sziasztok! ez már sajnos a nyár utolsó része, de a suli ellenére igyekszem gyakran frissíteni a blogot. örülök, hogy ennyien olvastátok (mert ha hiszitek ha nem a statisztikám 3672 látogatót mutatott) de nagyon nagy örömmel töltene el, ha többet is írnátok pl. chatben vagy komiban... annyira jól esne! kérlek tehát titeket, hogy ne féljetek kimondani semmi nemű véleményt. csak ne ócsároljátok a TH-t vagy a TWC-t magát! *.* a sulihoz meg kitartást kívánok! ^^
Mint valami követhetetlen röptű kismadár úgy érkezett el a hétvége. Egyedüli vágyálmom az volt, hogy távol legyek otthonról, mert a tegnap történtek kissé elkeserítettek. Szinte teljesen oktalanul támadtak meg az úgy mondd barátaim... de én pedig semmit se csináltam! Mint általában sem... akkor mégis miért? Mi indította el bennük mindezt? Hisz már nem egyszer kaptam tőlük mind fizikailag, mind lelkileg.
A szüleink most hétvégén se lesznek otthon, szóval Tommal megint a koleszban rekedtünk. Bár rajtunk kívül már csak Kev maradt - mivel a többiek leléceltek hazulra - így ezek együtt akartak kitalálni valamit, amiből az lett, hogy nem lett semmi. Mint mindig! Meg se lepődök. Tehát a végkifejlet mégis az lett, hogy Kev lelépett a haverjaival meg a kuzinjával egy közeli diszkóba, Tom moziba ment Paulinával, én meg... én meg annak ellenére, hogy bármi áron ki akartam jutni a koli négy fala közül itt rekedtem. De legalább lesz alkalmam felhívni Georgot. Már kismillió éve nem beszéltünk! Kész botrány, hogy nem egy iskolába járunk. A legjobb barátom! Természetes a hiányérzetem nélküle...
- Hallo?
- Szia Georg! Bill vagyok. Mondd, mi a helyzet?
- Ah semmi. Éppen anya ötödik esküvőjére készülünk. Hát veled? Mellesleg, hogyhogy csak így felhívtál?
- Hát ez hosszú...
- Szóval Tom megint egyedül hagyott.
- Öö... ja...
Keserűen meredtem magam elé és a telefonon szorítottam egy kicsit. Elkeseredtem. Igaza van! Mindig egyedül hagy. Sosem tudtam eldönteni, hogy csak direkt kibaszásból, vagy azért, mert valóban ilyen borzalmas társaság lennék - de Geog szerint egyik sem. Nekem persze megint csak más a véleményem!
- Na?
- Hát ő... mondtam, hogy igen, nincs mit tagadni... de Georg! Szerinted miért gyűlöl engem ennyire?
- Te miért gyűlölöd őt ennyire?
- Mert egy köcsög.
- Lehet ő is ezt gondolja.
- Hát ez nyomorék! Én nem vagyok az. Meg ha az is lennék: mellette nem hogy köcsög, de még egy hülye bögre sem lennék...
- Ez a testvéri szeretet. De jó, hogy én egyke vagyok!
- Mázlista...
- Ez van! Törődj bele. Tom már csak ilyen, nem tudsz vele mit kezdeni!
- Jogos. Na, de nekem most le kell tennem, cső...
- Hali...
Letettem. Eldobtam a készüléket magam mellett az ágyon majd hátradőltem, fejem a falnak támasztottam és ismételten magam elé néztem. Egy öt percig így maradtam, de aztán elhatároztam: hé, szombat este van, és te itt ülsz tök egyedül? Jó lenne mondjuk lemenni sétálni. - és már szaladtam is az ablakhoz, hogy szemügyre vegyem a terepet, és, hogy eldöntsem merre menjek... percnyit se kellett töprengenem! Hamarában elindultam lefelé, ki a suliból, egyenesen az utcába, onnan pedig a parkba. Jó kis hely ez! Itt nyugtom van mindig...
Nem is tudom mióta sétálhattam már itt, mikor hirtelen eszméletlen röhögésre lettem figyelmes. Nem olyan távol éppen egy égbaszta nagy őstulkot fedeztem fel, miközben egy kis szőke fiúcskával "szórakozik". Közelebb merészkedtem, megbújtam a villanyoszlop mögött és figyeltem. Elvették a szemüvegét, ledobták a földre és agyontaposták. A fiú négykézlábra ugrott és tapogatott az éjszaka sötétjében a szemüvegét keresve.
A srácok körülötte még nagyobb hangot engedtek nevetésüknek és az egyik egy jól irányzott rúgással küldte a földre a srácot. Ezt persze nem nézhettem tétlenül és füttyentettem egyet. Erre az összes rám meredt. Gyorsan szóltam a srácnak:
- Fuss!
Kétszer se kellett mondani és már el is szaladt. Ekkor a kiscsoport a földre meredt a szöszit keresve majd dühösen rám...
- Elment miatta... Peter! Öljük meg!
Elképzelhető, hogy komolyan gondolták, mert a Peternek nevezett muflon egy furcsa bicskát varázsolt elő a nadrágzsebéből. Felém jönnek! Nekem se kellett több... elrohantam! A kergetődzés kb. 10 percet vett igénybe, mikor is az egyik bokornál egy kéz tapadt az alkaromra és egy rántással behúzott. Ott bent a falevelek takarásában az előbbi szőke fiút azonosíthattam be, aki most épp befogta a számat. A bokrunk elől ez hallatszott:
- Arra mehetett.
- Én erre láttam!
- Jó, akkor arra megyünk...
Lépések. Egyre csak távolodó lépések. Elmentek. Ekkor a fiú lassan elengedett. A kezét is elemelte szám takarásából és vigyorogva így szólt:
- Kösz. Bátor kislány vagy! - beletúrt a hajamba mire én szánakozó tekintettel közöltem vele a tényeket:
- Én még mindig fiú vagyok.
- Komolyan? Ne haragudj. Minden esetre köszönöm! Amúgy a nevem Gustav. Gustav Schäfer.
- Bill Kaulitz!
- Örülök. Mégis mit keresett egy magad fajta Cserebogár ilyen késeji órákban a városi parkban?
- Hát... szombat van. A bátyám és a haverjaim leléptek. Én egyedül maradtam! És tudod kinek van szombat este kedve egyedül otthon lenni.
- Minden esetre jól jártam veled!
- Hát...
- Kösz!
- Áh, nem tesz semmit. Tudod mostanában az a hobbim, hogy megmentem mások életét...
- Tényleg?
- Nem, de már lassan ott leszünk.
Gustavval leültünk egy padra és kibeszéltük egymásnak az önéletrajzunkat. Mint egy interjú! Kiderült, hogy szeret dobolni... én meg énekelni! Tom és Georg gitározik. Tökéletes csapat lennénk! Látszólag Gustavnak is tetszett az ötlet.
- Hehe... zseni vagy Bill! De mondd csak: biztos tudsz énekelni?
- Persze. Ha felmegyünk a koliba akkor be is bizonyítom. Van egy pár karaoke CD-m... persze csak ha érdekel!
- Jól van.
Igen, végre egy éppeszű ember a közelemben. Georg a legjobb barátom, de ő ugye nem lehet a közelemben. Minden esetre jól elszórakoztunk Gustavval is. Éppen twisterezni készültünk, mikor ajtó nyitódás. Kevin!
- Hé! Bill! Ki a barátod?
- Gustavnak hívják. Gustav, ő itt Kevin. Az egyik köcsög lakótársam.
- Vigyázz a szádra!
- Bocs Kev.
- Örülök kedves Kevin!
Ők kezet ráztak és én eddig mosolyogva a twister szőnyegen ültem. Kevin is csatlakozott hozzánk így már hárman játszottunk. Meg kell hagyni: nem lett könnyebb a helyzet.
- Következő pedig... jobb kéz a pirosra!
- Ahajj ne már... - Gustav áttette a kezét Kevin háta alatt. Én egy ilyen szinte lehetetlen pózban voltam Gustav fölött és Kevin alatt. El nem mondom neked, hogy hogyan csináltam meg, de mégis sikerült... és mikor Gustav ugye áttette a kezét a piros pöttyre egy izzadtságcsepp csúszott végig fedetlen homlokán. Remegett a keze is és mikor letette azzal a mozdulattal össze is csuklott. Ekkor az egyensúlyból Kev is kibillent és én is. Kev rám esett, amire én nyögtem egy érdekeset.
- Szálj le rólam te dög!
- Hé, nem mindenki lehet olyan nádszáll vékony, mint te.
- Kérlek ne veszekedjetek!
- Nyugi, ez nálunk mindig így megy. De hiszen meséltem is!
- Jó, de nem voltam rá felkészülve túlzottan.
- Azt észrevettem.
- És mikor veszed észre azt, hogy a csontos hátad belém áll?
- Ha úgy akarod akkor soha!
Ekkor Kevin egy ügyes mozdulattal kicsusszant alólam így én ott maradtam Gustavon. Gustav erre poénosan megszólalt:
- Hát... már elmondhatjuk, hogy közeli barátok vagyunk.
- Addig jó, de, hogy ennyire?
- Bocs.
Ő is kicsusszant alólam így én nyúltam el a padlón, mint egy béka. Hamarosan fellöktem magam és egy kicsit megszédültem, de hamar visszanyertem az egyensúlyomat. Ekkor Gustav ránézett az órára:
- Te jó ég! Már ennyi az idő? Ó, Bill nekem lehet mennem kéne.
- Jól van. Kev én most kikísérem Gustavot!
- Nekem nyolc. Aztán ha visszajöttél engedjél már egy kis vizet! De jó meleget. Úgy szeretnék lazítani!
- Ahh. Jól van.
- Édes pofa vagy! Szia Gustav, örültem.
- Én is.
Lekísértem Gustavot és a második utcánál már éppen a visszafordulást terveztem, mikor ő így szólt:
- Figyelj Bill! Ma nagyon jól éreztem magam. És még egyszer köszi, hogy megmentettél.
- Áh, mondom nem tesz semmit.
- Köszönöm.
Megölelt, majd megveregette a vállam és elindulás közben ezek a szavak hagyták el a száját:
- Remélem nem most találkoztunk utoljára!
- Én is. Csá Gustav!
Visszaindultam. Út alatt elgondolkoztam: milyen kedves volt velem! Már annyira sok pofont kaptam az élettől, hogy el is felejtettem mi a jó és az, hogy kedvesek legyenek veled. De Gustavtól megkaptam. Ő egy igazi barát! - benső gondolataimból egy ismerős hang szólított vissza a valóságba:
- Hé, te mit csinálsz erre ilyen későn?
Úgy pördültem meg, mint Hamupipőke az új báli ruhájába. Némi félelemmel a szememben, de válaszoltam az illetőnek:
- Csak... volt nálam az egyik barátom. Elkisértem...
- Pff... neked vannak barátaid?
- Tom!
- Jól van, bocsi. De ezt nem hagyhattam ki!
- Hm. És amúgy miért érdekel téged az, hogy én mit csinálok?
- Mert mondjuk az öcsém vagy? Meg... azt hittem megint megvertek.
- Á, csak Kev van otthon. Ilyenkor nem szoktak. De tényleg! Kevin... ahh...
- Mi a baj?
Megállt mellettem és összefonta a karjait.
- Hát semmi, csak úgy volt, hogy sietek vissza, mert én engedem a fürdő vizét.
- Kevinnek talán el van törve a keze, vagy micsoda? Miért nem engedi ki magának?
- Tom, te nem ezt csinálod? Te is mindig ugráltatsz engem. De miért?
- Ahh... te ezt úgysem érted. Fel se tudod fogni!
- Hát akkor magyarázd el!
Visszaemlékezés
Lehet még régebben voltak ezek, de te is emlékezhetsz rá. Bármilyen ötleted volt, én balgán belementem, mindig megtettem amit szerettél volna, mindig minden bajba bele mentem veled és miattad. És rend szerint én kaptam érte!
- Hé Tom! Ma mit csinálunk?
- Nem tudom. Majd kitaláljuk, de kérlek semmi hülyeséget, oké?
- Jól van. Csak arra gondoltam, hogy mi lenne ha fociznánk?
- Fociznánk? Az még okés...
Emlékezhetsz akkor is mi volt... fociztunk ugyan, de te átlőtted a labdát a szomszéd kertjébe, tudod annak az ijesztő nőnek az udvarába... aki minket is utált és sosem szabadott átmenni hozzá, még a közelébe sem.
- Na ez szép volt. Pedig ez volt a kedvenc labdám!
- Ne izélj már. Gyere, visszahozzuk.
- Ó Bill... ez tuti nem lesz happy end...
- Oda se neki! Gyerünk...
Igen, akkor átmentünk, de az volt az utolsó, hogy áttettük a lábunk... a labda ott volt. Én megbújtam a sövény alatt és te intettél, hogy előjöhetek. A labdát gyorsan átrúgtuk, de utánna még vissza kellett mászni... kellett volna, de Milly néni előjött!
- Csak nem Kaulitzék gyerekei? Nem megmondtam, hogy ne gyertek a kertembe?
Ekkor Roxi a 4 éves dándog futott ki mögüle és egyenesen felénk jött. Ha nem rántalak el, tuti kinyír. És ekkor jött még csak a java! A ház körül való kergetődzés... és Milly néni virágos kertje! A dándog úgy szaladt utánnunk, hogy kerek perec át kellett rajta gázolni és a sok virágot összetörtük...
- A törpés szobrokat is! - csatlakoztam bátyám visszaemlékezéséhez. De mindezzel nem is törődve folytatta...
Ezután este megkaptam a magamét anyuéktól.
- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Mindig minden rosszba benne vagy! És az öcséd is...
- Őt hagyd ki ebből, anya!
- Csitt!
A veszekedés is sokáig tartott és minnél jobban próbáltam kivágni belőle magam, attól jobban kaptam... emlékezhetsz!
A jelenben
- Ígyhát Bill. Most fordult a kocka! Immár... te vagy, aki mindig megszívja! Fogadd el. Ez így jogos.
- Nem értem, hogy ebben mi jogos van. Rég volt és már elmúlt!
- De ettől még nyomot hagyott. Elég mély nyomot!
- Gondolom. De lásd be Tom: én mégis ezerszer jobban megszívtam, mint te! Sokkal rosszabb helyzetben vagyok én most, mint te akkor.
- Ezt nem értem...
- Jó, hogy nem érted, mert nem te éled át azt, amit én! Anya sosem vert meg téged, engem meg szinte nincs nap, hogy ne ütlegelnétek!
- Hé! Miért beszélsz többesszámban? Csak ütlegelnek! Én még sosem emeltem rád kezet. Na jó! Ritkán, nagyon ritkán... vágod?
- Aha. De akkor is fáj, és nem az, hogy fizikailag, de lelkileg jobban, hiszen elvileg ők a barátaim, te pedig a testvérem vagy, és mégis csak röhögve nézed végig ahogy engem terrorizálnak. Miért nem látod be?
- Belátom.
- Akkor meg miért nem teszel ellene?
- Uhh. Na jó: beismerem... nem vagyok jó testvér, nem vagyok megbízható barát, és nem vagyok profi a szerelemben sem.
- Végre!
- Csak hülyéskedtem. Sokkal jobb vagyok mint te!
- Utállak.
- Én is!
Kezét áttette a nyakam mögött és a vállamnál fogva húzott magához. Én is így átkaroltam és egymást támogatva mentünk haza - mint a részeg emberek. Jó, mi? Beérve Kevin csapott be elénk:
- Hé srácok! Oscar hazajött! Leonard és Justin viszont csak holnap jön.
- Ó, ne... - így én.
- Hát ez király! - így Tom. Látszik köztünk az egyetértés, nem? Ezután Kevin pislogott egyet majd lépett egy extrásat felém, és elkapta a karom:
- Na gyerünk Bill! Engedj nekem meleg vizet!
- Minek? Így is elég meleg vagy. - engedtem hangot bátorságomnak, mire Kevin gondolkodás nélkül lendítette öklét és olyan frappáns, elegáns mozdulattal indította felém, hogy... nem történt semmi? Kinyitottam a szemem, hiszen rossz szokásommá vált, hogy amikor ütnének mindig becsukom a szemem. De most amit látok: Tom elkapta Kevin öklét és erősen rászorított neki egyet, amire Kev letérdelt és nyöszörgött:
- Aú!
- Netán el van törve a kezed, hogy nem tudod magadtól megnyitni a kurva csapot? Mert ahogy látom nem... de ezen könnyen segíthetek!
- Tom, ne... oúh... ez fáj, Te idióta!
- Miért? Csak eltöröm a kezed...
Meglepődtem a bátyámból előtörő védelmezésen, hiszen nincs megszokva, hogy megvéggyen a csicskáztató tömegtől. Ezért is okozott némi megilletődöttséget, de utánna gyorsan kapcsoltam és látván, hogy Kevinnek fájdalmai vannak, bár mennyire nem érdekelt, mégis érdeklődést mutatva a védelmére keltem:
- Elég Tom! Kérlek hagyd abba!
- Csak még egy kicsit...
- OUCH!!!
- TOM!
Elengedte. Felsóhajtottam, majd ránéztem Kev fájdalmakkal telt arckifejezésére és arra, amit következőleg mondott:
- Ne haragudj Bill.
- Szerintem nem hallotta! - így bátyám.
- KÉRLEK NE HARAGUDJ BILL! SAJNÁLOM!
- Öö... nem haragszom...
- Huhh. - ezzel Kev elszaladt és én ott maradtam Tommal. Eleinte szavakat nem találva dadogtam, de aztán ő ... magához ölelt.
- Bocs.
- Öhh, Te most miért kérsz bocsánatot?
- Mindenért. Am: ne szokd meg, de most ilyen őszinte napom van...
Elengedett és magamra hagyott a gondolataimmal. Hú, ez egy érdekes nap volt! Nagyon érdekes... de nagyon tetszett a végkifejlet!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése