2011. október 1., szombat

II.fejezet: The Fallen Boy

szió! itt a második rész is! ^^ remélem ez is lesz annyira jó, mint az első rész, és, hogy ez is tetszeni fog... :) komikat kérek! chatben, vagy simán - rátok van bízva!


A szekrényemhez érve bepakoltam a könyveimet és már felkészültem trigonometriára, de ekkor valami nagyon zavaró dolgot hallottam meg egészen közelről. Keresve a hang forrását Zent azonosítottam be a 9.A-ból, amint a végzős fiúk éppen vele szórakoztak. Ütötték, de olyan erővel, hogy Zen hamarosan a földre rogyott ahol még meg is rúgdosták. Tudtam, hogy nem lenne szabad beleszólnom, de mégis odamentem és az első ember vállát kaptam el, aki a legközelebb esett hozzám:

- Ren! Hagyjátok békén. - a szőke srác, aki meglehetősen jó kondiban volt, és a lányok kedvence a suliból (a bátyám után). Igen, ő Ren Frühling. A kedvenc sportja mások szekálása, engem is nem egyszer próbált már kiszekálni a világból, de nekem van hátterem Zennel ellentétben.

- Nocsak Kaulitz! Te D-s vagy, nem értem mit keresel itt...

- Zen a barátom! Hagyjátok békén.

- Mert különben mi lesz? Elkezdesz énekelni? - tekintetem bátortalankodóról kegyetlenül agresszívre váltott és meglöktem a hústornyot, aki izomból jött lökésemre még meg se rezzent. Nevetésben tört ki, mikor Zen megszólalt a háta mögül:

- Bill ne csináld...

- Már késő, mert már csinálta! - folytatta Ren, és felém fordult. Elkapta a vállam és kilökött a falnak,ahol éppen bepróbálkozott volna egy jól irányított ütéssel, de... becsuktam a szemem, és mikor kinyitottam Tomot láttam meg magam előtt állni. Karjait védelmezően kitárta és nekikezdett a szokásos szövegelésének:

- Ha akár csak egy ujjal is hozzá érsz az öcsémhez kicsinállak, te bedrogozott állat!

- Nahát mi van itt? 9-esek gyülekezete? A kis nyomorék öcséd éppen bezavart mikor Zent akartuk megleckéztetni...

- És hol itt a baj? Kezdhetnél inkább valaki olyannal,aki a saját súlycsoportodból való!

- Például veled? - alig mondta ki ezt az izomkolosszus és egy erős ütéssel lerendezte bátyámat, aki az ütésre köpött egyet. Vér, az ő vére... de testvérem sem áll kötélnek! Rávetette magát Renre, aki esetlenül terült ki a földre. A következőben hatalmas verekedés robbant ki a két srác között - és én nem tehettem semmit, hol ott mindez teljes mértékben az én hibám volt. Az igazgató és a tesi tanár szedte szét őket, akik ugyancsak hasonló húsban voltak, mint Ren és a bátyám. Nagy küzdelem árán tudták véglegesen leállítani őket, majd megkérdezték ki miatt volt ez az egész. Számomra is váratlan eseménysor következett: Tom szólalt meg...

- Az öcsém belekötött Renbe, én csak megvédtem. De minek?

- Ren! Van ehhez valami hozzászólásod?

- Hát nincs. Ez így igaz.

Az igazgató most hozzám fordult, mire én megrezzentem. Nem volt épp szívmelengető a tekintete. Villámokat szórt! Már éppen kérdőre vont, mikor Zen haptákba vágva magát a védelmemre kelt:

- Bill engem védett! Tom akkor még nem volt itt mikor Ren és a haverjai elkezdtek engem verni.

- És miért bántották önt Moriarty?

- Azt nem tudom. De nem Bill a hibás!

- Pff... ezt te sem gondolhatod komolyan... - így Tom.

- Szép kis testvér vagy te is mondhatom! Nekem kell helyetted is megvédenem az öcsédet, pedig tudtommal nem az én ikertestvérem! - Zen hátat fordított, elkapta a karom és elhúzott magával.





- Kösz Zen.

- Micsoda? Én tartozom neked köszönettel! Megvédtél. És a bátyád végett majdnem elvitted a balhét helyettem is!

- Hagyd el Zen. Inkább menjünk órára!

Zen az egyetértés jeleit sugározta és mikor az osztályomhoz értünk kedvesen megölelt engem. Már rég nem öleltek ilyen kedvesen. És most ez annyira jól esik! Jó lenne ha a számomra fontosabb emberektől kapnám meg a nekem kellő szeretetet, de... erre úgy látom nem mutatkozik elegendő lehetőség!





Nap végén mikor visszacsámborogtam a koliba éreztem milyen jót fogok aludni, de amint beléptem búcsút inthettem előre eltervezett éjszakámnak. Égtelen bűz csapta meg az orrom. Romlott kaja szag. Kevin robogott be elém:

- Csá Bill! Mit állsz ott? Gyere segíts gyorsan...

- Miért? Mi az? Mi történt? - kérdeztem ide-oda tekintgetve, majd Justin csapódott bele a beszélgetésembe Kevvel.

- Oscar ételhordói...

- Amikben az anyja küldi neki a kaját?

- Igen... megtaláltuk a szekrénybe!

- És most hova vittétek?

- A fürdőkádba!

Áttörtem a barátaimon és berontottam a fürdőbe ahol Oscart láttam meg valami furcsa orvosi maszkban, egy legyezővel a kezében. Az ablak ki volt nyitva mire én befogtam az orrom és közeledtem a veszélyes terület felé:

- Csezd meg Oscar!

- Nekem ne mondd.

- Miért nem mosogattad el?

- Mert nem.

- Á, tök mindegy... most mihez kezdünk vele? Ez brokkoli? Dehát Oscar! Tenem is szereted a brokkolit.

- Az nem brokkoli, hanem rántott hús... - erre eldobtam az imént megfogott ételhordót és újabb személy társult hozzánk...

- A mihez kezdéssel ne törődj, Bill! Majd a gazdája elmossa! - jelent meg Leonard köreinkben. Csak egy embert nem látok.

- Hol van Tom?

- A bátyád bezárkózott a szobába.

- Ja, és nem tudok miatta bemenni.

- Megnézzem én?

- Az remek ötlet! Mi addig kitaláljuk, hogy mit kezdjünk ezekkel a ... veszélyes hulladékokkal!

Szóra sem méltattam csak mentem egyenesen a szoba felé. Az ajtóba megtorpantam. Bekopogtam:

- Hagyj békén, Bill... - semmit se törődve vele és a válaszával nyitottam rá a kilincsre. Nincs is bezárva! Magam mögött becsuktam az ajtót és óvatos léptekkel igyekeztem bátyám közelébe kerülni. Az ablakon nézett kifelé és szerintem nincs épp kellemes hangulatában, szóval csak megálltam mögötte egy jó 20 centire.

- Figyu Tom... én... köszönöm, hogy megvédtél Rentől!

- Nem szívesen.

Erre a goromba válaszára kicsit elszomorodtam és igyekeztem a földet fürkészni. Hallottam egy sóhajtást és a következő percben Tom lábát azonosítottam be magam előtt a földön. Bátorkodtam felemelni a fejem. A szívem hatalmasat dobbant, ajkaim megremegtek mikor beazonosítottam ideiglenes tartózkodási helyét: tőlem alig 5 centire.

- Tom én...

- Ne mondj semmit. Előtte kérdezni akarok valamit: miért vagy mostanában ilyen letört?

- Tudod... miattad.

- Mi van?

- Rossz hatással van rád a kollégium! Tisztán érzem. Nagyon sokszor lekezelően bánsz velem, nem egyszer előfordult, hogy rám se néztél, mindig engem ugráltatsz... mondd csak: meddig akarod még folytatni a kínzásomat? - bátorságom még engem is meglepődéssel töltött el. Tom kitolt a falig és megfogta az állam, hogy még véletlenül se tudjak a szemén kívül máshova nézni, szabad kezét csípőjére helyezte és egy gonosz mosoly kíséretében így szólt hozzám:

- Addig öcskös, amíg meg nem unom.

- De van fogalmad arról, hogy mindez nekem, hogy esik?

- Már hogyne lenne. Annál jobb!

- Tom! Mi lett veled? Te mióta vagy ilyen?

- Mióta mióta... már megszokhattad volna a beköltözéskor!

- Attól, hogyha lenne egy jó szavad hozzám még senki sem utálna meg. Azt hiszed azzal vagy sztár, hogy engem kialázol a világból?

- Bill. Nézd: neked a helyed nem itt van a nagy vagányok közt. Nem is tudom ,hogy mit keresel itt.

- Te akartad, hogy veled jöjjek a koliba...

- De hidd el: azóta már számtalanszor megbántam!

- Miért?

- Folyton csak bajba kerülsz, mindenkit meg akarsz védeni, te vagy az osztály éltanulója, vannak vagy százan akik ki akarnak nyírni... meg ilyenek...

- Akkor miért védsz meg mindig?

- MERT AZ ÖCSÉM VAGY! - rivallt rám, de olyan hangerővel, hogy megrémültem.

- Tom, ez annyira nem te vagy...

- Ó, dehogynem!

- Tom! - hirtelen jött ötlet volt. Tétova percek sorakoztak egymás mögött és arra jutottam, hogy... szorosan megöleltem Tomot. Eleinte akadékoskodott: kiabálta, hogy hagyjam békén, meg, hogy engedjem el. De hamar alább hagyott az indulata - és viszonozta ölelésem.

0 megjegyzés: