mint ketten egymásnak) és el akarnak menni hozzá (vajon miért? xD). Ezzel úgy próbálják rávenni, hogy eljátszák mennyire utálják egymást - persze a végén kiderül h kamu volt! És rögtön egymásnak esnek... igen, jó értelemben! *.* Aztán az egyik ikertesó elkezd féltékenykedni a lányra, hogy a bátyja nem közömbös iránta. És a féltékenysége persze múlandó! ^^
Én imádom ezt az animét, nektek is MELEGEN (akár szó szerint) ajánlom ezt a biszex animét xDxD az első részt belinkelem, de a lényeget rakom csak fel! :) Nézzétek meg ha van időtök - csak 25 perc; ebben benne van a nyitó és a záró zene is!

A rész készül - minden jót, pussyy!! :D


A sztori 5. része, amiben a TWC mutatkozik - kissé a vége felé, meg néha az elején:

2012. január 1., vasárnap

XVI.fejezet: Holiday in the Real Home

Sziasztok!
 Itt az új év első része. Kissé kuszálódnak a szálak, de remélem azért elviselhető! ;) Jó olvasást :) :) :)
u.i.: félregépelések talán akadnak, de azt fogjuk a másnaposságra ;) xD



[Ünnep az igazi otthonban]

Talán a szülinapi kívánságom most van beteljesülő félben, mert több, mint valószínű, hogy édesanyánk bármelyik órában eljöhet értünk - ugyanis karácsonyra haza utazunk. Tavaly nem otthon karácsonyoztam, szóval aggodalmam teljesen rögeszmémvé vált, és elhitettem elmémmel, hogy idén sem otthon töltöm a karácsonyt, hanem a kollégium néven futó fegyház négy fala között. Meglepődést nem igen okozott volna, ha ez így lett volna, de Tom most váltig azt állítja, hogy beszélt anyuval és haza visz minket. Ha meglenne a 100% -kos bizalmi szögem bátyámba könnyen lehet, hogy most nem kételkedve csomagolnék, de mivel nincs - így mégiscsak kételkedve csomagolok!
- Kész vagy már?!
Csapta meg a fülem bátyám türelmetlenkedése. De inkább nem válaszoltam! Addigra már a hátam mögött állt, így mikor felegyenesedtem úgy szíven érintett hirtelen közelsége, hogy kapásból befagyott a vérnyomásom...
- Még-még-még... izé... még nem!
- Akkor csipked már magad! Anya bármelyik percben itt lehet.
- Hogyne. Hogyne!
Próbáltam szikla szilárd lenni, de kissé zavaró tényezőnek tetszett bátyám siettetése. Összefont karokkal állt, hanyagul nekidőlve az egyik emeletes ágynak, és engem állított figyelmének középpontjába. Minden igyekezetemnek ellent mondott, amikor is kénytelen-kelletlen farkasszemet néztem vele...
- Bill, basszus... olyan vagy, mint a menyasszonyok! Téged semfoglak elvenni férjül.
- Nem is kell!
- Nem e? Pedig benne lennél...
- Na ne szívass... tőled még az is kitelne, hogy rám varrass valami extra-kurvás menyasszony ruhát.
- Pontosan! És ha ezt nem akarod, akkor még kapsz 3 másodpercet, hogy befejezd, amit megkezdtél... egy! Kettő! ...
Szánakozó tekintetemet lassan lesütöttem, leguggoltam a bőröndömhöz, és becipzároztam... mikorra felállítottam, és közöltem Tommal, hogy meg vagyok csodálkozó tekintetei fogadtak:
- Mi a fasz? Eddig tartott?
- Ja. Csak az agyadat húztam!
Ismertem be - de már bánom is, mert alig telt el egy másodperc és letepert a másik emeletes ágy alsó matracára... elkezdte a hasamat a kezeimmel nyomkodni és halálosan elmosolyodva, később vihorászásban tört ki a belőem előtörő furcsa, számomra kellemetlen élményt rejtő hangok (nyögések) végtelennek tűnő sorozatában... mikorra észbe kaptam már a lábát is átemelte felettem, így most ismételten a hasamon ült, és minden erejével a csiklandozásomon volt.
- Tom! Tom! Tom!!!!!!
- Na mi van? Nem tetszik?
- Nem erről van szó, de én izé... nem vagyok csikis!
Beismerésemre megdermedt - de továbbra sem tágított rólam. Később arca komor derűt szobrozott, és leereszkedett rólam. Elfordult, amire én fellélegeztem. De ekkor meg rám ugrott! Már nem bírtam tovább!
- Másszál már le rólam te giga-mini godzilla!!!!
- Giga... mi?
Ismét megállt. Kihasználtam az alkalmat és felkeltem. Lassan magyarázatra nyitottam a számat - de helyette csak felkaptam a bőröndömet és elszaladtam...
***
A kollégium főépülete elé érkezve tudomásomra jutott, hogy tegnap este némi ónos eső szerűség szállingózott, ezért most csúszik az út. Csak mire eszembe öttlött, hogy elképzelhető, hogy veszély les rám, már el is száguldottam a nedves, koszos aszfalton. Zavartan térdre ereszkedtem és körbetekintettem: már sehol nincs senki. Persze: december 24-én nem is igen lesz. A suli lakossága - vagyis a kollégiumé - már tegnap elszállingózott, tömören. Jól lehet, hogy pár, úgymondd (saját szavajárásomat alkalmazva) "kóbor lélek" még lézenghet a szürke épület emeletein, de azok valószínűsíthetőleg már itt is maradnak.
- Esküszöm: nálad bénább iker-öccse még senkinek sem volt az életben!
- Kösz Tom.
Összedörgöltem a tenyereimet, majd felálltam. Megfordulva Tom barna tekintetével találtam szemben (akár értheted a szó szoros értelmében is) magam. A nézésével vagy átdöfött, vagy többnyire levetkőztetett...
- Mi van? Nem láttál még eleget?
- De. Csak szexi a vizes ruha!
- Mi??!
Tanácstalanul vettem tudomásomra, hogy a nagy "esésem" során a pulóverem is beázott. Éppen lehajoltam, hogy kivegyek a bőröndömből egy dzsekit, mikor Tom a saját kabátját terítette hátamra.
- Ha már ilyen béna vagy legalább a nátha kerüljön el...
- Dehát így meg te fogsz befagyni! Csak egy póló van rajtad, könyörgöm. Van dzsekim, de komolyan!
- Az a vékony szar? Persze. Felejtsd el!
Ezzel szerintem lezárta a témát, mert nem igen tudtam rá mit mondani - mikor befordult anya kocsija a sarkon...
Meg sem vártuk, hogy kinyissa az ajtót már be is csapódtunk. Tom természetesen rögtön dominálni akart, és beült az anyós ülésre, mire én rákényszerültem, hogy hátul foglaljak helyet.
- Jaj fiúk! Annyira hiányoztatok már...
Tört elő a vallomás anyámból, majd átölelte Tomot. Ezt követően hátra fordult és engem is. De persze rögtön kiszúrta, hogy Tom kabátja van rajtam... még válaszolnom sem kellett, neki se kérdezni, mert Tom válaszolt:
- Elesett, és nem akartam, hogy azt a vékony szart vegye fel.
- Ó, de jó testvérek vagytok!
- Hojjojj! Nem is tudod mennyire, anya.
Célozgatott Tom, de mihelyst észre vette szúrós tekintetemet abbahagyta további célzásainak szórogatását... anya pedig lassan a gázba taposott, és már javában hazafelé tartottunk.
***
Az otthoni illat tökéletesen körbefont és itt végre biztonságban tudhattam magam. Itt senki sem akar bántani, nincsenek ellenségeim, nincsenek kétszínű barátaim. Leemeltem magamról bátyám kabátját és felakasztottam. Kissé belefeledkeztem a hazaérés pillanataiban, hogy ő is itt van, mert úgy rázott vissza a vizuális világba, hogy az már fájt...
- Figyelsz te rám?
- Nem.
Szükségét nem éreztem arra, hogy hazudozzak, csak sokkal inkább arra, hogy tömör válaszokba rejtsem az igazamat. De látszólag Tom most éppen nyugalmi állapotban leledzik, és továbbá - ami nekem kedvez - nem szenved semmi nemű kangörcsben. Talán lesz egy nyugalmas éjszakám!
- Akkor jó.
Mellém lépett, beletúrt a hajamba, majd sarkon fordulva hátra hagyott. Még egy ideig lézenghettem ott magamba, majd lassan besétáltam a nappaliba. Gordon, a nevelő apám fogadott engem. A nyakamba ugrott, majd elkezdett vallatni:
- Bill! Örülök, hogy itthonvagy, fiam. Anyátokkal már nagyon hiányoltunk titeket! Tommal is le akartam állni beszélgetni, de szegény már a zombulás küszöbén ringatódzott. Neked van kedved beszélgetni?
- Végülis...
Vontam vállat - nem akartam megbántani azzal, hogy most legszívesebben bedőlnék az ágyba és búcsút mondva a mának, legközelebb csak holnap térnék vissza. - ezért inkább hagytam, hogy átkarolja a vállam és maga után vonszolva leültessen a nappaliban lévő kanapénkra.
- Régen voltatok már itthon. Annyira sajnálom!
- Nem a ti hibátok...
- Hát... persze, de... mindegy! Ez most nem is számít. Nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani, Bill! Figyelj rám!
- Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Látom igyekezeted! Na szóval: a napokban összefutottam egyik gyerekkori jóbarátommal, Daviddel. Teljes nevén: David Jost! Elég zűrös a fazon, de amúgy manager szakmában otthonos!
- Valóban?
- Igen. És... beszéltem neki rólatok!
- RÓLUNK???!! MI VAN?? MIT??
Rémületem akkor hagyott alább, mikor fogadott apám tovább keretezte a történetet:
- Nyugalom! Mondtam neki, hogy teneked milyen csodálatos hangod van, és, hogy mennyire szeretsz énekelni, valamint azt is, hogy Tom irdatlanul jól gitározik! Mondta, hogyha akadna még legalább egy ember mellétek felkarolna titeket, és csodás kariert futhatnátok be! Persze, csak ha akarjátok...
Meg kell, hogy mondjam: kissé megijedtem! Igaz is: kb. 9 éves korom óta énekes akartam lenni - sokkal inkább rock sztár... de egy magam fajta városi pokémon nem igen tudna normálisan elhelyezkedni a pop szakmában. De valahogy mégis keltett némi érdeklődést bennem ez a hirtelen fejemhez vágott sok minden... aztán Gordon folytatta:
- Tudod. Mondtam neki lehetséges kissé megijednél, ha mindezt csak így összehordanám neked, ezért anyáddal meginvitáltuk őt ma este a karácsonyi vacsorára...
- Meghívtátok? De jó. Nem mondom, hogy nem csigázott fel a gondolat - hiszen kb. egész életemen át ezt akartam... de most...
- Kicsit megriadtál? Megértem.
- Nem! Nem riadtam meg!
- Bill, legalább most próbáld meg elhagyni a sajátos férfias büszkeségedet...
- Sajátos??!
Háborodtam fel és már harcra készen ökölbe szorítottam kezeimet, de ő erre egy egyszerű mozdulattal ellökött és én kinyúltam az ágyon, mint egy depressziós csirke... Aztán pedig: csengettek...
- Ez David lesz. Szólsz Tomnak?
- Hogyne! TOOOOOOOOM!!!
- Úgy értettem, hogy felmész és szólsz neki. Kiabálni én is tudok, de mindegy...
Megvontam a vállam, majd végignéztem ahogy apa elindul az ajtóig. Hamarosan egy árnyék hajolt fölém...
- Te mit szerencsétlenkedsz itt?
- Apa ellökött.
- Sejtettem! Olyan esetlen vagy, mint egy fej káposzta...
- MICSODAA??!
- Az sem tud mit csinálni, ha meg akarja enni a kecske...
- Jogos! De kérlek: legközelebb légy egy kicsit kreatívabb, ha valamihez hasonlítani akarsz engem!
Miközben mi társalogtunk apa nyilván beinvitálta a vendéget. Hallom ahogy egyre hangosodik a beszélgetésük és közelednek a lépteik. Persze ebben a minutumban felszökkentem és beálltam bátyám mellé - aki már megint kibaszni készült velem.
- Iszok egy pohár vizet.
- Most itt hagysz?!
- Ne fossál már: bárki is ez, nem fog megdugni! Azt hagyd rám.
- Oké.
Elment, én pedig hamarosan köszönthettem a kb. velem egy magas, sötétbarna hajú, sörtés arcú illetőt: David Jost?
- David: bemutatom az egyik fiamat, Bill Kaulitzot!
- Örülök Bill. Apád már sokat beszélt rólad!
Kezet fogtam vele, és próbáltam kissé kimért lenni. Nem vittem túlzásba a vigyorgást, de közben fapofát sem vágtam.
- Hozhatok valamit?
- Egy üdítő jót tenne.
- Remek! Addig majd Bill elszórakoztat.
Gordon dobbantott én meg magam elé tettem kezeimet. Pislogtam, és vártam, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést...
- Szóval énekelsz?
Tért rögtön a lényegre... nem akartam beégni azzal, hogy fél úton elcsuklik a hangom, ezért csak biccentettem neki...
- Értem. Éspedig: mióta?
- Nos... már 9 éves korom óta! Egy időbe énektanárhoz is jártam, de már abba  hagytam.
- Miért is?
- Tudod: a gimi felzabálja az összes szabadidőmet! És amúgy is: kollégista vagyok. Wolmirstedtben meg annyira nem ismerős! Tudom merre van a buszmegálló meg minden... de hogy énektanár, vagy zeneiskola hol van? Na azt nem.
Későn kapcsoltam és akkor már régen sokat beszéltem. Borzalmas volt, mert teljesen azt éreztem, hogy lejáratom magam! David kuncogott.
- Ne aggódj! Még csak 21 vagyok. Kb. megértem a te korosztályodat! Ne legyél zavarba attól, hogy Berlin leghíresebb managerével állsz szemben.
- Ööö... persze!
- Amúgy csak ha tudni akarod: minden adottságod megvan a szupersztársághoz!
- Mi? Azaz na. Milyen adottságok?
- Hát... extra vagáns külső, tökéletes beszélőke... és ha jól tudom még a hangod is tökéletes!
- Igen, az neki!
Összerezzentem mikor Tom megjelent a hátam mögött. De titkon jól is esett, mert legalább ha lejáratnám magam ő ki bír menteni...
- Á! Biztos te vagy Tom. David Jost!
Nyújtott kezet David. Bátyámra meredtem, aki egyik kezét csípőjén tartotta, másikat pedig maga mellett lógatta. Láttam ahogy félre húzza a száját és némi unszimpatizálás jött le tekintetéből! De mégis elfogadta... kezet ráztak, majd újból visszahelyezte kezét a csípőjére.
- Te gitározol, nem de?
- Ó: dede...
- Remek! Klassz lenne ha...
- Kösz, inkább nem!
Ismét rá néztem. Hitetlenkedve ugyan, de rá néztem! Láttam mennyire komolyan gondolja válaszát, de azt is tudtam, hogy abba természetesen bele sem gondolt, hogy esetleg én mást akarok... mint mindig most is tett a véleményemre! Ez zavar benne a  leginkább...
- Dehát miért?
- Mert miért ne? Megindokolod nekem, hogy miért kéne belemennem?
- Ö. Csak Gordon javasolta, hogy megnéznézhetnélek titeket... és az ő elmondásai szerint hazai látványosságok is lehetnétek!
- Az öcsém és én nem vagyunk holmi ostoba tárgyak. Tudod, kedves David: mi gondolkozunk! És most tudod min gondolkozok?
- Min?
- Azon, hogy most üsselek le vagy egy órával később...
- Persze, nyilván kissé nyomulósnak találtál. De tudod: nekem az életem ez a szakma! És az új csillagokra mindig szakítok időt.
Most rám nézett futólag, majd megint bátyámra. Látszott mennyire izzott köztük a levegő... Tomnak valamiért nem szimpatikus az ipse! Majd este kitudom miért... hamarosan David megint szóra nyitotta száját és ismételten rám meredt:
- Ha mégis meggondolnátok magatokat itt van a névkártyám...
Átnyújtott nekem egy fehér kartonlapot, amire nagy betűkkel rá volt nyomtatva: David Jost, Telefon szám, E-mail... - hát ezt jobb lesz megőriznem!
- Kész a kaja!
Szólt ki anya a konyhából, amire én magamban hálát adtam az égnek. Tom hajlamos a hirtelen felindulásból történő támadásokra, ezért csak örülök, hogy már megfőztek! Én még konkrét véleményképet nem tudtam alkotni Davidről... lehet ez még változik!