XVII.fejezet: Triangle

Sziasztok!
 Itt a következő rész, remélem nem vártatok nagyon sokat... :) ÍRJATOK AZTÁN ;))))) pussyy

[Háromszög]

Az asztalnál ülve egyre jobban átéreztem a feszültséget, ami eközött a két ember között cikázott. Tekintetük mereven a tányérra szegeződött, de közben fel-fel néztek a másikra. Tudom, hogy Tom minden bizonnyal ki nem állhatja Davidet, és azt is tudom, hogy David meg akarja tudni Tom miért utálja őt... és amit megint csak tudtam: az az hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

Szorongtam az izgatottságtól, hogy mi lesz a végkifejlet - mert bizony most, hogy hazatértem nem akarom, hogy tragédiával végződjön mindez... tudtam, hogy kéne tennem valamit, de hogy mit az per pillanat eszembe sem jutott! Tisztában voltam a ténnyel, mi szerint ez a helyzet menthetetlen a két felbőszült ember-állat között, akik sokkal inkább két diadaloskodó kakasra emlékeztettek, mint normális, civilizált emberi lényekre. Persze azt sem hagyhatom tudton kívül, hogy minden az én döntésemtől fog eldőlni, mert Tom azt akarja, hogy ne menjek bele, David meg azt, hogy de, igenis menjek bele... - azt is tudtam, hogyha ez utóbbinak teszek eleget Tom leszakítja a farkamat és lenyomja a torkomon gigának... azzal megint csak tisztában voltam, hogyha mégiscsak Tom akaratának teszek eleget akkor David csalódott és ezzel egyetemben némi képp dühös is lesz... ha egy ismeretlen felnőtt dühös - aki (lássuk csak be!!) nem akárki - akkor az nem sok jóra vezet a közel jövőben. Tehát Bill: minden szem rajtad áll!

- Fenséges a leves, Frau Kaulitz...

Ütötte meg a fülem David kegyetlen bókja... miért is kegyetlen? Mert - anyámat ismerve - ennyivel tuti lenyűgözte. Akkor mostmár ha Tom felé pártolok duplán megszívom...

- Ó, David... köszönöm szépen! Kérsz még egy kis repetát?

- Ha nem lenne probléma...

- Hát David: annyi szent... mától tuti a nejem kedvence is vagy!

Ott van azaz "is"... akkor triplán megszívom! Dehát: ha jobban belegondolok... Tom egyedül is kitesz hatszor annyi kínt ha ideges!

- Min gondolkozol, Bill?

Így anyám némi aggodalommal tekintetében... felsóhajtottam, majd megráztam a fejem. Ezt követően felálltam, megfogtam a tányéromat és bepasszoltam a mosogatóba.

- Semmi, nem fontos. Inkább felmegyek a szobámba!

Édesanya biccentett, de Tom meglehetősen gyilkolni készült pillantásaival. Fogalmam sincs miért ilyen ideges! Ajajj... lehet a fejembe lát?

- Hát... követem Bill példáját! További jó étvágyat.

Ezzel Tom is felállt. Nem is mertem megvárni! Gyorsan elindultam felfelé az emeletre, bekörnyékezve a szobámat, és már épp berobbantam az ajtóba, mikor elkapott hátulról. Homlokomon rögtön cikázni kezdtek az izzadtság gyöngyszemei, számat félrehúzva, rémült arcot vágtam - de remélem ő nem lát ebből semmit.

- Komolyan belemennél?

- Ööö... miért ne?

- Nem is ismered!

- Az lehet. De magamat igen! És így tudom mik az álmaim.

Rögtönöztem, és közben szembe fordultam bátyámmal. Igyekeztem nyugodtabb pofázmányt vágni, de Tom hirtelen lesütött feje, és gondosan ravasz, számító, és mindenek előtt: kellő képp irritáló mosolya valamicskét bezavart. De nem! Nem billenhetek meg. Most muszály masszívnak lennem! Egyszer az életben...

- Az álmaid, hm? És valóban bele fognál egyedül? Mert én az biztos, hogy nem fogok veled menni.

Egyszer az életben - de ennek az egyszernek nem kell feltétlen most lenni. - bólintottam neki, majd megint szobám felé fordultam. Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobámba. Itt persze semmi sem változott! Minden úgy van ahogy hagytam mikor legutóbb itthon jártam... az ágyon sorakozó színes, díszes párnák, a gyerekkoromból megmaradt kis autók és vonat a szekrényemen, az íróasztalom... ami kissé porosnak tetszett! És ami új volt: a bőröndöm. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan okból kifojólag olyan bánat kerített hatalmába, hogy kis híján elsírtam magam - de ehelyett inkább csak ökölbe szorítottam a kezem, tekintetem a padlószőnyegre szegeztem. Aztán Tom mellém lépett; azt hittem már lelécelt.

- Mi az?

Tette fel a kérdést, amire magam köré fontam a karjaimat. Még szomorúbb lettem...

- Tudod... tisztában vagyok azzal, hogy nem jönnél velem! De ha netán elmehetnék Daviddel - bárhova is - akkor nem kéne visszamennem a kolégiumba. De többet is járhatnék haza! Kb. minden nap.

- Szóval a kolesz miatt van benned a félsz?

Újabban megint csak bólintottam. Tom kuncogott és beletúrt hajamba.

- Te félsz a kolesztől?..

Inkább hangzott megállapításnak, mitsem kérdésnek.  Zavartan ugrottam egyet és álrébb araszoltam tőle, majd szembe fordultam vele, és már dühödt érzelmekkel dúsított arcot vágtam.

- Nem a kolesztől félek, de balfasz! Hanem attól, ami benne van.

- A többi sráctól?

- Bocs, most nincs nálam egy Oscar díj, hogy odaadjam...

- A TÖBBIEKTŐL?? De bolond vagy. Miért félsz te tőlük mikor ők csak... ! Ö... mikor ők csak tönkre teszik az életedet...

- Örülök, hogy rájöttél!

Szavaltam nyugodtabb hangvételű, búntudatos monológjára. Csípőmre helyeztem egyik kezem, a másikat zsebre vágtam. Kiegyenesedtem és nyertes mód elvigyorodtam.

- Tudod Tom... te azon lehetetlen előemberek egyike vagy, akik teljes mértékben csak magukkal törődenek, és köreikben nem is észlelik a suli terror maratonját.

- Maraton?

- Igen, képzeld! Téged nem szívatnak minden nap. Téged nem bántanak minden nap! Téged nem utál mindenki!

- NEM E??! Jobban mondva azért utálnak, mert engem nem tudnak szívatni és bántani minden nap. Téged se tudnának, ha nem hagynád magad!

- Mi van?! Ha rám nézel egy felbőszült hiéna jut az eszedbe, vagy inkább egy kis lúzer, tini picsa?

- Inkább egy oroszlán...

Megpöckölte frufrumat. Ezzel tehát a hajamra célzott! Mostmár igazán lesorvadhatna az az önző, számító vigyor a hülye képéről...

- Oroszlááán?! Hát esküszöm: te tényleg brutálisan hülye vagy!

- Lehet, de legalább meg tudom védeni magam...

- Én honnan a francból tudnám megvédeni magam a sok, köcsög, svábbogár elől?

- Vegyél rovar irtót...

- Atya jó ég. Te tényleg féleszű vagy! Sőtt: inkább negyed...

- De most miért? Nem vagy te véletlenül féltékeny erre a féleszűre?

- Öh. Most rátapintottál a lényegre!

Döbbent arcot vágott, még kissé a száját is eltátotta. Kezeit végtére is zsebében felejtette, de kiegyenesedett begörnyedt pozíciójából. Aztán megkérdezte:

- Dehát miért?

- Tom, te olyan... tökéletes vagy!

- ÉN VAGYOK A TÖKÉLETES???!! Te meg akkor tökéletes buzi vagy.

- Örülök, hogy észrevetted... minden esetre: neked rengeteg barátod van! Sokan szeretnek, nem kerülnek, nem bántalmaznak felváltva testileg és lelkileg. Nem vernek meg olyan gyakran! Nem tesznek ecetet a tornacipődbe...

- Miért? Neked igen?

- Igen!

- Dehát ez téged semmiben sem érint, mert sosem tesizel!

- Ö...

A lemondás keserű varázsa vett körül. Szánakozó, némiképp csúfolkodó pofát vágtam, és lesütöttem a szemem. Még be is hunytam! Legközelebb csak akkor nyitottam ki mikor megéreztem tapintását az államon. Azt akarja, hogy rá nézzek - ezt onnan tudom, hogy most is próbálja maga felé fordítani arcomat - de én ellenállok! Ámbár nem sokáig... másik kezét kiszabadítva derekamra helyezte és közelebb vont magához.

- Tudom milyen rossz neked. De elhiszed, hogy ez nekem is legalább annyira rosszul esik, mint neked?

- Kétlem.

- Te hülye vagy.

És megcsókolt. Kellemesen meleg ajkai érzése sajátomon olyan érzést keltett bennem, ami mindent magába folyt: a szeretetet, a gyűlöletet, a boldogságot, a bánatot, a kitartást - és a feladást is.

Mikor elvált tőlem és újból elengedett féltem beigazolódott. Kissé megszédültem érintésétől - tényleg olyan vagyok mint egy tini picsa!!! - és majdnem összerogytam, de elkapott megint. Magához ölelt, kezeivel megtámasztott és állát fejemre helyezte.

- Nem akarom, hogy elmenj Daviddel...

- Jó, de van rá jobb indokod, hogy miért nem, mint az, hogy: "mert nem is ismered"?

- Igen van.

- És meg is osztod velem?

- Persze.

Megint megfogta államat és méllyen a szemembe nézett. Szája féloldalra felhúzódott, és lassan hangot adott igazának:

- Mert nem akarom, hogy mással legyél.

- Szóval még önző is vagy...

- Bill, te csak és kizárólag az enyém vagy! Remélem levágtad...

Megmerevedtem. Válaszra sem méltattam - nem is tudtam, mert ismét ajkaimra tapadt...

Ki akarna sajátítani? Dehát miért? Ennyire nem lehet szerelmes. Vagy netalán tán mégis?? Önző, gyíkpofa... de nem tudom elmondani mennyire szeretem! Még ha ez sokszor nem is látszik...