2011. október 1., szombat

V.fejezet: Frightful Sunday

sziasztok!
a hetem kissé zavaros - pedig még csak az első lenne - és már írtunk dogát is, szóval nem tudom mikor lesz köv... de majd sietek! jó?


A vasárnapomat ezúttal nem fogom úgy tölteni, mint a múltkorit, szóval arra senki se várjon, hogy összepakoljak a szekrényében, meg, hogy felmossak! Valami ismeretlen okból kifolyólag azon érzés kering bennem, hogy ezek engem csajnak néznek. Azok szoktak ilyet megcsinálni! Vagy ha mondjuk nem is csajnak, de egy szerencsétlen nyominak, aki tök mindegy, hogy fiú e vagy lány, csak megcsináljon mindent. Hát én senkinek sem fogom kinyalni a seggét - erről már most le lehet tenni, ha netán erre megy ki a játék. Bár az is elképzelhető, hogy én vagyok az egyetlen pasi az egész suliban (sőtt netán az egész világon is), akit ilyen csicskának néznek. Ostoba népség! Teszek rátok... - a nap első gondolatmenete... na igen... mindezek után igyekeztem véghez vinni a jól kigondolt tervemet (na igen, amire az egész estém ráment), ami abból áll, hogy fél 8-ra ébresztőt állítok és rögtön lelépek. Mégpedig egész napra! Elhiszitek nekem? Mert én még magamnak nem kifejezetten. De mindegy, hisz már túl estem a "folge 1-en" (folge=rész). Innen nincs visszaút kedves Bill Kaulitz!

Felkaptam tegnap gondosan előkészített szerelésemet a napra és még egy utolsó pillantást vetve az ágyban, a takarók alatt nyugvó népségre hamarosan becsuktam az ajtót olyan halkan, hogy még a macska se fülelje ki. Nincs is macskánk! Na mindegy... van otthon! - uhh, ez most nem tudom, hogy jutott eszembe,de minden következményt egybevetve eljutottam a csúcsig, ami már épp a bejárati ajtót jelentette. A kilincsre rámartam, mint egy pscihopata kobra és kirántottam az ajtót a helyéről - persze képletesen értve, mert nem hinném, hogy megvan a kellő energia szintem egy jól lerögzített ajtó kirántásához. De jött a probléma: zárva volt és így hallható volt a kilincsek csörömpölése, ami a bezárt állapotra utalt. Benne volt a kulcs, amit elfordítottam és egy kattanás kíséretében elfordítottam a zárba. Erre egy hang - ó, talán Justin volt az... minek kellett neki és Oscarnak már tegnap visszajönniük a kollégiumba? Bezzeg Leonard csak este jön haza. Kev meg már amúgy is itthon volt!
- Hé! Szökni próbál!
Ez volt a végszó. Gyorsan kinyitottam az ajtót és úgy szaladtam, hogy a lábam alig érte a földet. Addig rohantam míg el nem értem a második utca végére. Ott nekidőltem a kimagasló kőkerítésnek (ami már a Kínai Nagy Falat is megcsúfolhatta volna) és addig fújtattam míg a végén nem alakult normálisra a lélegzet vételem. A pulzusom az égbe szökkent és a szívem igyekszik kiugrani a helyéről. Ilyen jó a füle? Vagy pont erre van kifinomulva neki? Vajon mit kapok ezért ha visszamegyek... nem! Most nem szabad ezen gondolkoznom! Élveznem kéne a szabadságom perceit. És ez menni is fog! Csak találjam ki, hogy mit csináljak egész nap. Egyenlőre még ötletem sincs, de legbelül éppen egy party tombol, mert megmenekültem a hülye koleszból... sóhajtottam egyet, majd elégedetten bólintottam magamnak és továbbálltam. Zsebre tettem a kezem és elindultam a park felé...
Gondolataimban a tegnap történteken elmélkedtem, mert fogalmam sincs, hogy Tom mióta véd meg engem. Hiszen amióta kolisak vagyunk nem szokása az én védelmezésem - vagy csak én nem veszem észre? Pontosabban én, és a környezetem. Mert Georg is úgy látja a helyzetet, hogy valami történt köztünk, csak nem tudja mi. Hát ha én tudni fogom esküszöm neki szólok először! Georgról jut eszembe... - és már kaptam is a telefonom.
- Na?
- Csá Georg! Mi a helyzet?
- Nos, velem semmi különös. Veled? Minden oké, cimbi?
- Hát velem se több és persze, hogy minden oké. Am: mi jót csinálsz?
- Sétálok.
- Micsoda véletlen! Én is! Merre jársz?
- Fordulj meg!
A mondat vége után egy másodperc töredéknyi idő következtében megfordultam és legjobb barátommal találtam szemben magam. Magasba emelve a mobilját lenyomta a piros telefon gombot és a zsebébe helyezte. Ezt követően vigyorogva rám nézett. Én idegesen szórakoztam a telefon fordítgatásával a kezemben, mert ez kissé meglepett. A titkos kézfogásunkat követően a nyakába ugrottam - tudom, mint egy csitri, de még mindig hapsi vagyok!
- Jaj Georg! Annyira hiányoztál!
- Ööö... komolyan?? Jól van... azért ne ugorj így a nyakamba, mert a végén azt hiszik, hogy a csajom vagy.
- Kabbe!
- Na kösz. Most nincs nálam nagyító!
- Ó, hogy nyaljál be keresztcsontig, most találkozunk először a suli eleje óta és így fogadsz? Jó pofa vagy Listing.
- Jaj de hiányzott már a nőket megcsúfoló kitörésed!
Beleütöttem a mellkasába és röhögve hátra léptem. Egy gyorsan levezetett játékos verekedést követően - amit természetesen ő nyert (na persze mert hagytam magam xD) - együtt mentünk tovább sétálni és mindent elmeséltem neki, amit még nem volt alkalmam megosztani vele.
- Ne hülyéskedj Bill! Ez most komoly?
- Most a brokkolinak hitt rántotthúsra gondolsz vagy arra amikor...
- Utóbbi! És még ezeket nevezed barátnak? Ezek nem barátok, hanem barbárok, vámpírok, akik a véredet szívják legnagyobb unalmukban!
- Georg: a barátaim!
- Szép kis barátok, de ha neked erre van szükség...
Nem értettem kiborulásának fő motivációját, mert mindig ez van. A csicskáztatást már Georg is megszokta, szerintem, legalábbis mostanság nem szokta felhozni. De megverni is sokszor szoktak! Ez sem egy extra.
Egy ideig még sétálhattunk, majd hazafelé menet újabb mondatokkal keserítette az életem:
- És mindent veled csináltatnak? Basszus! Kiakadok, csezd meg... és te észre sem veszed magad? Ki vagy használva! Olyan vagy nekik, mint egy rabszolga!
- Ez nem igaz Georg. Szívesen megcsinálom!
- Szívesen? Eddig oké, hogy szívességet kérnek, megcsinálod... de megmondod mit kapsz érte? Mármint a verésen kívül!
Nem szóltam, csak sokat sejtetően meredtem magam elé. Tudom, hogy mennyire igaza van, de... az a helyzet, hogy ellent sem merek mondani, mert parázok, hogy még jobban kapok. Igen: félek tőlük! És akitől a legjobban félek... az nem más mint a bátyám!
- Megérkeztünk! Na Mini Kaulitz: itt elvállnak útjaink. Nem tudom mikor találkozunk legközelebb! De remélem addig benő a fejed lágya...
- Szia Georg.
- Cső...
Elment. Már éppen megtette az első három lépést, mikor megtorpant. Félig visszafordult és aztán rám nézett. Tekintetem kétségbe esetten festhetett, már éreztem előre. Ekkor Georg sóhajtott egyet. Megfordult, és visszarohant hozzám! Megölelt. Aztán a fülembe súgta:
- Féltelek.
A szívem hatalmasat dobbant. Ilyet már kis millió éve nem mondott nekem senki. Hihetetlenül jól esik, és még egy ilyen délelőtt után is mosolyt csalt az arcomra. Viszonoztam ölelését, de mikor már éppen szorítottam volna fogásomon, és arcomat széles vállába temettem - mint egy áramütés kíséretében ugrott el tőlem.
- Igen, féltelek, de ez még mit sem változtat a véleményemen az úgy mondd barátaidról, és a terrorista bátyádról.
Szólt, de ekkor egy hang a hátunk mögül baljós árnyakat festett a falra:
- Hehe. Terrorista? Jó hasonlat, kedves Georg... de sajnos még gépfegyverem sincs!
- T-Tom... - dadogtam a nevét már suttogva, és közben lassan tudtomra jutott mennyire remeg a hangom... de Georg meg se rezzent!
- Ez csak egy hasonlat, te állat. Látom nem megy az irodalom!
- Hidd el: a biológia és a nyelvtan az már megy! És ebbe verhetetlen vagyok. - hozzám fordulva folytatta - Bill!
- He?
- Menj be!
Éppen indultam volna bátyám utasítására, de Georg elkapta a karom:
- Majd bemegy ha akar!
- Hah. Szerintem akar. Ugye öcsikém?
- Öö...
- Szerintem meg nem!
- Pff. Akkor majd berángatom magammal!
Tom alig mondta ezt ki és Georg úgy felkente a falra, mint a tapétát szokás. Bátyám viszont még csak nem is pislogott. Higgadtan megkérdezte:
- Mi a baj?
- Bill elmondott mindent, Tom!
- És? Az én öcsém. Tud magára vigyázni! Hiszen... én vagyok a bátyja! Erre büszke lehet.
- És mégis mire? Az egyenlítőt beborító egódra?
- Ne feszítsd túl a húrt, Listing!
- Mert különben... ?
Éreztem, hogy ennek a civakodásnak nem lesz épp kellemes végkifejlete így már azon morfondíroztam, hogy mindezt hogyan akadájozzam meg. De semmi ötletem nem volt így csak azt hajtogattam, hogy "kérlek ne! kérlek, hagyjátok abba!" - de figyelembe se vettek. Lehet kicsit összeugrottak, de hamarosan Kev és Oscar jelentek meg a sarkon és szét szedték őket. Hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom, mert őnekik fent kéne lenniük, de minden esetre nagyon jól jött.
- Hé! Hé! HÉ! Nyugi!
- Srácok! Nyugalom!
Tom és Georg idegesen fordítottak hátat egymásnak, majd Tom folytatta:
- Jó, talán igazad van és tényleg rossz testvér vagyok. De most hiába sajnálom, mert ez nem fog változni! Nem vagyok rá képes!
- Pedig jó lenne megpróbálnod, mert legközelebb nem úszod meg ennyivel...
Kev a témaváltás kedvéért Georghoz fordult:
- Amúgy Georg! Már ezer éve nem láttalak. Mi van veled?
- Semmi.
- Nem lenne kedved ... ??
- Ne most Kev. A barátod lerendezte a napomat. Viszlát! Te meg Bill... vigyázz magadra és ne hagyjad, hogy befolyásoljanak!
Bólintottam neki halványan és ő elment. Szívem szerint azonnal utánna rohantam volna egy bocsánatkéréssel, de nem tehettem. Nem volt hozzá merszem! Gyáva voltam. Gyáva és mindenek előtt ostoba, hogy mindezt tétlenül néztem! De érzem, hogy még a fülemben fog csengeni egy jó ideig Georg hangja... és az amit mondott!

"És még ezeket nevezed barátnak?"
"Szép kis barátok, de ha neked erre van szükség..."
"Észre sem veszed magad? Ki vagy használva!"
"Olyan vagy nekik mint egy rabszolga!"

Hát kedves Georg. Ezt már akkor tudtam mikor beköltöztünk a koleszba...

0 megjegyzés: