XXI.fejezet: Twins

Sziasztok!
Azért nem kéne megkövezni, mert megint sokat kellett várni a részre, jó? xD Sajnálom. Igyekeztem ahogy csak tudtam, de szerény véleményem szerint így is elég satnya maradt buzgóságom ellenére... azért jó olvasást kívánok, írjatok! *.*

[Ikrek]

A kollégiumi szobánkban minden maradt a legnagyobb rendben. Már ha rendnek lehet tartani ezt a lyukat! De legalább vannak házi állataink: a sok atka és porcica...

Leraktam a bőröndömet, és már éppen neki kezdtem volna látványos szenvedésemnek, mikor Oscar lépett be a saját bőröndjével. Igyekeztem nem rápánikolni, mert tudtam, hogy Oscar nem tiszta ember, ezért tőle bármi kitelik. És már felkészültem a legrosszabbra, mikor hozzá képest ijesztően kedves hangon megkérdezett:

- És... hogy teltek az ünnepek, Kaulitz?

- Az ünnepek?!

Furán jött le, hogy most kedvesen érdeklődik felőlem, mikor ilyet nem szokott. De ha már ő kedvesen és rendesen nyit felém, akkor én se lehetek vele egy taj-paraszt! Pedig ez a stílus a koleszos ágyammal együtt már-már hozzám nőtt.

- Nos az ünnepek... hát... elteltek! Nagyon is gyorsan.

- Nem akartál visszajönni, mi?

- Hát... nem erről van szó...

- Ne nézz annyira dán-kórosnak, hapsikám! Tisztán vágom mennyire utálod ezt a sulit.

- Nem a sulit... hanem sokkal inkább a társaságot.

- Engem is?

- Téged is.

- Ó...

Tartottam tőle, hogy esetleg megsértettem, és most betámad, de nem így tett. Odalépett elém és vállon veregetett, majd kicipzározta a bőröndjét. Az ételhordók már ott figyeltek a tetején!

- Oscar, ugye azok ott nem... ?

- De! Anyám megpakolt. Szerinte a sulibéli kaják nagyon táposak, ezért hétvégente egész hétre elegendő kaját pakol nekem!

- Tudom. És egy idő után érzem is, mert mosogatni azt senki sem szeret!

- A te dolgod.

- És azt megmondod miért az enyém?

- Mert te vagy a csapat nyomija.

Ezeddig abban a hiszemben éltem mindennapjaimat, hogy a "nyomi" szerepre egyedüli megfelelő ember az maga Oscar, de ha ő ezt nem így gondolja - szíve, lelke! Engem nem is izgat.

Az ajtó hamarosan kicsapódott, és bátyám surrant be rajta. Oda sompolygott Oscar mellé. De csak lopakodva! És Oscar nem is észlelte, pedig Tom kis híján kitörte az ajtót. Fenevad! Ahh. És az ikertestvérem! Véletlenül nem csak hazáig követett az állatkertből?

Ellökte Oscart, aki bénán zuhant rá az ételhordókkal megrakott táskájára, és a leves még forró lehetett, mert ahogy nadrágjára ömlött kibírhatatlan visongatásba kezdett!

- MELEG! ÁÁÁ!!! MELEG!!!! ROHADJ MEG, TOM! ROHADJ MEG!!!

- Azt a kajáid megteszik helyettem is.

Válaszolta testvérem irigylésre méltó nyugalomban, majd lefeküdt az ágyába, lábát feltette a keretre és baseball sapkáját vigyori pofájára húzta. Kis híján tátva felejtettem a számat, és figyelmemet Oscar szentségelése teljesen elkerülte, mert épp Vele voltam elfoglalva. Nem sokat nézhettem, mert hamarosan Kev, Justin és Leo tévedtek be!

- Oscar, ha az én anyámat szidod beleverem a fejed valamelyik foszladozó rántotthúsodba!

Figyelmeztette Kevin, mire Oscar továbbra is anyázott. Hiába próbáltam kirekeszteni a külvilágot a látóteremből, de ez nem ment! Már éppen döntést hoztam, és azt próbáltam beváltani, amikor Tom megint megakadályozott.

- Most hova mész?

- Megkeresem Pietrot.

- Azt a tetűt?

- Nem tetű, hanem olasz.

- Az mindegy!

- De mindig össze kevered a kettőt.

- Mert kurvára leszarom?

- Lehet. Na! Au revoir...

- Azta Bill! Nem is mondtad, hogy tudsz románul.

Fogalmatlankodott Justin, mire ki kellett, hogy ábrándítsam:

- Drága Justin. Ez francia!

- Ööö... nekem mindegy!

Megforgattam szemeimet, majd kitértem. Lassú, céltudatos lépések közepedte kerestem tekintetemmel Pietro szobájának ajtaját, de ehelyett egy meghökkentő találkozásba zuhantam bele.

- Uram atyám! Te mit keresel itt?

Rivaltam rá Davidre, aki jól fésült frizurával állt az ének tanárom előtt. Mivel a személy, akivel szót váltott pontosan az énektanárom volt, így nem sok jót remélhettem a közel jövőben, pláne mikor odainvitált a jó öreg Frau Miller.

- Bill! Jaj de jó. Gyere csak ide!

- Ö. Jónapot tanárnő! David.

Biccentettem a managernek, aki úgy vigyorgott, mintha bohóc lenne. Jó hogy emlékeztet: mindig is utáltam a bohócokat.

- Ez az ember itt David Jost, mint azt tudod. Eljött, és megkért rá, hogy mutassalak be neki!

- Bemutatni? Már találkoztunk.

- Persze Bill. Emlékszem is rá, de kellett egy alibi, hogy megtaláljalak!

- Magatokra hagylak. Viszlát Herr Jost!

- Viszlát, Frau...

Amíg az énektanárnő elrepkedett a színhelyről David elcsalt egy sétára az iskolában. Előtte alaposan szemügyre vettem a terepet, nincs e véletlenül itt Tom, de szerencsém volt.

Épp a díszkertben sétáltunk, amikor érdekes témát hozott fel egy egyszerű kérdéssel elindítva...

- Gondolkoztál az ajánlatomon?

- Hogyne gondolkoztam volna.

- És mire jutottál?

- Hogyhogy: mire? Még szép, hogy mennék. De a bátyám nem jön. Azt mondta ő nincs benne ebben a melóban.

- Nincs benne? Ez sajnálatos. De azért még rád számíthatok?

- Ha Tom nem jön, akkor én sem!

- Hm. Akkor valamivel a bátyádat kell megnyernem. Látom te nem adod könnyen magad.

Rám vetett egy oldalpillantást, amire rá kellett döbbenjek, hogy David nem is rossz pasi. Milyen furcsa ezt tőlem hallani, nem? Kérlek: homoszexuális vagyok. Mit nem lehet ezen felfogni?

Amíg a mosolyával voltam elfoglalva észre sem vettem, hogy közelebb araszolt hozzám. Szinte 20 centi volt csak köztünk, amire teljesen zavarba jöttem, és elpirultam. A pillanat töredékénél pedig megfogta az állam, és még közelebb hajolva ezt suttogta:

- Úgyis meg foglak kapni, Bill Kaulitz...

Megszédültem hirtelen közelségétől, és észre sem vettem, hogy ez idő alatt megint csak közelebb jött, és már öt centi sem volt köztünk.

- Nem menekülhetsz örökké. Csillagnak születtél! Azokat előbb-utóbb felfedezik. Nem bújdoshatsz örökké!

Elengedte államat, és kezét arcomra tapasztva végighúzta, majd egyet pislogtam, és David eltűnt. Körbe-körbe tekintgettem, majd egy halk nyögdécselés, és mikor lenéztem a földre David ott fetrengett orrát fogdosva. Kicsivel távolabb egy focilabda pattant kettőt, hármat, többet... megfordultam: Tom.

- Olyan vagy, mint egy élősködő! Ha egyszer eltűnsz később megint megjelensz. Nem igaz: David Jost?

Rámeredtem a szerencsétlenül járt managerre, aki már éppen talpra igyekezett állni. Magam sem tudtam miért, de segítségre nyújtottam a kezem, és felhúztam. Megingott, majd el kellett kapjam. Hóna alól kibukkantam és őt támogatva küldtem egy rosszalló tekintetet testvérem felé.

- Mi az?

- Tom, olyan vadállat vagy.

Állapítottam meg, majd Davidet leültettem egy padra ezzel a mondattal:

- Maradjon itt, egy perc.

Odatipegtem Tom elé, és tarkón vágtam. Megemelte a kezét, de már meg sem ijedtem, mert tudtam, hogy nem bánt - rosszul tudtam, mert vissza ütött. Homlokon vágott, majd ennyi elég volt ahhoz, hogy idegbajt kapjak.

- Mégis mi a rák döfte beléd az ollóját???!! Te normális vagy? Mint egy ork! Olyan voltál.

- Ork?

- Ahh. Nem tudom miért ez jött a számra. Lassan kifogyok az oltó-szövegekből! Ez is a te hibád.

- Hát bocs, hogy nem bírom elviselni, mikor valaki egy méternél közelebb van hozzád!

- Tom... te csak engem akartál védeni?

Némi melegség öntött el, de legbelül még mindig tomboltam...

- Hát... nem kifejezetten. Na jó! De téged.

- Pff. Idióta...

Ezzel lezártnak tudhattam a témát, és visszatértem Davidhez, aki épp telefonált. Akkor tedte zsebre a hatalmas Galaxyját, mikor elémasíroztam, hogy elnézést kérjek.

- Bocsánatot kérek a bátyám miatt.

Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam milyen fejeket vág most ez a félresikerült unka. Azzal is tisztában voltam, hogy mennyire meg akarja tudni miről folytatjuk az eszmecserét, de nem hallotta, és azt is tudom, hogy emiatt nyújtogatja a nyakát, mint egy zakkant gúnár. De próbáltam nem különösebben érdeklődeni iránta, akkor abbahagyja.

- Nem gond. Csak a testvérét védte...

- Persze. Vagy csak a saját indulatait kellett levezetnie, mert a pas... a csaja az este nem volt formában!

- Ja értem. Tom egy elég nehezen megfejtehtő egyéniség! Jó lenne közelebb kerülni hozzá, de tartok tőle, hogyha még a legjobb barátja lennék, akkor sem érteném meg úgy, mint te. Ikrek vagytok. Ez egy varázslatos kötelék. Egyesek azt tartják, hogy egy lélek két oldala... mások szerint ez humbug! Na de te mit gondolsz?

- Ööö...

- Mindegy! Próbáld meggyőzni. Még látjuk egymást! A szemem rajtad van.

Eltalpalt, majd megint egyedül kezdtem érezni magam. Hátranéztem és Tom ott dekázgatott magában. Odamentem hozzá, lestoppoltam tőle négy vagy öt jó méterre, és összefont karokkal próbáltam kommunikálni.

- Elment.

- Hm.

- Még visszajön!

- Hm???!!

Erre valamiért nem tudtam nem nevetni, és ő se tett másként. Elrúgta jó messzire a labdát, majd beállt elém. Hátrálva ránehezedtem egy pad hátfájának, ahol megtámaszkodtam. Tom felült rá velem egy vonalba és együtt néztük a halldokló napsugarakat.

- Addig nem fog békén hagyni amíg nem adsz neki választ.

Felkaptam a fejem.

- Tudom.

- De miért akarod? Tudod te mennyi bajjal jár egy híresség élete?

- Na és?! Legalább magántanuló lehetek és itt hagyhatom ezt a sok rühöst...

Nevetett, majd közelebb csúszott. Leugrott a padról, elém lépett. Nem sokára közeledett, és olyan közel lépett, hogy szinte belepréselt a padba. Kezeit enyéim mellé tette, közel hajolt és hamarosan adott egy szájra puszit.

- A döntés a tiéd. Nem fogok beleszólni!

- Ezt értsem úgy, hogy... ??!

- Igen, benne vagyok. De ha még egyszer csak hozzád ér én isten bizony... !!!

- Tudjuk Tom. Tudjuk!

Elkaptam arcát, és egy szenvedélyes csókkal próbáltam jutalmazni, ami sokkal inkább sikeredett nyálasra, mint szenvedélyesre. Inkább szenvedélyesen nyálas!

Valahogy most nem zavart, hogy az iskola udvaron vagyunk, és ez elég publikus hely. Itt bárki megláthat, de egy lélek sincs jelen! Semmi ok az aggodalomra. - megint megcsókoltam.