sziasztok! már megint későn jött a köv. de pedig siettem! nagyon köszönöm a kommenteket, kérlek írjatok most is! ó, és remélem fel fog tűnni, hogy ebben a részben már az első románc is megjelenik!!! :) köszy még 1x... puxx!!! ^^
A reggeli köd páráját méllyen beszippantottam az orrlyukamba, miközben éppen az iskola felé tartottam. Tom már megint lelépett korábban - a többiek meg követték. Mostanában az a mániájuk, hogy egyedül hagyjanak iskolába menet. Ó, és jövet is, mert már nagyon rég óta egyedül vánszorgok haza felé! A köd fátyol ként borult a tájra, és így az valóban úgy nézett ki, mint a menyasszony, aki épp az oltárhoz igyekszik, hogy egybekelhessen élete választottjával.
A srácok többnyire azért lépnek le mindig szó nélkül, mert szemükben csak egy szerencsétlen nyomoronc vagyok, akivel bármit meg lehet csináltatni, és az se baj, ha én zárom be utoljára a koli ajtaját! Annyira elszomorít, hogy így gondolnak rám, még a saját bátyám is, hiszen nagyon könnyen elfogadjuk mások ítéletét, s erre alapozva formáljuk meg a saját magunkról kialakított képet. Ahhoz, hogy igazán felszabadult légy, meg kell hallgatnod az úgynevezett jó és rossz dolgokat is, amiket mondanak, de reakcióidban az érzelmeknek csak annyi szerepe lehet, mint amennyi egy számítógépben van, amikor adatokat táplálnak bele. Mert amit rólad mondanak, az többet árul el róluk, mint rólad.
- Hé, Bill!
- Ó, Zen. Hali. Mi a helyzet?
- Semmi csak megláttalak és észrevettem, hogy olyan nagyon egyedül vagy. Gondoltam mehetnénk együtt iskolába!
- Végülis...
- Hallottad, hogy Roxanne leszbikus lett??
- Nem.
- Én pont ma reggel hallottam! Milyen komoly és mekkora pletyka lesz belőle!
- Jaj Zen... én is homoszexuális vagyok! Ez sem volt akkora sláger, amikor kiderült... akkor ez miért lenne?
- Jól van na... csak gondoltam érdekel! Tényleg homi vagy?
- Nem tudtad? Ezért vagyok az angol tanár kedvence...
- Az is buzi!
- Hagyjad is... ez a baj! És ma pont vele lesz első órám...
- Nagyon komoly...
Nem kifejezetten értem mi komoly van abban, hogy ki kihez vonzódik. A szerelem ugyanaz! Mind a két nem számára. Véleményem szerint nem baj, ha tisztában vagyunk egy-egy társunk valódi kilétével, és személyes vonzalmával. Arra pl. hogy a saját nememhez vonzódom is csak év elején derült fény! Addig csak én tudtam, de aztán elmondtam Tomnak - viszont ő nem adta tovább, csak egy embernek... az akkori csajának, Prudence Krönich-nek! És onnantól kezdve végig erről beszélt az egész suli. Ezért nincs nekem barátom! Mondjuk van: az a sík hülye Pietro, ez a nyomorék Zen, Georg és már Gustav. Ez is valami! Legalább nem vagyok full egyedül.
***
Angol óra után a tanárúr behívatott az irodájába. Eleinte féltem, mert ki tudja mit csinál velem, révén, hogy ő is a saját neméhez vonzódik, de már belenyugodtam, mert csak az énekkarról akar velem beszélni... állításai szerint!
- Itt vagyok Herr Brehme!
- Foglalj helyet, drága!
"Drága" - na igen. Ettől tartottam! De végül is leültem...
- Édes kicsi Kaulitz! Tud e róla, hogy nagyszerű énektehetsége van?
- Hát... igen, tanárúr!
- Tud róla, hogy viheti is vele valamire?
- Igen, tanárúr!
- Na, akkor meg tudja nekem indokolni, miért nem kezd vele valamit?
- Nem, tanárúr.
- Bill! Eddig is tudta, hogy nekem az öcsém stúdiót vezet. Egy szavába került volna és beszerveztem volna egy meghallgatást! Mi akadályozta meg?
- Az eszem tanár úr, mert el felejtettem!
Felállt, megigazította a szemüvegjét. Elsuhant a székem mögött, de éreztem, ahogy a keze pont hozzá ér a nyakamhoz. Hideg és nyirkos. Nem sok jót mutat! Tudtam, hogy nem egyedül kellett volna bejönnöm, de már késő... megállt mellettem, nekidőlt az asztalnak.
- Maga a kedvenc diákom!
- Ettől félek én is...
- És csak a száját kéne kinyitnia ha akar valamit! Tudom ám, hogy nincs épp egy leányálom élete a kollégiumban!
Közelebb hajolt, amire én még jobban beledőltem a székembe. Olyan közel hajolt, hogy a lehelletét is éreztem. Biztosra veszem, hogy konyak és alkohol szaglik ki belőle! Neveletlenség lett volna elfordítanom a fejem, ezért inkább kikerekített szemgolyókkal meredtem rá, és éreztem, hogy a csodás illatkompozíciótól könny szökik a szemembe.
- Hát... khm... nem egy leányálom, az már biztos...
Mint a tankérem szájszaga sem! - futott végig a fejemben, mikor már jobban az ellenkező irányba dőltem, mint ahol a tanárúr volt. Végig simított az arcomon, amire már fellpattantam és kérdőn ránéztem szimulált köhögéssel:
- Na de... ezt mégis mire véljem?
- Semmi, csak egy kis kedvesség. Tudom, hogy nem sokan értik meg az úrficskát! De én... tudom, hogy mi a jó magának! És higgye el: megoldhatom a beutalót a stúdióba... egy feltétellel!
- Még pedig?
Bizonytalankodtam, és a remegés tisztán kivehető volt a hangomból. Még jobban hátráltam, ezúttal az ajtó felé, de, mikor tankérem oda lépett és becsukta a még akkor nyitva lévő ajtót, már tudtam mit akar, mik a szándékai.
- Na neeeeem! Ezt nem... ezt... tudja, hogy ha lebukunk ki is rúghatják?
- Megér egy kockázatot.
- Nekem még egy felet sem!
Menekülőre fogtam ismételten és már rohantam az ablakhoz, de mikor kinéztem és azonosítottam a talaj és a párkány közti távot, hirtelen elment a kedvem a lemászástól.
- Ne aggódj, csak egy öt perc lesz!
Tutira vettem, hogy nem józan. Mondjuk józanul se komplett, mert nem rejtegeti az érzelmeit, de így még cselekszik is... az előbbi kirívó pózokból már gondoltam valamire, de nem hittem volna, hogy egy tanár, aki ráadásul férfi is, mint én ilyet csináljon. De most mégis megfogta a kezem és kitoloncolt a falig. Remegtem és arcomba szökött a vér. Mikor észre vettem, hogy közelebb hajolt hozzám - a számhoz - elszavaltam magamban egy imát... de ekkor kinyílt az ajtó!
- Hívatott tanár úr... tehát itt vol... hé! Mit csinál maga az öcsémmel?
- T-Tom...
Dadogtam alig hallhatóan és éreztem, hogy még jobban nedvesedik a szemem. Ekkor kapcsoltam, hogy a nagy loholásban és a gyors imádkozásban összetéve felejtettem a kezem... gyorsan zsebre vágtam. A tanárúr árgus szemekkel figyelt bátyámra, aki dühös tekintettel becsukta az ajtót. Karba tette kezeit.
- Ehem... szóval megérkeztél...
Herr Brehme nagyon hirtelen váltott a témán. Ellépett tőlem, megigazította a nyakkendőjét. Aztán testvéremre nézett. Én fellélegeztem mindeközben.
- Igen, mert hívatott! De ez akkor sem ad magyarázatot arra, hogy mit művel az öcsémmel.
- Bill Kaulitz úrfival csak... váltottunk pár szót...
- Ilyen közelről??!
- Elég a vádaskodó kérdésekből! Tanár vagyok! És te pont azért vagy itt, amit a helyettesítés folyamán műveltél...
Nem titok: Tom gyengén leszólta tanárurat, és így nyilvánosan megalázta az osztály előtt. Ez pénteki történet! De nem hittem volna, hogy lesz következménye... ám most mégis örülök neki!
- Nézze Tom. Ha nem szól senkinek semmit a látottakról, akkor hajlandó vagyok nélkülözni a szaktanári beírását...
- Nézze tanárúr! Ha nem szekálja az öcsémet, hajlandó vagyok, nem elhíresztelni, hogy mi volt itt az előbb!
Tom most... megvéd? Engem? Ez most komoly?! - halvány mosoly terült arcomra és már épp meghatódtam volna, mikor eme irónikus eseménysorok következtek:
- Szerintem megegyeztünk. Nincs szaktanári, nincs árulkodás!
- És nincs molesztálás! Gyere Bill...
Utasított, mire én utánna vetettem magam. Mellé értem, és miután egy utolsó farkasszemet vétettünk Herr Brehme tankéremmel Tom kinyitotta az ajtót, előre bökött állával - erre én kimentem. Követett és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy azt hittem üveg nem marad! Léptei sietősek voltak.
- Várj már, Tom!
- Nincs mit megköszönnöd. Az öcsém vagy, ez a legkevesebb.
- Jó, de... én akkor is... köszönöm!
Megálltam és hálásan néztem Tomra, aki zsebre tett kézzel lépdelt előttem. Mikor fél füllel beazonosította, hogy nem követem ő is megállt. Rám nézett. Nevetett egyet és elindult felém.
A folyosón már csönd honolt. Elkezdődött az óra, de mi az irodában voltunk, így arra tudunk hivatkozni. Rajtunk kívül senki nem császkált a gimnázium akusztikus közlekedőjében. Megállt előttem és magához vont... átölelt.
- TOM??????
- Hm?
- Ez ööö... jól vagy? Nem szoktál csak úgy ölelgetni!
Toltam el finoman magamtól, mikor ő kuncogott egyet. A nevetése oly méllyen csengett, mint a medve ásítása a téli barlangban. Mély hangja volt mindig is - meg se kéne lepődjek. De most valahogy mégis lágyan hangzott, bátorítóan - és védelmezően. Az ablakon besurranó fénnyaláb pont elkapta arca csodás domborulatát. Megvilágította és ez vicces volt, révén, hogy Tomnak még a negro is világít a szájában. Most meg közelebb lépett - ha lehet ettől közelebb lépni (vagy csak én vettem észre így???) - és egyik kezét arcomra tapasztva végighúzta, majd a tarkómnál fogott meg és a fejemet a vállára hajtotta.
- Ostoba voltam, Bill. Tegnap viszont Georg ráébresztett arra, mekkora szerencse, hogy te vagy a testvérem! Egy kincs vagy, amit jobb megóvni mindenkitől...
Ilyet már nagyon rég nem mondott nekem. Sőtt: ha bele gondolok még soha! És most... a hirtelen jött pillanat végett előtörtek belőlem a megbújt könnyek...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése