2011. október 1., szombat

III.fejezet: Bad Day

sziasztok!
meghoztam a folytatást. kissé előtört belőlem a szadista én szóval előre felkészítelek titeket: ne kapjatok sokkot! :)


Egy percre elhalkult, és csak aztán folytatta sajátos szlogenjét és önmaga sztárolását. A következő percben ismét elhalkult, de ez sem tartott sokáig, mert ahhoz ő túl beképzelt típus, hogy ennyivel abbahagyja sajátos dicshimnuszát. Én a magam részéről sosem értettem mi jó és dicsőséges van abban a sok egy éjszakás kalandban, mikor az ember életében folyton csak arról álmodik, hogy megtalálja az igazi szerelmét aki mellett még az életét is leélné... de ha őneki ez a életének megrögzött és lebélyegzett célja, akkor ebbe sem fogok beleszólni - csak én rühellem ezt a témát. Ne kérdezze senki, hogy miért, de egyszerűen irritál az ha a bátyám, akire mindig felnéztem és hasonlítani akartam így, ilyen sunyi mód kihasznál mindenkit. A tegnapi este folyamán gondoltam bele először: igen, mikor úgy ölelt mint még jó régen - hogy milyen is lehet a sok kedves arcú hölgyeménynek bátyám alaptomossága. Mert ha másban nem is, de abban biztos vagyok, hogy mindegyik titkon reméli, hogy ő lesz az, akibe bátyám végül tényleg beleszeret, és élete végéig mellette akar lenni. De Tom nem ilyen! Sokkal szabadabban kezeli azt a piros betűs Happy Endet, mint mondjuk az utcán szembejövő kislány a Selena Gomezes pólójába. De hát csak nem hagy alább ez a semmit se mondó hegyi beszéd!

- Na és aztán rám nézett és sírva fakadt. Hány ezerszer kellene megismételnem még magam, hogy végre valaki felfogja mit akarok én! - szemhélyam szétfeszült és már a kezem is remegett az indulattól. Nem bírtam tovább!

- Tom! Nem azért, de téged csak az érdekel, hogy neked mi a jó! Törődnél egyszer más érzelmeivel is? Ki fog figyelni arra, hogy a többiek mit akarnak?

- Akarod, hogy bemossak neked egyet?

A lemondás keserű felhője száguldozik a fejem körül. Tom sosem fog megváltozni! Kár a gőzért... nem pont az öccse kedvéért fog megváltozni!



- Úgy érted még mindig nem Herr Mauer tartja a fizikát?

- Igen. Pietro! Hányszor mondjam még el neked! Ez valami olasz felfogás, hogy "semmit se fogjunk fel"?

- Bocs Bill.

- Nem baj!

Sóhajtva meredtem az üresen függő táblára, majd ismét elgondolkodtam a reggelinél történteken. Ha Tom olyan lenne, mint régen akkor... nem, még akkor sem tudnék vele egy levegőt szívni hosszabb távon! Így már nem. Volt egy lehetősége - mit egy? Talán több is! - és mégsem élt vele, mert állandó szinten a saját feje után megy. Öccse révén az ő feladata lenne engem észhez térítenie. De akkor én miért erősködöm? Hiszen valósággal lehetetlen, hogy bármit is tudnék kezdeni ezzel a súlyos lelki állapotával és ezzel a követhetetlen felfogásával.

- Nézd Bill. Az ott Zen? Neked integet!

- Jé, tényleg...

Felálltam Pietro mellől és az ajtóhoz sétáltam ahol is Zen várt. Kedvesen mosolygott és valamit dugdosott a háta mögött.

- Csá Zen! Mi a pálya?

- Egyenesen előre, kedves elvtárs. Kijösz egy kicsit? Van 5 perc becsöngőig.

- Hát miért ne?

Kimentünk az osztályterem elé ahol elővett egy furcsa, sötétkék dobozkát.

- Neked vettem a múltkoriért! Hálám jele.

- És mi ez?

- Nézd meg!

Vállat vontam és leemeltem a kis doboz fedelét. Nagyon érdekes ajándék!

- Öö... egy toll?

- Ez nem EGY toll, hanem A toll! Nem kis pénzbe kerül egy ilyen toll Bill. Márkás és még utántöltős is! A tintája kerül kétszer annyiba, mint egy átlag toll.

- Nos kösz. Ettől szebb öüm... tollról - nem igen álmodhattam volna!

- Ne köszönd. Amúgy ma este moziba megyünk a haverjaimmal. Esetleg volna kedved, nos öö...

Már éppen kíváncsian felvillant a szemem, mikor váratlan látogató érkezett köreinkbe. Bátyám hátulról átkarolta a nyakam és így szólt:

- A drágaság nem tud menni, mert dolga lesz otthon... vágod Miszter Főnyomoronc?

- Tom!

- Vágom persze. Akkor legközelebb?

- Aha...

- Hát akkor legközelebb... szia Bill!

- És én levegő vagyok?

- Szia Tom!

- Na máris jobb.

Zen ugyan elment, mire én dühösen fordultam bátyám felé...

- De egy patkány vagy!

- A patkány az rágcsáló, de ugyanott minden evő is, mint az ember. Nekem mindegy! De ma meg kell csinálnod a kémia leckénket és utánna jó lenne ha kitakarítanál a szobában...

- Tom, nem vagyok a csicskád! Ha zavar csináld meg magad...

Már éppen otthagyni készültem mikor elkapta a kezem és újból visszarántott. Tekintetem ismét találkozott az övével. Furcsa tűz égett benne. Nem is tudom mihez hasonlítsam, de a szavak mindent kifejeztek:

- Elhiszed, hogy most mérges vagyok? Egyszer kérek tőled valamit az életbe és te azt se vagy képes teljesíteni?

- Egyszer? Ugyan már Tom... hagyjuk már, jó? - kirántottam kezemet a fogásából és visszamentem az osztályterembe... tudom: ezzel nem sokra megyek, de most megint bedepiztem. Pietro meg csak aggódott.

- Hé, mi van?

- Semmi.

- Bill! Látom rajtad, hogy valami nyomja a lelkecskédet! Nem akarod elmondani?

- Nem.

- Oké! Akkor őrlődj csak magadban!

- Hidd el: kétszer se kell mondanod!

***

A kicsöngetés a hetedik óráról szinte megváltásnak volt minősíthető... alig vártam, hogy hazamenjek. Beérve a koliszobába ledobtam magam az ágyra és néztem a plafont. Ekkor Leonard feltérdelt felém az ágyra és hozta a formáját: megragadta a pólóm nyakát és feljebb rántott...

- Azt mondtad, hogy meglesz a 4-esem a beadandóra! Akkor miért lett 2-es?

- Mert béna vagy! Ne várd, hogy az összeset én csináljam meg!

- Utállak. Benned se lehet megbízni.

Végre leszállt rólam. Ott hagyott. Ez még semmi nem volt! Ekkor jött Oscar és rámborította a szennyes kosár tartalmát.

- Hé Bill! Ma te mosol! Nem jut el az agyadig?

- Én? Nos, kb. szeptember óta én mosok. Hidd el: nem épp egy kellemes munka a szaros gatyáitokat mosni.

- Nyomorék!

Ő is itt hagyott. Már-már fel mertem sóhajtani, de ehelyett inkább Kevin dühös tekintetével találtam szembe magam.

- Bill, hol marad a vacsi? Ma neked kéne rendelned!

- Hagyjál. Ki vagyok...

- Ki? Adok én neked olyan kivagyást! Na: tipri a telefonért. Éhen pusztulok.

Szinte még a lágy tavaszi szellőnél is halkabban fújtam ki magamból a következő mondatot, de Kev hallása meg pont erre van kifinomulva, így persze tökéletesen meghallotta:

- Bár úgy lenne...

- Te hálátlan kis dög!

Hozzám vágott egy párnát, amire én tudtam, hogy nem maradhatok meg itt. Mint a villám úgy hasítottam át a szobán egyenesen a kijárati ajtóig, ahova Leonard állt be. Ezzel elzárva a menekülés egyetlen útvonalát.

- Hova sietsz? Mind pipák vagyunk rád! Nem úszhatod meg.

- Hol van Tom? - érdekes, hogy a halál küszöbén is ezt a kérdést tettem fel először egy "Vajon a Pokolba vagy a Mennybe jutok?" helyett. Minden esetre ami biztos volt: Tom nincs itt. Remélem hamarosan visszajön! Mert a barátaim kicsit idegesek...

- Éppen a 11edikes Florával akadt egy kis dolga. - adott választ kérdésemre Justin. De ő sem állta meg szó nélkül - Bill, miért nem takarítottad ki a WC-t? Most bedugult.

- Hallottál már a Duck Powerről?

- Mi?

- Semmi te elmaradt őstulok!

- Őstu... na mondd csak még egyszer!

