2012. január 1., vasárnap

XVI.fejezet: Holiday in the Real Home

Sziasztok!
 Itt az új év első része. Kissé kuszálódnak a szálak, de remélem azért elviselhető! ;) Jó olvasást :) :) :)
u.i.: félregépelések talán akadnak, de azt fogjuk a másnaposságra ;) xD



[Ünnep az igazi otthonban]

Talán a szülinapi kívánságom most van beteljesülő félben, mert több, mint valószínű, hogy édesanyánk bármelyik órában eljöhet értünk - ugyanis karácsonyra haza utazunk. Tavaly nem otthon karácsonyoztam, szóval aggodalmam teljesen rögeszmémvé vált, és elhitettem elmémmel, hogy idén sem otthon töltöm a karácsonyt, hanem a kollégium néven futó fegyház négy fala között. Meglepődést nem igen okozott volna, ha ez így lett volna, de Tom most váltig azt állítja, hogy beszélt anyuval és haza visz minket. Ha meglenne a 100% -kos bizalmi szögem bátyámba könnyen lehet, hogy most nem kételkedve csomagolnék, de mivel nincs - így mégiscsak kételkedve csomagolok!
- Kész vagy már?!
Csapta meg a fülem bátyám türelmetlenkedése. De inkább nem válaszoltam! Addigra már a hátam mögött állt, így mikor felegyenesedtem úgy szíven érintett hirtelen közelsége, hogy kapásból befagyott a vérnyomásom...
- Még-még-még... izé... még nem!
- Akkor csipked már magad! Anya bármelyik percben itt lehet.
- Hogyne. Hogyne!
Próbáltam szikla szilárd lenni, de kissé zavaró tényezőnek tetszett bátyám siettetése. Összefont karokkal állt, hanyagul nekidőlve az egyik emeletes ágynak, és engem állított figyelmének középpontjába. Minden igyekezetemnek ellent mondott, amikor is kénytelen-kelletlen farkasszemet néztem vele...
- Bill, basszus... olyan vagy, mint a menyasszonyok! Téged semfoglak elvenni férjül.
- Nem is kell!
- Nem e? Pedig benne lennél...
- Na ne szívass... tőled még az is kitelne, hogy rám varrass valami extra-kurvás menyasszony ruhát.
- Pontosan! És ha ezt nem akarod, akkor még kapsz 3 másodpercet, hogy befejezd, amit megkezdtél... egy! Kettő! ...
Szánakozó tekintetemet lassan lesütöttem, leguggoltam a bőröndömhöz, és becipzároztam... mikorra felállítottam, és közöltem Tommal, hogy meg vagyok csodálkozó tekintetei fogadtak:
- Mi a fasz? Eddig tartott?
- Ja. Csak az agyadat húztam!
Ismertem be - de már bánom is, mert alig telt el egy másodperc és letepert a másik emeletes ágy alsó matracára... elkezdte a hasamat a kezeimmel nyomkodni és halálosan elmosolyodva, később vihorászásban tört ki a belőem előtörő furcsa, számomra kellemetlen élményt rejtő hangok (nyögések) végtelennek tűnő sorozatában... mikorra észbe kaptam már a lábát is átemelte felettem, így most ismételten a hasamon ült, és minden erejével a csiklandozásomon volt.
- Tom! Tom! Tom!!!!!!
- Na mi van? Nem tetszik?
- Nem erről van szó, de én izé... nem vagyok csikis!
Beismerésemre megdermedt - de továbbra sem tágított rólam. Később arca komor derűt szobrozott, és leereszkedett rólam. Elfordult, amire én fellélegeztem. De ekkor meg rám ugrott! Már nem bírtam tovább!
- Másszál már le rólam te giga-mini godzilla!!!!
- Giga... mi?
Ismét megállt. Kihasználtam az alkalmat és felkeltem. Lassan magyarázatra nyitottam a számat - de helyette csak felkaptam a bőröndömet és elszaladtam...
***
A kollégium főépülete elé érkezve tudomásomra jutott, hogy tegnap este némi ónos eső szerűség szállingózott, ezért most csúszik az út. Csak mire eszembe öttlött, hogy elképzelhető, hogy veszély les rám, már el is száguldottam a nedves, koszos aszfalton. Zavartan térdre ereszkedtem és körbetekintettem: már sehol nincs senki. Persze: december 24-én nem is igen lesz. A suli lakossága - vagyis a kollégiumé - már tegnap elszállingózott, tömören. Jól lehet, hogy pár, úgymondd (saját szavajárásomat alkalmazva) "kóbor lélek" még lézenghet a szürke épület emeletein, de azok valószínűsíthetőleg már itt is maradnak.
- Esküszöm: nálad bénább iker-öccse még senkinek sem volt az életben!
- Kösz Tom.
Összedörgöltem a tenyereimet, majd felálltam. Megfordulva Tom barna tekintetével találtam szemben (akár értheted a szó szoros értelmében is) magam. A nézésével vagy átdöfött, vagy többnyire levetkőztetett...
- Mi van? Nem láttál még eleget?
- De. Csak szexi a vizes ruha!
- Mi??!
Tanácstalanul vettem tudomásomra, hogy a nagy "esésem" során a pulóverem is beázott. Éppen lehajoltam, hogy kivegyek a bőröndömből egy dzsekit, mikor Tom a saját kabátját terítette hátamra.
- Ha már ilyen béna vagy legalább a nátha kerüljön el...
- Dehát így meg te fogsz befagyni! Csak egy póló van rajtad, könyörgöm. Van dzsekim, de komolyan!
- Az a vékony szar? Persze. Felejtsd el!
Ezzel szerintem lezárta a témát, mert nem igen tudtam rá mit mondani - mikor befordult anya kocsija a sarkon...
Meg sem vártuk, hogy kinyissa az ajtót már be is csapódtunk. Tom természetesen rögtön dominálni akart, és beült az anyós ülésre, mire én rákényszerültem, hogy hátul foglaljak helyet.
- Jaj fiúk! Annyira hiányoztatok már...
Tört elő a vallomás anyámból, majd átölelte Tomot. Ezt követően hátra fordult és engem is. De persze rögtön kiszúrta, hogy Tom kabátja van rajtam... még válaszolnom sem kellett, neki se kérdezni, mert Tom válaszolt:
- Elesett, és nem akartam, hogy azt a vékony szart vegye fel.
- Ó, de jó testvérek vagytok!
- Hojjojj! Nem is tudod mennyire, anya.
Célozgatott Tom, de mihelyst észre vette szúrós tekintetemet abbahagyta további célzásainak szórogatását... anya pedig lassan a gázba taposott, és már javában hazafelé tartottunk.
***
Az otthoni illat tökéletesen körbefont és itt végre biztonságban tudhattam magam. Itt senki sem akar bántani, nincsenek ellenségeim, nincsenek kétszínű barátaim. Leemeltem magamról bátyám kabátját és felakasztottam. Kissé belefeledkeztem a hazaérés pillanataiban, hogy ő is itt van, mert úgy rázott vissza a vizuális világba, hogy az már fájt...
- Figyelsz te rám?
- Nem.
Szükségét nem éreztem arra, hogy hazudozzak, csak sokkal inkább arra, hogy tömör válaszokba rejtsem az igazamat. De látszólag Tom most éppen nyugalmi állapotban leledzik, és továbbá - ami nekem kedvez - nem szenved semmi nemű kangörcsben. Talán lesz egy nyugalmas éjszakám!
- Akkor jó.
Mellém lépett, beletúrt a hajamba, majd sarkon fordulva hátra hagyott. Még egy ideig lézenghettem ott magamba, majd lassan besétáltam a nappaliba. Gordon, a nevelő apám fogadott engem. A nyakamba ugrott, majd elkezdett vallatni:
- Bill! Örülök, hogy itthonvagy, fiam. Anyátokkal már nagyon hiányoltunk titeket! Tommal is le akartam állni beszélgetni, de szegény már a zombulás küszöbén ringatódzott. Neked van kedved beszélgetni?
- Végülis...
Vontam vállat - nem akartam megbántani azzal, hogy most legszívesebben bedőlnék az ágyba és búcsút mondva a mának, legközelebb csak holnap térnék vissza. - ezért inkább hagytam, hogy átkarolja a vállam és maga után vonszolva leültessen a nappaliban lévő kanapénkra.
- Régen voltatok már itthon. Annyira sajnálom!
- Nem a ti hibátok...
- Hát... persze, de... mindegy! Ez most nem is számít. Nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani, Bill! Figyelj rám!
- Minden tőlem telhetőt megteszek.
- Látom igyekezeted! Na szóval: a napokban összefutottam egyik gyerekkori jóbarátommal, Daviddel. Teljes nevén: David Jost! Elég zűrös a fazon, de amúgy manager szakmában otthonos!
- Valóban?
- Igen. És... beszéltem neki rólatok!
- RÓLUNK???!! MI VAN?? MIT??
Rémületem akkor hagyott alább, mikor fogadott apám tovább keretezte a történetet:
- Nyugalom! Mondtam neki, hogy teneked milyen csodálatos hangod van, és, hogy mennyire szeretsz énekelni, valamint azt is, hogy Tom irdatlanul jól gitározik! Mondta, hogyha akadna még legalább egy ember mellétek felkarolna titeket, és csodás kariert futhatnátok be! Persze, csak ha akarjátok...
Meg kell, hogy mondjam: kissé megijedtem! Igaz is: kb. 9 éves korom óta énekes akartam lenni - sokkal inkább rock sztár... de egy magam fajta városi pokémon nem igen tudna normálisan elhelyezkedni a pop szakmában. De valahogy mégis keltett némi érdeklődést bennem ez a hirtelen fejemhez vágott sok minden... aztán Gordon folytatta:
- Tudod. Mondtam neki lehetséges kissé megijednél, ha mindezt csak így összehordanám neked, ezért anyáddal meginvitáltuk őt ma este a karácsonyi vacsorára...
- Meghívtátok? De jó. Nem mondom, hogy nem csigázott fel a gondolat - hiszen kb. egész életemen át ezt akartam... de most...
- Kicsit megriadtál? Megértem.
- Nem! Nem riadtam meg!
- Bill, legalább most próbáld meg elhagyni a sajátos férfias büszkeségedet...
- Sajátos??!
Háborodtam fel és már harcra készen ökölbe szorítottam kezeimet, de ő erre egy egyszerű mozdulattal ellökött és én kinyúltam az ágyon, mint egy depressziós csirke... Aztán pedig: csengettek...
- Ez David lesz. Szólsz Tomnak?
- Hogyne! TOOOOOOOOM!!!
- Úgy értettem, hogy felmész és szólsz neki. Kiabálni én is tudok, de mindegy...
Megvontam a vállam, majd végignéztem ahogy apa elindul az ajtóig. Hamarosan egy árnyék hajolt fölém...
- Te mit szerencsétlenkedsz itt?
- Apa ellökött.
- Sejtettem! Olyan esetlen vagy, mint egy fej káposzta...
- MICSODAA??!
- Az sem tud mit csinálni, ha meg akarja enni a kecske...
- Jogos! De kérlek: legközelebb légy egy kicsit kreatívabb, ha valamihez hasonlítani akarsz engem!
Miközben mi társalogtunk apa nyilván beinvitálta a vendéget. Hallom ahogy egyre hangosodik a beszélgetésük és közelednek a lépteik. Persze ebben a minutumban felszökkentem és beálltam bátyám mellé - aki már megint kibaszni készült velem.
- Iszok egy pohár vizet.
- Most itt hagysz?!
- Ne fossál már: bárki is ez, nem fog megdugni! Azt hagyd rám.
- Oké.
Elment, én pedig hamarosan köszönthettem a kb. velem egy magas, sötétbarna hajú, sörtés arcú illetőt: David Jost?
- David: bemutatom az egyik fiamat, Bill Kaulitzot!
- Örülök Bill. Apád már sokat beszélt rólad!
Kezet fogtam vele, és próbáltam kissé kimért lenni. Nem vittem túlzásba a vigyorgást, de közben fapofát sem vágtam.
- Hozhatok valamit?
- Egy üdítő jót tenne.
- Remek! Addig majd Bill elszórakoztat.
Gordon dobbantott én meg magam elé tettem kezeimet. Pislogtam, és vártam, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést...
- Szóval énekelsz?
Tért rögtön a lényegre... nem akartam beégni azzal, hogy fél úton elcsuklik a hangom, ezért csak biccentettem neki...
- Értem. Éspedig: mióta?
- Nos... már 9 éves korom óta! Egy időbe énektanárhoz is jártam, de már abba  hagytam.
- Miért is?
- Tudod: a gimi felzabálja az összes szabadidőmet! És amúgy is: kollégista vagyok. Wolmirstedtben meg annyira nem ismerős! Tudom merre van a buszmegálló meg minden... de hogy énektanár, vagy zeneiskola hol van? Na azt nem.
Későn kapcsoltam és akkor már régen sokat beszéltem. Borzalmas volt, mert teljesen azt éreztem, hogy lejáratom magam! David kuncogott.
- Ne aggódj! Még csak 21 vagyok. Kb. megértem a te korosztályodat! Ne legyél zavarba attól, hogy Berlin leghíresebb managerével állsz szemben.
- Ööö... persze!
- Amúgy csak ha tudni akarod: minden adottságod megvan a szupersztársághoz!
- Mi? Azaz na. Milyen adottságok?
- Hát... extra vagáns külső, tökéletes beszélőke... és ha jól tudom még a hangod is tökéletes!
- Igen, az neki!
Összerezzentem mikor Tom megjelent a hátam mögött. De titkon jól is esett, mert legalább ha lejáratnám magam ő ki bír menteni...
- Á! Biztos te vagy Tom. David Jost!
Nyújtott kezet David. Bátyámra meredtem, aki egyik kezét csípőjén tartotta, másikat pedig maga mellett lógatta. Láttam ahogy félre húzza a száját és némi unszimpatizálás jött le tekintetéből! De mégis elfogadta... kezet ráztak, majd újból visszahelyezte kezét a csípőjére.
- Te gitározol, nem de?
- Ó: dede...
- Remek! Klassz lenne ha...
- Kösz, inkább nem!
Ismét rá néztem. Hitetlenkedve ugyan, de rá néztem! Láttam mennyire komolyan gondolja válaszát, de azt is tudtam, hogy abba természetesen bele sem gondolt, hogy esetleg én mást akarok... mint mindig most is tett a véleményemre! Ez zavar benne a  leginkább...
- Dehát miért?
- Mert miért ne? Megindokolod nekem, hogy miért kéne belemennem?
- Ö. Csak Gordon javasolta, hogy megnéznézhetnélek titeket... és az ő elmondásai szerint hazai látványosságok is lehetnétek!
- Az öcsém és én nem vagyunk holmi ostoba tárgyak. Tudod, kedves David: mi gondolkozunk! És most tudod min gondolkozok?
- Min?
- Azon, hogy most üsselek le vagy egy órával később...
- Persze, nyilván kissé nyomulósnak találtál. De tudod: nekem az életem ez a szakma! És az új csillagokra mindig szakítok időt.
Most rám nézett futólag, majd megint bátyámra. Látszott mennyire izzott köztük a levegő... Tomnak valamiért nem szimpatikus az ipse! Majd este kitudom miért... hamarosan David megint szóra nyitotta száját és ismételten rám meredt:
- Ha mégis meggondolnátok magatokat itt van a névkártyám...
Átnyújtott nekem egy fehér kartonlapot, amire nagy betűkkel rá volt nyomtatva: David Jost, Telefon szám, E-mail... - hát ezt jobb lesz megőriznem!
- Kész a kaja!
Szólt ki anya a konyhából, amire én magamban hálát adtam az égnek. Tom hajlamos a hirtelen felindulásból történő támadásokra, ezért csak örülök, hogy már megfőztek! Én még konkrét véleményképet nem tudtam alkotni Davidről... lehet ez még változik!

3 megjegyzés:

Neserly Molly írta...

noháát, ez nagyon izgi :D Várom már a TH összeállását :P És tényleg nagyon jó tesók lettek>< Már úgy örülnék, ha lebuknának vagy ilyesmi, ilyen nagyon gonosz vagyok xD
Egyébként drágaságom, már megint kitettél magadért! Ezek a beszólások, Istenem, nagyon kész vagyok már! xD Depressziós csirke. XDD Annyira tudok szakadni ilyenkor xD
Szóval megint nagyon ügyi voltál! Nagyon várom a folytatást! :P ^^ <3*-*

Angel98 írta...

ez tök jóó:D Ezt vártam már egy kicsitXD És a beszólások, hallod, jó lenne ha nekem is csak így jönnénekXD"Városi pokémon"- Hamar hozz kövit:)

Ayasha-chan ♥ írta...

Köszönöm lányok! :D
Molly: elöljáróban csak annyit, hogy megpróbálok eleget tenni kérésednek! :D számomra is jól jönne egy ilyesmi, de még annyira nincs rá ihletem... de igyekszem! :D és örülök, hogy tetszett.
Viki: nálad is örülök, hogy tetszett! a beszólásokról csak annyit: nekem is kell még gyúrnom rá, de ha tetszik ez is - akkor jó! :D
IGÉREM MOST NEM HALASZTOM EDDIG A RÉSZT! SIETEK ;););)