- ŐS - TU - LOK!!!!!! - szótagoltam neki lassan, hogy felfogja a szőke agyával. De a következmények elől nem tudtam kibújni és hamarosan egy olyan jól irányzott balhorog talált gyomorba amit még Bud Spencer is megirigyelne. Ezek után én összegörnyedtem és a barátaim hirtelen felindulásából hamarosan egy játékos (nos - ez azt hiszem attól függ melyik szempontból nézzük az eseményeket) szadizásba torkollott. Már megszoktam, hogy engem mindig megvernek, de ez napról napra rosszabb, mert elvileg a barátaim.

- Hú, Tomnak igaza volt, tényleg úgy sikítasz mint egy lány!

- Hát kösz... - nyöszörögtem.

- Mi? Én nem hallottam! Még egyszer! - lelkendezett Oscar.

- Bánom is én... - és Leonard már adta is a következő kör első löketét. Annyira élvezem mikor én vagyok a középpontban, de ezt nem pont egy boxzsákként szeretem átvészelni. Szavamra már rosszul is vagyok a sok orvul támadástól!

- Hé, ezt próbáld! - ujjongott Justin. És hamarosan támadóm kezébe nyomott egy légycsapót.

- Na ne! Srácok, ez már nem poén... légyszi ezt ne csináljátok!

- Nem fog fájni...

- Höhö! Nem e? - és elkezdtem ficánkolni Kevin szorításában, de szinte lehetetlennek tűnt a dolgok megúszása. Ilyenkor nem normálisak! Félelmetes mennyire tudnak az ember legjobb barátai ugyanott a legnagyobb főellenségei is lenni.

Az első csapást nagyon nehezemre esett sírás nélkül kibírni, de utánna kezdtem megszokni. Ám mikor már untam a légycsapótól kockás fejem szellemképét magam elé képzelni hirtelen kinyitódott az ajtó. Ő volt az. Körbenézett, beazonosította az arcainkat és a pózainkat, majd mikor kitisztult előtte a kép... letette a kabátját a kanapéra és közelebb jött. Mindenki őt nézte, de Tom csak megvonta a vállát. Ekkor Oscar a következő csapásra készült, de most kihasználtam a fél perces nyugalmi állapotot és kicsusszantam Kev cseppet sem barátságos szorításából. Odarohantam bátyámhoz és mikor már éreztem, hogy könnyeim előszökkennek szemem sarkából gyorsan vállába temettem a fejem és átöleltem. Viszonozta az ölelésem, majd maga mögé vont és a kezembe nyomott egy zsepkendőt. Ekkor a fiúkhoz fordult:

- Srácok! Ejnye már... hányszor kelljen még elmondanom, hogy ha már egyszer megveritek az öcsémet ne használjatok semmi féle eszközt?

- Bocs Tom... - hangzott a visszhang a srácok között. Nagy egyetértésbe szét válltak és mind a dolgukat folytatták. Tom hirtelen hátra fordult hozzám, amire én egy kisebbet ugrottam. Nos: az ösztönös menekülés bennem testet ölt! De a zsebkendőmet szorongatva, kissé tátott szájjal néztem bátyám züllött arcát. Sóhajtott.

- Miért hagyod magad?

- Tessék? Ha nem vetted volna észre éppen le voltam súlyozva!

- Oké, ebben igazad van, aláírom... de mégis milyen fiú vagy te, Bill? Sírsz?

- El tudod képzelni mennyire fáj? Hát nyilván nem, mert téged nem tartanak folyton terrorban...

- Hagyjuk már, jó? Utálom mikor rád jön az emózás...

Ezzel odalépett hozzám, átkarolt és beinvitált a szobába.

- Feküdj le nyugodtan, már nem fognak megölni... megteszem én helyettük is, csak nem most! Aludj el szépen. Legyél jó fiú!

Kiment. Óh, ez az alantas hangsúly, mintha szánalmasnak tartana! Lehet, hogy az vagyok, de nem kéne ennyire lenézni... én is vagyok valaki! De ezt nem fogja elhinni addig amíg be nem bizonyítom neki, ugye? De most komolyan: mindig felsőbb rendűnek érezte magát tőlem és bárki mástól! Ez egy idő után felettébb irritálja az embert... így sem egy leányálom az életem! Nem kéne még neki is alátennie... annyira idegesítő egy idő után az a folytonos ellenszenv testvérem és köztem... testvérek is gyűlölhetik és megvethetik egymást. De ennyire? Mondjuk... ilyesmi előfordul, bármilyen borzasztóan is hangzik. De az ember nem beszél róla. Jobb eltussolni. Jobb nem is tudni róla. Én most arról sem akarok tudni, hogy egyáltalán rokonok vagyunk!

0 megjegyzés: