XXX.fejezet: Fame

Hi^^

Hoztam nektek az utolsó előtti részt! Az elsődleges hibáimat próbáltam kiküszöbölni, amikkel Neserly Molly novellaversenyén szembesülnöm kellett. Persze azért szerintem néhol még mindig fogalmazási zavarokban szenvedek, vagy nehezen megy az érzelem kimutatás (és ez nem szemre hányás!!)... szóval ezúton kérnélek titeket, hogyha bármi nemű hibát vesztek észre szembesítsetek vele, mert jó lenne, ha végre javító tendenciát mutatnák :) - ja, és továbbra is bocsánat, hogyha olyan kifejezéseket használok, amiket nem értetek, vagy esetleg amit én nem értek - vagy talán olyat, amit egyikőnk sem ért - de az idegen szavak vagányak *.* xDDD Jó olvasást ;)))

[Hírnév]

~IN MEDIATREX (az események közepébe vágva)

Siettemben lépteim visszhangot vertek a kollégiumi folyosón. Teljes gőzzel haladtam a szobánk irányába totál kétségbeesve azon, amit David mondott. Ugyanis bejelentette, hogy alkalmat kaptunk egy városba érkező, japán együttes előzenekarjának szerepébe lépni. Nem is gondoltam volna, hogy hirtelen képesek leszünk elérni valami hasonlót, de örülök neki, hogy Daviddel hozott össze a sors (áldom azt a napot, mikor Gordon bemutatta), ugyanis kétlem, hogy más menedzser is lenne ilyen lelkes, célratörő, és hasonlók. Egyszerűen nem győzök hálálkodni a sorsnak, amiért ez így alakult! Világ életemben hírnévre vágytam. Nevezhettek nagyravágyónak, vagy felőlem azt is elboronálhatjátok magatokban, hogy feltűnési viszketegségem van (ez mondjuk jogos), de legalább férfiasan bevallom!

Szóval... hol is tartottam a nagy benső monológom előtt? Ja igen. Hogy épp a szobánkba sietek. Éppen el is értem, és szó szerint beestem az ajtón. A nappaliban az a látvány fogadott, hogy a kanapén ül mindegyik lakótársam - kivéve Tomot. Szóval majdnem mindegyik! Ó, hoppá. Kevin sincs itt. Ellenben Leo, Justin, és Oscar a hordozható DVD lejátszó előtt gübbeszkedett, mint holmi keselyűk az árok parton maradt dög körül, mire én elordítottam magam:

- TOM! - erre persze egyszerre három lepisszegést kaptam. Pislogtam, de a dolgot Oscar hamarosan megmagyarázta - nos öüm... a maga módján!

- Hagyd most Tomot! Bent vannak a hálóban. Épp most fejlődik át negyedik szintű csillagharcossá! - ahhoz képest, hogy elméletileg már bele kellett volna szokjak Oscar rendkívül egzotikus megnyilvánulásaiba mindig tud újabb-és újabb meglepetéseket okozni, így, esélyem sincs nem megilletődötten pislogni. De persze aztán felemésztettem a hallottakat, és mihelyst minden kitisztult előttem "cüccögve" elszóltam magam:

- Már megint Dragonballt néztek?! - igen. Ez a japán anime most eléggé nagy népszerűségnek örvend iskola szerte. S mivel rátaláltak egy helyi közértre, ahol igen olcsón hozzá lehet jutni a sorozathoz szobáról-szobára jár a Nyugati szárnyban, azaz a fiú részlegen. Engem nem kötött le sokáig (pedig meggyőződésem volt, hogy hatalmas fanná amortizálódok)... ezt csak megjegyzem! Minden esetre hátrahagytam a többieket, és betértem a hálóba. De bár ne tettem volna...! Kevin és Tom elég félreérthetetlen pózban álltak: Kevin a falnak dőlve, Tom pedig alig tőle pár centire, és a falnál támaszkodott Kev válla fölött. Pislogtam. Hirtelen kettős érzelmek kavarogtak bennem: minden olyan gyorsan jött. Úgy éreztem dühös vagyok, és szomorú. Nem tudom hogyan lehet félreérteni egy ilyet! Vagy épp hogyan nem... minden esetre elképedésemnek hangot adtam:

- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! - erre Kevin félrelökte bátyámat, és kiviharzott mellettem, egész testemet félresodorva, majd rám csapta az ajtót.

- Tom, ez mi volt? - kérdeztem némiképp higgadtan, amire Tom lesütötte a szemét.

- Semmi, Bill. Semmi... - motyogta, majd eltámojgott az íróasztalig, és leült. Kezdtem komolyan aggodalmaskodni, és egyre szaporábban vettem a levegőt.

- De valami biztos történt! - vágtam rá, és próbálva leplezni előtörni kívánkozó féltékenységi rohamomat, megindultam felé. De Tom továbbra is hajthatatlan volt:

- Mi történt volna?! Szállj má' le a témáról! - szólt rám, amire megtorpantam, és most én kezdtem a padlót fixírozni. Az előbbi örömöm mintegy szertefoszlott. De a beállt csendet bátyám törte meg - ismét:

- Akartál valamit mondani? - így ő, mire én sóhajtottam, de még mindig nem néztem a szemébe. Mi volt ez az előbb?! - megráztam magam, majd hátrafordultam, és elindultam kifelé. De közben elkezdtem mondani:

- Daviddel beszéltem. Estére beszervezett nekünk egy koncertet! Valami japán banda előzenekara leszünk.

- Japán banda? - érdeklődött, és éreztem, hogy erőteljesen sasol.

- Ja... Nittle Grasper. - adtam választ kérdésére, bár tudtam ettől nem lett se okosabb, se hülyébb, mert ez a név minden bizonnyal nem mondd neki semmit. De már nekem sem...

***

A csarnokhoz 7-re kellett megérkeznünk, ezért még hatkor javában Georgra tukmáltam a dührohamomat, ugyanis elmentünk Gustavhoz. Lehet Tomnak is szólni kéne? Írok neki SMS-t.

- Olyan tök jó, hogy mindenről csak utolsó pillanatban képes ez is szólni! - folytattam két pötyögés között a már egy ideje megkezdett hőbörgésemet a David féle, utolsó pillanatra hagyott koncert-invitálás miatt. Kegyetlen, hogy mennyire fel tudom magam idegesíteni egy ilyen incidens miatt! De csodálom Georg hidegvérét, ahogy kifejezéstelen arccal mered a BRAVO lapjaira, és eltanakodik minden egyes kép felett. Viszont azon pillanatban ez is idegesített, ezért kénytelen voltam rászólni:

- Figyelsz te rám egyáltalán?! - ordításom közepedte beleütöttem egyet az újságba. Georg rámnézett azzal a jeget is megfagyasztó (bár az nem tudom milyen - minden esetre rendkívül hűs!) tekintetével, mire hirtelen arcomba szökött a pír. Egy ideig meredtünk egymásra, ami mindössze csak pár másodpercnyi idő volt, de nekem ez már akkor egy órának is betellett. Aztán Georg visszaméllyült a lapba, és lapozott a horoszkóphoz. Erre én rajzfilmbe illő mód estem össze a padlón. Feltápászkodva megkapaszkodtam a combjában, mire Gustav is betoppant. Két energia italt tartott a kezében, amire én már megint felkaptam a vizet:

- Mi az, hogy csak kettő?! Nem tudsz számolni, hogy hárman vagyunk?! - jó, elismerem már kezdek túlzásokba esni, de ilyen az, ha egy férfi féltékeny. Gustav vállat vont.

- Így is be vagy pörögve, szerintem ha te most meginnád azt a harmadik flakont, akkor azzal a mi egészségünk is romlana, nem csak a tiéd.

- Jó, bocs... - huppantam le Georg mellé, aki erre meg lecsapta az újságot az asztalra, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a lehelletét. Nekifeszültem a karfának, és kétségbeesett arccal méregettem Georg halált, vért és pusztulást sugalló tekintetét.

- Neked mi bajod?! - kérdése elég flegmának tetszett, de nem volt hangos. Halkan tette fel, és előttem pedig lepörgött az életem - mire Tom is betoppant. De honnan tudta, hogy merre...? Ja. Az SMS-em. Milyen hülye vagyok! - mindegy. Határozottan rámutattam bátyámra, és, hogy még egyértelműbb legyek Georgra meredve így szóltam:

- Ő a bajom.

- Ja. Az más... így már világos. - dőlt hátra, és megint kezébe vette a magazint. Tom persze fogalmatlanul pislogott, mire kifejtettem ezt is:

- Kevin?! - erre bátyám a homlokára csapott, és leoltott:

- Ember, te nem vagy egyszerű!

- Tudom.

- Semmi olyan nem történt, ami miatt okod lenne haragudni!

- Tudom. - kántáltam tovább előre eltervezett válaszom kb. az elkövetkezendő... összes kérdésére!

- Nem vagy képes felfogni? Ha az utolsó ember lenne a földön akkor sem pont rá izgulnék! Sokkal inkább egy tevére... egy dromedár sudár alkatáról egyből a kisöcsém jut az eszembe! - erre a két G felvihogott, majd kapcsolva Tom mondandójának első felére kikerekedett a szemük. Gustav még vissza is kérdezett:

- Izgulnál?! - hűledezett. - Nem is tudtam, hogy meleg vagy!

- Én annyira nem. - vont vállat Tom, mire Gustav kétségbeesetten meredt a még mindig horoszkópot olvasgató Georgra. Az meg se moccant.

- Hát akkor?! Na jó, skacok, én ezt nem vágom...

- Had vezessem elő, mert már kib*szott elegem van! - Tom hirtelen öles léptekkel indult meg felém, én pedig automatikusan Georg felé dőltem (aki továbbra sem emelte fel a fejét). A legváratlanabb dolgokra pedig mindig a legváratlanabb helyzetekbe kerül sor: így Tom nem törődve azzal, hogy közönségünk van ajkaimra tapadt. A közönségünk legalább ránk szentelte az összes figyelmet. Eltátott szájjal néztek ránk, pislogás nélkül. Én pedig a kanapé karfáját ölelve ordítottam bátyámra:

- Te sem vagy egyszerű...! - erre Tom szemöldöke megrándult, amire én elkékültem. Ránéztem a két srácra, akik a változatosság kedvéért mertek egyet pislogni, de semmi más reakció nem jött tőlük.

- Mi az, hogy nem vagyok egyszerű?! - ordított rám bátyám: - A fenébe is, Bill! Kevinnel volt egy kis összezördülésünk. Nem smároltam vele, csak megfenyegettem, mert valamiért meg akart téged verni...

- Woa! Ez már nem is új: Kev valamiért mindig meg akar engem verni. - szóltam közbe, mire Georg és Gustav most engem néztek - továbbra is eltátott szájjal. Tom pedig mit sem törődve megjegyzésemmel tovább magyarázott:

- Szeretlek! Ugyan mikor fogod fel végül? Az öcsémmel nyilván teljesen más a romantikus kapcsolatom, mint egy lánnyal, nem? Téged nem akarnálak sosem megcsalni, mert végtére is ikrek vagyunk, meg minden, és te vagy a másik felem - meg mit tudom én... érted?

- Tudom. - tértem vissza előbbi szerepembe, amire Tom megvakarta a tarkóját és a srácok becsukták a szájukat. Haladunk! Lassan talán már szóhoz is jutnak.

- Nem úgy tűnik... de nézd így: folyton próbálom tűrtőztetni magam, hogy ne szóljak be neked, ami meglehetősen nehéz, hisz csak rád kell nézni. Aztán meg mindig próbálok a kedvedbe járni és nem féltékenykedni a "hót meleg" haverjaidra, emellett pedig most is dobsz egy rohadt SMS-t, és én már rohanok is, mint az őrült, hogy...

- Höhö! Maradjunk csak a "rohanoknál", mert te eleve őrült vagy. - szóltam közbe. Bátyám megforgatta szemeit, majd igyekezett folytatni:

- Egyszóval mindent megtennék érted!

- Hú! Szerintem ne nézz több Dragonballt, ha ezt hozza ki belőled!

- Bill, nőlj már fel, könyörgöm! Esküszöm komolyan beszélek.

- Tudod a te szádból nehéz ezeknek a szavaknak hinni...

- Persze tudom, de... TE KOMOLYAN ELHITTED, HOGY ÉN ÖSSZEÁLLNÉK KEVINNEL?!?!?!? - ordított rám, amire teljesen belesüppedtem a kanapéba. Csak volt még egy probléma: nem voltunk továbbra sem egyedül.

- Ti most komolyan... együtt vagytok? - érdeklődött Gustav, amire Georg visszavette a BRAVO-t, majd tüstént a dobos pártyát fogta a kérdésével:

- Ez undorító, vágjátok?

- Ó, nem annyira! Bill igazából csodálatos ember, csak... - értetlenkedett bátyám, amire résnyire szűkített szemeimmel tüstént megöltem.

- Nem épp Billre értettem, mert belőle még a rosszindulatú ember is egy csodás nőt néz ki, de ez nem számít... tudjátok, hogy mit csináltok? - állt fel Georg, amire én úgy megvédtem volna magam, de nem tettem, mert a féleszű szobatársaink ugyan ezt a szitut gyorsan képesek voltak túlélni, de Georg már más tészta. Ő komolyabb, őszintébb és megfontoltabb, mint a mi brigádunk. Szóval csak hallgattam és vártam, hogy Tom védjen meg, de ő sem volt harcképes. Csak bámulta a földet, mint egy rakás szerencsétlenség.

- Ikrek vagytok, vérszerinti testvérek! Ez most csak szerintem egy kib*szott nagy probléma? Gondoltatok már a vérmérgezésre vagy ilyesmi? Ja, bocs. Azt csak nő és férfi testvérek és rokonok közt örvend nagyobb valószínűségnek. Akkor az AIDS? Jelent ez bárkinek is valamit?

- Jaj Georg... eddig még semmi bajunk! Vagyis nekem. - szóltam végül, mert láttam, hogy bátyám használhatatlan.

- Hát jó... tégy, amit akarsz. - azzal kiviharzott mellettünk a helységből. Húúú! Ez most elég nagy cink.

- Gustav? - fordultam unottan felé és már vártam, hogy ő is visítva kirohanjon. De meglepetésemre ez nem így lett. Gustav teljes válszélességgel elém állt és elmondta véleményét:

- Igen, Georgnak igaza van! De amíg semmi bajotok és jól elvagytok, addig szerintem oké a dolog. Már úgysem lehet mit tenni! A szerelemnek nem lehet megálljt parancsolni.

- Hm, de toleráns valaki! - szólt közbe végre bátyám én meg meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót. Meglehet, hogy nem ismeri és csak véletlenül sikerült jól elsütnie. Mindenre megvan az esély!

- Persze. Már voltam hasonló helyzetben...

- Megdugtad a nővéredet? - kérdezte Tom, mire Gustav felröhögött.

- Nem épp... az unokahúgomat! - jó, most lefagyott az arcunkról a vigyor, ami még Tom pofás kis kérdése miatt volt, de azért legalább tudni lehet, hogy ez már nem csak velünk esett meg. Bár nem lehet tudni, hogy Gustav ezt most nem e azért kanyuzza, merthogy sajnál minket!

- Uhh. Az is durva. - ismerte el Tom, de közben mindannyian tudtuk, hogy fele ennyire nem "durva" a szitu, mint az, hogy Tom és én milyen intim kapcsolatban élünk. Igazából szerintem az egész világon nincs még egy ilyen páros, mint mi, ezért is jobb lesz titokban tartani!

- Igen, de azóta már szét is mentünk. Szóval csak legyetek kitartóak, mert bármi megeshet! - szólt a dobosunk, majd komótos léptekkel megindult ő is az ajtó felé és elhagyta a szobát. Azért utána ordítottam:

- Merre mész? - így, mire ő visszanézett az ajtóból:

- Megkeresem Georgot! Ma még fel kell lépnünk... nem kéne most összeröffenni! - azzal ki is húzta a fejét. Igaza van. Ahogy az is igaz, hogy Tomnak sem épp most kellett volna kangörcsöt kapnia, mert most lehet emiatt fog úszni a koncertünk! Problémás lesz ez az este úgy érzem...

***

- Meglehet, hogy ezt most nem kellett volna. - szóltam Tomnak, mikor már úgy éreztem meg kell valamivel törnöm azt a kínos csöndet. És az, amivel megtöröm nem pont az időjárásnak kell lennie!

Ránéztem bátyám kifejezésben szegény arcvonásaira, fénylő száj piercingjére és résnyire szűkült szemeire. Gondolom már csak a teste maradt itt, a lelke valami párhuzamos dimenzióban teng-leng. Mivel továbbra sem tudtam mivel bírhatnám szóra, próbáltam elsütni egy poént:

- Meg akarod tudni milyen a halál? - néztem rá sejtelmes tekintettel, mint a Lucifer. Végül sikerült belőle valami reakciót kiváltanom (bár nem azt, amit akartam): lassan felém fordította a fejét és így szólt:

- Veled élek együtt már 16 éve. - először bevallom nem esett le a tantusz, ezért csak pislogás nélkül, rezzenéstelen ajkakkal meredtem rá. De épp mikor leesett a dolog akkor közölte velem, amire addigra rájöttem: - Ha valaki, hát én biztos tisztában vagyok a halál fogalmával! Mindennap látlak. - saját viccén elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Így díjaztam:

- Haha. Csak tudnám, miért vannak oda a nőstények a humorérzékedért!

- Mostmár szerintem tiszta sor! - és nevetett tovább. Kínomban én is elmosolyodtam, de a nagy probléma csak ez után jött: Georg és Gustav beléptek. Eddig még okés minden, csak miután nekivágtunk (persze azután, miután megbeszéltük a látottakat: a csók meg ilyenek...) a koncertnek, pontosabban már akkor, mikor megindultunk a garázs felé, és Tom megkérte Georgot, hogy had vezessen eldőlt az éjszakánk egy része. Persze nem kell itt autóbalesetre gondolni, vagy valami ilyesmi "drámai fordulatra" (mert könyörgöm: ez most nem egy Shakespear tragédia)... elővezetem: miután bátyám megkérte Georgot, hogy had ő vezessen (még van egy éve kresszből) gitárosjelöltünk eképp díjazta ötletét:

- Felejtsd el! Ennek a gépnek lelke van.

- De könyörgöm! Csak David házáig!

- David háza? Hm. Tekintettel arra, hogy csak két utca van köztünk... nem. Még így sem! - ezzel be is ugrott a kocsiba. Tom - hogy tovább fúrhassa Georg oldalát - leült az anyósülésre, Georg-sofőr mellé. Mi Gustavval hátraszorultunk és bekötöttük magunkat.

- Georg, ne legyél már farok! Had vezessek kicsit!

- Tom, az inteligenciahányadosod mínuszaira igaz tények miatt továbbra is igyekszem passzív ellenállást mutatni. De! Ha tovább idegesítesz akkor ebből aktív ellenállás lesz és remélem szereted a kórházi kaját, mert rövid idő alatt oda juttatlak, ha nem fogod be a pofád! - olyan bonyolultan fogalmazott Georg, hogy levegőt venni sem mertem.

- Gyökér, f*szfej! - válaszolt neki bátyám, mire Georg felhördült és kiugrott a kocsiból. Átrohant Tom oldalára és a szó szoros értelmében kirángatta az ülésből:

- Jó, lásd kivel van dolgod! De ha egy karc is esik a fényezésen én esküszöm...

- Nyugi Georg! Bennem megbízhatsz. - ígérte Tom, amire mellettem Gustav köhögési rohamban tört ki. Most nem tudom, hogy azt direkt csinálta, vagy csak magától jött, de minden esetre mindenki felnevetett rajta - még a bátyám is, akinek ez egyfajta öngól gyanánt szolgált, de szerintem erre még a mai napig nem jött rá. Georg még ki is mondta gondolatait:

- Hát ez egyértelmű... - a hangjából kivehető volt a tömény szarkazmus és irónia, csak Tomnak nem tűnt fel. Vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy feltűnnyön?

Mire már Tom ült a volánnál Gustav hozzám fordult és megfogta a kezem - reflexből elrántottam volna, ha hagyja:

- Mind meghalunk! - sírt nekem a dobosunk, amire én elismerően bólintottam. Kissé teátrális volt, de nem baj, mert ez már akkor vicces volt! - és majd ezután érkezik a kraccs!

Tom egész békésen vezetett - már ha egy döglégy sebességét vesszük alapul, vagy egy versenyautóét - és így én sem különösebben paráztam. De mellettem Gustav homlokán szépen gyöngyöztek a verejtékcseppek. Ó, a bizalom édes bűze. Mosolyogjunk!

Szóval: békésen haladtunk az úttesten, amíg Georg rá nem szólt a bátyámra, hogy "csere!" - Tom persze mit sem törődve ezzel (konkrétan úgy tett mintha a rádiótól nem is hallotta volna) továbbra sem volt hajlandó leparkolni az út szélén a csere esélyéig, hanem csak nyomta a gázt. Mikor Georg ráugrott (!) - értsd: SZÓ SZERINT! - akkor sem volt hajlandó mozdulni, de mivel ordításba kezdtek csak fél kézzel fogta a kormányt - a vita vége felé már annyival sem -, és lökdösték egymást. Közben a kocsi szép hullámmozgást végzett! Nekünk bezzeg hátul, akik totálisan csak tanúi voltak a vitának, a gyomrunk forgott elég szépen.

- De nem érted, hogy nincs jogsid?

- Úgy tudom benzinnel megy, nem papírokkal!

- A főút tele van rendőrökkel! És figyeld az utat!

- Kit érdekelnek a rendőrök?! Úgy otthagyom őket, mint macska a sz*rát!

- Csak szeretnéd! Tom, ezek mindenre képesek! Nézd már azt a kib*szott utat!

- Nem nézem!

- De nézzed!

- De nem!

- Hülye vagy? Meg akarsz ölni minket?! - mi hátul már épp azon törtük az agyunk, hogy s miként ugorhatnánk ki a kocsiból, mert az még mindig jobbnak tűnt, mint belefutni a szembe jövő teherautókkal! Persze teherautó helyett a dolog sokkal precízebb volt: vasút. És pont jött a fél 7-es járat! A sorompók lecsukódtak, de Georg és Tom még továbbra is csak ordított egymással. Eddigre már Gustav is beszált a vitába, így nekem sem volt választásom. Bár én voltam a kétségbeesett, remegő kezű, emós fiú (nem, nem vagyok emós! HASONLATOT MONDTAM!): csak rugdostam és utöttem Georg székét, aminek következtében engem is leordított. Gustav pedig, követve példámat, szintén elkezdte rugdosni Tom székét. Tom is ordított mostmár Georggal és Gustavval is. Velem is, bár azt nem kifejezetten értem miért, mert hozzá nem nyúltam és még csak nem is szóltam. De valami olyasmit ordított, hogy én ne ordítozzak. Esküszöm nem direkt csináltam!

A bent fennálló káosz mellett pedig ott volt egy érkező vonat, és egy száguldó autó...

To be countinued!

Jövendölés :)

Arra jutottam, hogy még egy részt írok (valahogyan) a TWC in the Schoolhoz, aztán, mint említettem más partok felé vitorlázok: Angel lesz a társszerkesztőm célom beteljesítésére, és összekötjük az én állítólagos alapon fenomenális humorérzékemet az ő drámai költeményeivel és legyűrhetetlen perverziójával. Na jó, talán nem legyűrhetetlen! De ha ezt így összemossuk, akkor csak egy szép színt kapunk, nem? Ha igen, ha nem mi ezt most meg fogjuk próbálni! Akinek bármi problémája van ezzel az szóljon most vagy hallgasson örökre xD oh! Emellett jöttem egy vidivel :D - na szóval: a munkálatok folyamatba vannak a záró epizóddal (attól tartok ez most elég hosszú lesz xD), de kérlek tartsatok ki még egy kicsit mellettem :D A hosszú hétvégéhez meg jó szórakozást ^^ Pápi! xxx Meloddy

Művem: TWC - Novella verseny

Sziasztok!

 Hát emberek eljutottam arra a pontra, hogy alig tudom frissíteni az oldit, de azért még nem hagylak titeket megnyugodni, mert élek ;) (közönség halálsikolya) És most viszont még nem tudtam folytatni a történetet, de közlöm veletek, hogy Angellal közös projektet akarunk produkálni szóval hamarosan vége lesz a Twincest In The School sztorinak! (közönség megkönnyebbül) Én is szeretlek titeket xD

 Ma elhoztam nektek a Molly féle TWC-s pályázatra küldött művemet! Remélem egy ideig beéritek vele ;) pápi!

For Ever I Love You

2001. augusztus 7. - az ikrek (még) 11 évesek

Hajnali órákban jártunk, amikor hallottam apró lábait a lépcsőn visszhangozni. Már vártam mikor oson át. Bill egyre többször csinálta ezt. Bár megjegyezném: ezeknek az elindítója nyilván az a horrorfilm volt, amit a múltkor találtunk, mikor ő is itt aludt. Fontos leszögezni: a szüleink elváltak, és ezt nem tartom kifejezetten problémásnak, mert azóta én is nyugodtabban alszok. Egy borzalom volt, ami kettejük között folyt! Egyáltalán nem vágom miért kellett akkor összejönni, ha egy öt percig nem bírják ki a másik nyúzása nélkül. Persze, mint minden válóperes családban itt is a pénz volt az ok! Na meg valami olyan dolog, amit nem értek, de szerintem nem is akarok. Miért? Mert egyszerűn nem érdekel.

Már a válás után egy héttel megfogadtam magamnak, meg Billnek, hogy én egyetlen csajjal se tervezek hosszú távra, mert többségében az ő hibájuk. És íme az ok, amiből kifolyólag én apánál maradtam! Viszont öcsém pont ellenkezőleg látta a helyzetet, és ezért ő maradt anyámmal. Akkora probléma nincs ebből, mint hinnéd: még hogy az ikertestvérek nem bírnak egymás nélkül élni! Végy példát rólam. Nekem nélküle nem nehéz. És egyébként is: minden hétvégén itt lebzsel. Ahogy az a bolond anyám is! Ha épp nem öldöklést folytatnak, akkor smárolnak, ha nem ez, akkor szexelnek. Ezt Bill sem bírja, és íme még egy ok, amiért most az ágyam felett álhat, és kérlelő pillantása közepette úgy remeg, mint egy cocker spániel. Tehát ma kivételesen nem azért pofátlankodik be hozzám, mert be van sz*rva, hanem, mert nem bírja tovább hallgatni anyámék kamatyolását.

- Mi az Bill?

- Nem bújhatok melléd?

- Nem.

Hatásszünetet tartottam, és úgy fest hiába remélem, hogy majd felfogja, hogy csak poénkodok, mikor látom az arcán a csalódottság apró jeleit. De, hogy tájékoztassam célzás gyanánt megemeltem a plédet, amivel a nyári meleg végett takarództam, és futó pillantást vetettem ismét felé. Most már bezzeg vigyorgott.

- Mondd csak: lesz egyszer egy olyan estém, amikor nyugodtan alhatok, és nem mélyeszted belém a csontos karodat, vagy a bordáidat?

- Sajnálom, Tom...

Lesütötte fejét, és magára rántotta a takarót. Csak a haja látszott ki belőle, én meg egy sóhajtás mellett megforgattam a szemeimet, és utána mentem. Mármint bújtam. A takaró alatt átkaroltam, és magamhoz húztam, miközben egy apró puszit leheltem homlokára. Megfogta az arcom, és szinte éreztem, ahogy elmosolyodik, pedig nem is láthattam a sötétség miatt.

- Tudod Tom... nekem mindig nagyon hiányzol! Neked szoktam?

- Hogyne...

Próbáltam meggyőzően hazudni, de hát csak kiszúrta - nem jött össze. Megint sóhajtottam, és megdörgöltem feje búbját. Többször éreztem azt, hogy inkább húgom van, mint öcsém, de hát na.

Ez már akkor eszembe jutott mikor engem tavaly elkezdett érdekelni a gördeszka, őt pedig a sminkelés, és a hajfestés. Akkoriban úgy éreztem képes lennék falnak menni tőle, de meg kell hagyjam: ezt már rég elvetettem. Igazából Billből gyönyörű lány lenne, de mondjuk a szememben már akkor pasinak sem volt utolsó. Valami vonzó mindig volt benne, ami úgy magával ragadta az embereket, ahogy csak kell. És őt mindenki menthetetlenül szereti, engem meg menthetetlenül utálnak! Na jó... anyám és apám szerintem szeretnek. Eddig legalábbis úgy tűnik.

- Tom!

- Hagyjál már...

- De Tom, ez az utolsó kérdés.

- Mindig ezzel kezded, aztán egyig nem szabadulok tőled! És tudod, hogy még csak negyed 11?

- Jó, akkor felejtsd el.

- Ez könnyen fog menni.

Elfordultam a másik irányba. Majd Bill hirtelen átölelt hátulról. Épp szólni akartam neki, hogy mi a frászt csinál, de aztán felém hajolt. Később meg letette fejét, és így az állát egyenesen a felkaromba döfte.

- MI VAN MÁR?!

- Csak kellene egy kis szeretet.

- Pont tőlem?

- Igen.

- Menj anyádhoz!

Adtam ki az utasítást, majd hirtelen lemászott rólam. Fázni kezdtem. Megfordulva viszont azt láttam, hogy ki akar sétálni az ajtón. Kész mázli, hogy még időben elkaptam a kezét, és frappánsan visszarántottam, mind a 30 kilójával az ágyamra.

- Előbb üldöztél ki. Döntsd már el mit akarsz!

- Bocs Bill, de nélküled hideg van.

- És ezért akarsz itt tartani?! Mi lenne, ha inkább elővennél még egy takarót.

- Á! Olyan kis szemét vagy. Gyere csak ide!

És mivel tudtam, hogy öcsém nem kicsit csiklandós, így betámadtam, és ott csikiztem, ahol értem. Gyerekek voltunk, mit várnál tőlünk? - majd a csikizés lassan párnacsatába vágott át, aminek az lett a vége, hogy eldurvultunk, és Bill lefejelte az éjjeli lámpám. Féltem, hogy agyrázkódása lesz, vagy valami, de utána rá kellett ébrednem, hogy nincs minek rázkódnia.

Fél 2-ig játszottunk, és beszélgettünk. Anyáék totál tuti biztos el voltak magukban, mert egyik sem jött be azzal, hogy már rég túl vagyunk a takarodón. Majd mikor feküdtünk, és már épp fél lábbal voltam álomfölde felé, Bill megint berondított a páratlanul pihentető alvásomba.

- Tom, anyuék mit csinálnak?

- Dugnak.

- Mi?!

- Jaj, Bill, te nem tudod, hogy nem a gólya hozza a gyereket?

Ültem fel egyszeriben, és láttam Billen, hogy valóban nem tudja. De válasza persze eltért az igazságtól:

- Persze, hogy tudom.

- Na és akkor mit?

- Te nem tudod?

- Hát már hogyne tudnám! Csak kíváncsi vagyok, hogy nem hazudsz e nekem.

- Nem azért kérded, mert te sem tudod, és így akarod kiszedni belőlem?

Ült fel mellém, és vádlón, gyanakvóan nézett rám. Én félig elfordítottam a fejem, majd eldöntöttem magamban, hogy ő túl okos tojás ahhoz, hogy beismerje tudatlanságát. Szóval belekezdtem:

- Szexelnek. Magyarázhatnám úgy, hogy apánknak van egy angolnája, ami bemegy anya barlangjába, és mikor kijön 9 hónappal utána előbukkannak a kicsi angolnák.

- Angolna?

- APÁD FARKA, TE IDIÓTA!

- Úr isten... ez olyan... ez annyira fujj!

- Nem olyan fujj ez.

- De hát te még nem is próbáltad!

- Miből gondolod?

Amúgy akkor még tényleg nem próbáltam, de már tudtam hogyan kéne, ugyanis valamelyik este, mikor kimentem apa után a nappaliba, hogy lekapcsoljam a TV-t épp pornó film volt műsoron. Elnéztem egy órán át, aztán apa felkelt. Szinte emlékszem arra a pillanatra. Felült az ágyon, megkérdezte mit csinálok, én meg közöltem vele, hogy csekkolom, mit néz. Ő pedig előrukkolt az ilyenkor szokásos szöveggel:

- Kis fiam! Azt hiszem épp időszerű lenne veled a nemi életről beszélni.

- Hát jó! Mire vagy kíváncsi?

Vigyorogtam rá, ő pedig eltátotta a száját. Aztán persze előrukkoltam a suli béli felvilágosító programmal, amin Bill elaludt. Én viszont tök éber voltam, és biztos ezért vagyok ma olyan, amilyen vagyok!

Visszaemlékezésemből csak Bill rángatott ki megint a hülye kérdéseivel:

- És ha vannak kis angolnák, miért nincsenek kis barlangok?

- Mert hülye vagy.

Tájékoztattam, és megint vízszintesbe tettem magam. Követte példámat, majd hirtelen megint közelebb jött, mint szabadott volna. Feldühödve hajoltam fölé, és feszítettem le kezeit a matracra.

- Mondd csak, neked mi a problémád az én személyes szféra igényemmel?!

- Semmi.

Arcába szökött a vér. Hasonló sorsra jutottam, amikor észleltem valami fura, kellemes bizsergést hasamban.

Meleg, nyári este volt ez. A redőnyöm elromlott, szóval az épp előbukkanó csillagok a sötét felhők mögül elegendő fényt adtak ahhoz, hogy lássam öcsém már akkoriban is páratlanul tökéletes babaarcát. Cseresznyevirág szín ajkait. Hosszú, sűrű szempilláit, és kifejező, kiskutya szemeit, amikből most a rémület tükröződött. De furcsa mód ez a rémült tekintet csak még nagyobb lelki izgalommal társult bennem, és már kiskamasz fejjel sem tudtam uralkodni a hormonjaim felett.

- Bill, érdekel mit csinálnak anyuék?

- Hát...

- Megmutatom, csak csukd be a szemed!

- Ó, ne!

Könyörgése kihallatszott ebből az "ó, ne"-ből, de ez már akkor sem tudott befolyásolni. Mikor a fejét ide-oda rángatta csak dühösebb lettem, és már még jobban akartam én is a dolgot.

- Nem, nem vagyok kíváncsi!

Magyarázta, és mintha könnycseppek gyűltek volna a szemébe, ami persze még jobban izgatott. Az akkor még ismeretlen, de ugyanott kellemes érzés áthatolt egész testemen is, és lassan lehajoltam (miközben ő tovább sóhajtotta a "ne" "légyszi, Tom" "nem akarom" - és ezek párjait), egyre közelebb ahhoz a tökéletes ajkaihoz.

- Tom!

Hisztériával teli hangon tört elő belőle a nevem, de már akkor túl közel voltam, hogy megálljak. Szóval még erősebben nyomtam lefelé a kezét, és közben átvetettem bal lábamat vékonyka teste felett. Így már közvetlenül rajta voltam, és akkor hirtelen rátapadtam ajkaira. A filmekben már kismilliószor láttam, és mivel Billel ellenben kifogástalanul jó memóriám volt (igen, ez mára már felcserélődött), így nem volt nehéz mindezt felidézni. Tökéletes lelki békével fúrtam át nyelvemet a szájüregébe, amire persze csak aztán kerülhetett sor, miután felszabadítottam egy kezem, és pofájának szorításával értem el, hogy nekem megfelelő résre nyissa ajkait. Egyik kezét ugye így el kellett engednem, amit kisvártatva rátapasztott orcáját szorongató kézfejemre. De nem próbálta elhúzni. Sőt hamarosan nyelvünk összeért, és igen nyálas táncra perdültek, miközben másik kezem szinte önálló életre kelve engedte el öcsém reszkető (másik) kezét, és nyúltam be pizsama felsője alá. Akkor még csak eddig mentünk el. És ennek is azonnal vége lett, mikor hallottuk, hogy kinyílik az ajtó. Lepattantam róla, és a túl nagy lendület vétel végett lezuhantam az ágyam mellé. Anya aggodalmas hangja csapta meg a fülem, miközben bevágtam a fejem a földön szinyelő gitáromba.

- Tom, kicsim!

Az ütközés után kinyitottam a szemem, és Bill hajolt teljesen az arcomba. Az orrunk hegye is összeért, anya pedig lassan átkerült ugyanerre az oldalra (ahol fetrengtem).

- Bill! Mássz. Ki. A. POFÁMBÓL!!

Tagoltam neki, hogy megértse, és eltoltam magamtól eper illatú pofazacskóját. Anya megfogta a kezem, és felhúzott, majd kinevetett. Nevetési rohama átragadt az ajtóban ácsorgó apámra, és Billre is. Egyedül én voltam, aki nem hahotázott, csak elpirult, és mosolygott. Anya magához ölelt, és hátulról Bill is. Legalább tudtam, hogy nem haragszik...

2006. november 18. - Az ikrek 17 évesek

Gyermekkori emlékei minden testvérpárosnak van. Így az ikreknek, így a szimpla testvéreknek. Bár Bill és én azóta egyszer sem kerültünk ilyen intim helyzetbe, de a pillantása 6 év után is változatlan volt. Tudtam, hogy nem egy kezdeményező típus, és azt is, hogy én sem vagyok az. Noha megteszem az első lépést, ő még eddig sem jut el. De mivel tudtam, hogy anno nem volt helyes, amit csináltam, így továbbra sem folyamodtam ehhez túlságosan. Egy részt nem voltam képes rávenni magam, mert ugyan akkor nem féltem a visszautasítástól, de most már féltem. Így igaz, Tom Kaulitz, a gyáva. Hát ha ez igaz még így is önmagamnak vetnék ellent, ha nem próbálnám megindokolni: hé, csak az öcsémnél jelentkeznek ezek a tünetek! Komolyan! Más személynél még soha nem fordult elő. Legalábbis lánynál, mert leszögezném: srácokkal sosem kavarnék.

Ebből a kis benső monológból Gustav tarkón vágása hozott vissza a valóságba.

- Hé, ember! Ez fájt.

- Hát, öcsém! Ha nem teszem, akkor talán sosem leszel megint köztünk.

- Jó, de egy kisebb is megtette volna. - panaszkodtam, majd felpattantam, és jobb híján elvonultam a mellék helységbe féldoboznyi cigarettám társaságában. Vadonatúj Nike cipőm műanyag talpa tompa koppanásokat hallatott a linóleummal való találkozást követően. Zsebemben matattam gyújtóm után, mikor elérkeztem a mosdóba. Belépésemet követően rögtön kispéciztem magamnak a középső fülkét, és oda tartottam. Bezárkóztam, majd meggyújtottam a nikotin rudat. Élveztem, ahogy a kátrány, és a füst száműzetőik szervezetembe, és ez megnyugvással töltött el. Pár snassz pöfögés után már egészen vissza zökkentem benső harmóniámba. Elég sokszor szoktam félre vonulni, na már nem mintha antiszociális lennék, vagy hasonló, de érthető azért nem? Mindenkinek kell egy kis idő magára. - de ez a nyugalmi állapot épp akkor ért véget, mikor hangos ajtócsapódást követően ismerős lépteket hallottam. Igen, jól olvastad! Billnek már a léptei ritmusát is megjegyeztem.

- Tom! Tom, itt vagy?

- Az attól függ ki kérdi, és mit akar.

- Beszélnünk kell!

- Ez esetben nem vagyok itt. - közöltem vele hűvösen, és ráhúztam a reteszt a WC ajtóra. Még egy szálat behelyeztem a számba, és a legnagyobb lelki nyugalomban pattantam le az ülőkéről, majd hozzásimultam az ajtóhoz.

- Na, de mi bajod, Bill?

- Semmi, csak már nem fogom ezt tovább magamban tartani.

- Mit is? - hirtelen gondoltam valamire, és kétségbeesetten kinyitottam az ajtót, majd a lehető legaggodalmasabb arckifejezésemmel toppantam öcsém elé, és megragadtam a vállát. Egy hetyke mozdulattal belöktem a fülkébe, és közöltem vele:

- Hiába mondtam, hogy ne egyél annyit a Gordon féle "jós-sütikből"! Cetli helyett sütőport rak bele, még hozzá egy kilót.

- Mi van?! Nem ezt akartam!

- Ja jó. Megnyugodtam. Akkor hallgatlak.

Összefontam a karjaimat, és rámeredtem, miközben száj pc-mmel játszottam. Bill hirtelen a földre fókuszált, én pedig hatalmasat nyeltem, mert talán azt akarja mondani, amire mindig is vágytam. Talán azt, amit én is mondanék neki... ami azon az éjjelen keletkezett, mikor apunál aludtunk mind a ketten, és amíg szüleink egymással, mi is úgyszint a másikkal voltunk elfoglalva. Lehet azt akarja mondani, hogy szeret? - micsoda giccses nyálparádé. Nem várhatom a sorstól, hogy én legyek Julia Roberts a Micsoda nő-ből! Noha amúgy sem vagyok egy ilyen degenerált nyálgép, attól még tisztában vagyok azzal, hogy az öcsém meg pont az. Ha van egy barátnője örökké sms-ekkel bombázza, és reggel-délben-este felhívja. És hát sokkal szívesebben lennék a Tomb Raiderből Lara Croft! Miért? Mert sokkal jobb a melle, mint Julia Robertsnek. Ha már egyszer nőnek kell lennem, akkor legyek már egy bögyös-menyecske, amin van mit fogni!

- Szóval? Ki szándékozol nyögni még ma a problémád?

- Jaj, Tom...ez nem olyan egyszerű! Tudod van az, amikor egy ember... hm... és egy másik ember! Erm... és ők ketten, háááát... valami szétszakíthatatlan, láthatatlan fonál van köztük, igen! Ami... ami összeköti őket. Tehát én... én szeretlek.

A végére már el is felejtettem rá figyelni, és hatalmasat ásítottam. Aztán persze tudomásomra jutott, hogy mit szándékozott ezzel közölni, de azért a hecc kedvéért:

- Cool. Én nem szeretlek mikor virág nyelven beszélsz! Egy kib*szott szót se értek belőle.

- Hallod bazd meg! SZERETLEK!

- Máris jobb. Miért nem lehet mindenre így rátérni? Ilyen határozottan, ilyen erélyesen...

- Tom! Tudod milyen az ha valaki erélyes?

- Hát persze...! Hogy nem. De ilyen szövegkörnyezetben szokás használni, nem? - azt azért kihagytam, hogy már többször is közölte velem, hogy szerelmes belém, tehát nem mondtam egészen igazat, mikor azt hangsúlyoztam a legelején, hogy csak a pillantásokból derül ki mindez. Mert nem. Határozottan többször is a tudtomra adta, de mielőtt bármibe is belebonyolódtam volna úgy szándékoztam dönteni, hogy húzom-halasztom. Hátha felkeres kettőnknek egy jó kis pscihológust, ha már nekem semmi energiám nincs az efféle "nyomozgatáshoz". De viszont az "Am Montag"-ban tök jó kis hirdetések vannak ilyen csiri-biri jósnőkről, fogorvosokról, és impotens 50-esekről. Akkor pont a pscihológus miért maradna ki?

- Igen ilyenben... - válaszolta végül lesütött szemekkel, és látszott, hogy ismét elkeseredett. Én még egyszer se vettem rá magam a vallomásra őt illetőleg, mert ez a sok munka tisztára lefáraszt. Ja! És a magántanulás. Nem is tudom mennyire lenne optimális pont egy viharverte budiban letérdelnem, és eljátszanom neki a Romeo és Julia erkély jelenetét. Azt se tudom hogyan kéne előadnom! Csak egy példát: Ó, Bill, miért vagy te Bill? (a válasza mi lenne? Ja igen! Mert anyánk ezt a nevet adta nekem.) Csak a neved ellenségem, te magad nem! Így hát tagadd meg atyánK és dobd el nevünK, és esküdj édesemmé, majd meglásd: én sem leszek Kaulitz többé! (na ez speciel tök jól rímel a Kapulette-re) - ez szép és jó, de ez itt a gond! Nekem is csak a k*rva kib*szott neve ellenségem, mert történetesen ugyanaz, mint az enyém. De! Hogy ne legyen elkeseredettségem végleges:

- Hát Bill. Tudod mi a kib*szott igazság?

- He?

- Esetleg "micsoda". Nos! Az, hogy én is rohadtul lesmárolnálak, és talán képes lennék arra, hogy jól meg is... mind egy! A fő, hogy ezt nem tehetem.

- De Istenem!

- Előbb szóltam.

- Tom!

- Remek, hogy a rendes nevem is vágod. Az "Isten" csak egy nicknév, igen.

- Tom! Nem értem mit kell ezt túlspilázni. Ha te is szeretsz engem, és én is téged, akkor senki nem állhat közénk.

- Hát anyád?

- Öüm...

- Ha ő meg tudja tudod mi lesz?

- Nem, fogalmam sincs, de...

- Halál, vér, pusztulás! De ha te ezt akarod, részemről oké. - vontam vállat, és egy határozott mozdulattal belöktem a WC-be, majd villám gyorsan bereteszeltem az ajtót, és lesmároltam a kisöcsémet. Amint összeért a szánk egymás után futott végig rajtam a hideg, és a meleg. Minden egyes szőrszál felállt a hátamon (sőtt talán nem csak a szőrszállak, sőtt...), és átfogtam derekát. Neki így csak a nyakam maradt... amúgy is mindig úgy képzeltem el kettőnket... hömm... hogy én vagyok a domináns.

Elsőre sem próbáltam vele finomkodni, rögtön elértem, hogy résnyire nyílt ajkai között felfedező útra indítsam nyelvemet szájában. Vad táncot járt a két ízlelő szervünk, és közben megcsapta az orromat Bill nőiesen-férfias illata. A későbbiekben sikerült megtalálnia hatalmas pólónak hitt pongyolám alját, és ahogy hosszú, fekete körmeivel simogatta, vagy épp gyengéden karmolászta felső testem, egyre csak nőtt bennem a tesztoszteron. Éreztem, ahogy férfiasságom kegyetlen fájdalmak közepette próbál kitörni ilyenkor szűknek tetsző, de amúgy bő farmeromból, a cél felé hajlongva. De mikor már sikerült kicsatolnia öcsémnek az övemet megint egy ajtócsapódás hallatszott. Kétségbeesetten összenéztünk, és gyorsan elkezdtük rendbe szedni magunk, mint holmi ribanc aktus után. Hallottuk, ahogy Roger, a takarító valami ismerős, de borzalmas számot fütyörészett, és valami fura, súrlódásra utaló zajt. Tehát seper. Összenéztünk Billel, és suttogva konzultáltunk:

- Te! Ha most ki megyünk, bazd meg... én nem akarom, hogy álló f*sszal lásson!

- Mi van?! Ez lenne a legkevesebb gond. De én inkább attól tartok, hogy egyszerre lát kijönni, kettőnket, álló farokkal!

- Mondasz valamit... meg kéne várni, amíg végez?

- Na és Gustavék?

- Ööö... - hirtelen körbenéztem, és csak egyetlen fényforráson akadt meg a szemem. Szerintem bőven átférünk rajta! Tervemet egy sunyi nézéssel való körítéssel adtam öcsém tudtára, aki azonnal elkezdett aggodalmaskodni tekintélyes, Zordon-sörénye épsége miatt.

- Csak nem akkora a hajad, hogy ne féljen át ezen a giga-kereten!

- Jó jó... akkor menj előre!

- Téves riasztás. Te mész előre! - hogy ne tudjon visszaszólni máris bakot tartottam neki, és ő pedig sóhajtva túrt bele frufrunak nevezett bozontjába. De persz ezután megkapaszkodott vállamba, csak mikor kiegyenesedni próbált lefejeltem véletlen ágaskodó hímtagját. Erre persze olyan gyorsan szökkent át vállamra, majd a peremre, mint valami bolha! Felnéztem utána, és vigyori pofával integetett nekem. Fintorogtam egyet, majd elmosolyodtam. Erre már két kézzel integetett. És állításai szerint Roger háttal van, és zenét hallgat, szóval semmi ok az aggodalomra.

- Hát még jó... - motyogtam, majd követeltem, hogy menjen már útjára, és neki ekkor jutott eszébe, hogy én hogyan fogok kijönni. Persze előálltam neki azzal, hogy majd én kisurranok az ajtón, ami direkt erre a célra szolgált, mert egyedül már nem olyan necces, mintha ketten lennénk. Ő megmosolyogta a dolgot, majd elkezdett idióta pofákat vágni Rogerre, én pedig azon kuncogtam, mint a csajok, akik az első sorban állnak, és gonoszul összeszűkült szemekkel figyelik azokat, akik a leghátsó sorokban tolonganak. Örömteli arckifejezésemet a rémület váltotta fel, mikor is öcsikém túl nagy hévvel szándékozott mutogatni, és ennek következtében háttal kizuhant az ablakon. Homlokomra csaptam, és kirohantam a fülkéből.

- Hy Roger!

- Cső Tom.

Szélsebességgel érkeztem el a folyosóra, ahol már Georg, Gustav és David türelmetlenkedő püffögése fogadott, de csak úgy szótlanul elslisszoltam mellettük. Komolyan mondom, ha hátra nézek még biztos látom, ahogy a Cartoon Networkös rajzfilmekből ismert "hajlobogással" néznek utánam, én pedig egy hosszú füstcsíkot (az biztos, hogy Sophie, vagy hasonló) húzok magam után.

A lépcsőket kettesével szeltem lefelé menet, és szorgosan kapkodtam a levegőt, mivégedt elkezdett "szúrni" az oldalam. A tesi tanárom erre azt szokta mondani, hogy szúrjak vissza, de most épp nem volt hozzá kedvem. (Ne röhögj! Hinnéd, hogy tényleg elmúlik, ha beleböksz? Komolyan! Majd próbáld ki.)

- Bill! - visítottam, mint egy malac disznóölés előtt, amint kiértem a stúdió mögé. Legalább ez a része kicsi, de zöld.

Futottam a kispécizett bokor felé, de ehelyett hatalmas ordítást hallattam, amikor valami a mellettem levő bokorból rám ugrott.

- ÉLEEEEK! - mikorra sikerült beazonosítanom öcsém személyét már a földet nyaltam. Pont jó helyen kellett a hülye vakondnak is ásnia!

Míg nekem alkalom adódott a frissen túrt föld megízlelésére, addig Bill irritáló nyugalommal ült hátamon, és közben a Wo Sind Eure Hände dallamát dudorászta. Felemeltem csupa föld fejem, és igyekeztem higgadtan tudtára adni nem épp higgadt szándékomat.

- Szállj. Le. A. HÁTAMRÓL!!!! - de mivel nem értette (mondjuk nem tudom, mert nem vártam meg), így rásegítettem annyival, hogy térdre emelkedtem, így ő lerepült rólam. Amíg ő hatalmas nevetgélésében rákezdett csuklani is megérkeztek a többiek. Gustav át is esett Billen, így természetesen megint volt alkalmam belefejelni a fincsi vakond műremekbe.

- Bocs haver!

- Segáz. Hozzászoktam az ízéhez!

- Oh öcsém, ez undorító.

- Mi? Ez csak föld.

- Hiszed te! - le is köptem ezután azonnal, amire ő is csatlakozott már-már fuldokló öcsémhez. Ezután természetesen leesett, hogy szívatott, ez a kis díszfarok, de nem érdekelt túlzottan. S mivel nem bírtam túltenni magam a saját megaláztatásomon kénytelen voltam Georg erős karjainak segítségét elfogadni, amint felém nyújtotta cíntányér méretű tenyerét.

- Jó kis nap. - így David, miközben lassú, kimért lépések közepette próbált becsatlakozni a jó kis kommunikációnak nem nevezhető eszmecserénkbe.

A társaságnak kellett egy jó negyed óra, mire végül sikerült lenyugodnia, és ezután már ismét átvette a csönd a viháncolás helyét. Madarak csipogtak, egyik fán mókusok csicseregtek, David morgolódott, Bill pedig megint elkezdte utánozni a mezei pocok cincogását. De nevezhetjük nevetésnek is.

Egy ilyen nap után már alig vártam, hogy hazaérjünk...

***

Az óra épp éjfélt ütött, mikor a hotelszobára azt hinnéd végleg csend ülepedett. Nem hallottam Gustav "k*rva anyádozását", miközben az én PSP-men játszik, nem hallottam Georg élvezkedését se, amint a szintén én tulajdonomban lévő pornó filmen élvezkedik, és ki tudja mit csinál még... és nem hallottam... ja de! Azt hallottam viszont, ahogy öcsém szorgalmasan körmöl a túloldalon valamit. Felálltam, hogy becsukjam az ajtómat, de amint odaértem, és ránéztem... hm. Épp háttal ült nekem, haja le volt engedve (így szerintem hapsisabb, pláne, hogy még össze is fogta), miközben érdekes nyöszörgések közepette imitálta benső szenvedését. Látványán fura mód elérzékenyültem, és átléptem ideiglenes szobám küszöbét. Óvatosan közelítettem meg, hogy ne vegyen észre, és jól ráhozzam a frászt. Vigyorogva emeltem magasba a kezem, hogy aztán egy gyors mozdulatsorral vállára csapjak, és szinte fülemben hallottam ahogy kétségbeesetten felvonyít, mint valami elveszett sakál. De ehelyett halál nyugodt hangon megszólalt:

- Meg se próbáld.

- Honnan tudtad, hogy jövök?

- Hallottam a lépéseket. - meglehetősen jó hallása lehet, hiszen zokniba szeltem át azt a kurta 2-3 lépést, és direkt lassan, kimérten tettem le lábaimat. De ezek szerint már megint feltört belőle a titkos hatodik érzéke! Agyamra tud menni ezekkel a paranormális képességeivel.

- Cool. Na? Haladsz?

- Szerintem ebből egy új album lesz!

- Remek. És? Mégis mi a szöveg?

- Über den Dächen, es ist so kalt, und so still. Ich schweig deinen Namen, weil du ihn jetzt nicht hören willst. Der Abgrund der Stadt verschlingt jede träne die fällt. Da unten ist nicht mehr was dich hier oben nach hält...

- Remek. Ezek szerint megint valami csalódott, kiábrándult, lelki beteg, emós, expasi szemszögéből írsz. Esetleg nem akar öngyilkos lenni?

- De.

- Remek. Szerintem holnap veszek egy lottó szelvényt!

- Miért is?

- Hát figyelj... ha ezt kitaláltam az ötös találatot miért ne?

- Hallod bakker, te mekkora köcsög vagy!

- Ne is mondd. Tudom!

- Örülök, hogy bókként fogod fel. De te nem értheted ezt Tom! Nem is voltál még életedben szerelmes... és ez a szerelemről szól, a bánatról, arról mikor már minden elveszett. Sokak között te magad is!

Mindig is imádtam, hogy Bill egy kidobott rongyban is talált valami romantikus mozzanatot. Így persze én egy rózsában valami erotikusat! De ez nem számít. Néha olyan érzésem támad, mintha nem akarna élni, vagy mintha félne valamitől. Noha kevésnek festő önbizalma manapság már megsokszorozódott, de úgy tűnik nem eléggé. Vajon miért ilyen elkeseredett? Régen megfogadtam, hogy amint lesz egy szabadnapom azonnal elviszem egy virágos rétre, ahol nyuszikák, meg pillangók, meg f*szom tudja milyen élőlények éldegélik szánalmasan rövid kis életüket. És hogy ez milyen frankón alliterált! Figyeled?

- Remek... jó kis szöveg. De egyszer nem írnál valami vidámat, valami boldogítót is? - amint befejeztem a szövegelést kezembe nyomta egyik régebbi művét, az "ich bin da"-t. Ezt a dalt kivételesen szeretem, mert elsősorban azoknak a rajongóknak szól, akik azt hiszik szeretnek minket, de közben tudják, hogy "ó, bármennyire is csorgatom érte a nyálamat sosem fogok vele kettesben maradni" - ha csak az illetékes kedvence nem én vagyok. Na szóval: ez a másik véglet. Bill azért ír, hogy vigasztalja őket, én pedig vigasztalom őket, hogy majd írjanak nekem (pl. rajongói levelet - az növeli a népszerűségem). Persze a vigasztalásnak sajátos módszerei vannak. Pláne nálam!

- Kösz, ezt már láttam.

- Miért nem írhatom azt, amit szeretnék, vagy amit érzek?

- Azt érzed, hogy meg akarsz halni?

- Ööö... nem kifejezetten meghalni, hanem csak. Á, nem tök mindegy? Egy része a lényemnek, már amúgy is meghalt.

- Ahh. Megint jössz a szokásos kis sajnáltatásoddal.

- Bocs, hogy elmondom mit érzek!

- Néha tényleg olyan vagy, mint egy nő. De ne aggódj! Pont ez a jó. Ha esetleg - ismétlem: ESETLEG (hogy érezze a feltételes módot) - férfias lennél, az problémás lenne, mert akkor örökké rivalizálhatnék veled.

- Höhöhö.

- Na, de ne izélj! Kellesz nekem, ahogy vagy. - közben leguggoltam mellé, és megfogtam a combját. Tekintetével teljesen rabul ejtett (ezért tiltanám be ezt a jól kontúrozott, vastag réteg szemfestéket a férfiaknál), és csak arra lettem figyelmes, hogy elmosolyodom, és egyre közelebb-közelebb-közelebb hajolok hozzá. Majd mikor ajkunk összeért ott fogdostam, ahol értem. - komoly jelentőséggel bírt ez az esemény folyamat megkezdése, mert csókolózás után, kisvártatva eltámolyogtunk öcsém ideiglenes fekvőhelyéig, és az idő múlásával egyre jobban felbátorodtam és egy kisebb csókáradattal igyekeztem Bill tudtára adni szándékomat, de láthatólag született ária, ugyanis nem nagyon vette a lapot. A későbbiekben viszont lassanként elértem célom mivoltját: megtalálva ajkait igyekeztem teljesen összetapadni vele, mindeközben szorgalmasan simogattam testének minden érzékeny pontját. Mikorra átkarolta a nyakam már tudtam, hogy leesett neki (végre), hogy mit akarok. Levette a pólóját, majd az enyémet is. Nem is tudom hova dobhattuk a ruhaneműket, de a következőkben már a nadrágoknak is nyomuk veszett. A tempót kissé gyorsabbra készültem venni és még erőteljesebben eresztettem nyelvemet megkívánt útvonalára, és közben a "Billes boxerét" próbáltam lerángatni róla. Nem tellett bele sok idő, majd ezt is eltűntettem. Tudtam, hogy Bill azért törékeny lény, ezért is próbáltam óvatos lenni ezzel a behatolás témával, majd minél óvatosabban mozogtam benne. Igyekeztem minél gyorsabb lenni, s közben minden jelenleg elérhető helyre csókokat hintettem. Bársonypuha bőrét simogatva próbáltam minél izgatóbb hatást elérni, és láthatólag ezen ötletem sikerrel is járt, mert apró, és félénk nyögések hagyták el a száját. Bár szex közben nem tudom, hogy lehet az ember félénk - de ő tud az lenni, azt én is vágom! Én viszont kevésbé... bár éreztem, hogy minél erőteljesebben húz magához, és egyre inkább ágaskodó férfiassága próbált az utamban állni, tehát kénytelen voltam leállni egy kis időre. Ezt az időt próbáltam legérzékenyebb pontja akaratának kielégítésével tölteni, miközben ő hangosodó nyögései közepette megragadta az ágy szélét. Amikor bekövetkezett az az ominózus pont, mikor döglött-béka stílusban kiterült, tudtam, hogy sikerült feljuttatnom a csúcsra.

A "dolog" végén következett a "szex utáni nyugalom" téma, de láthatólag ez is alvásba fulladt. Ó, remek! De Georgék ugye semmit nem hallottak? - reménykedtem még egy sort az álom, és az ébren lét határánál, majd végül én is megadtam magam, és átöleltem testvérem meztelen felsőtestét.

***

- Hát ez a kib*szott Dragonguy már megint kinyírt! Hogy a p*csába lehet őt legyőzni, Tom?! - csapott az asztalra egy hatalmasat Gustav másnap reggelinél. Míg Georg az amerikai palacsintával foglalatoskodott, addig én próbáltam a szöszinek kifejteni, hogy Dragonguy legyőzhetetlen.

- Ó, he! Biztos van valami gyenge pontja. - egy fogpiszkálóval játszadozott éppen, szóval megragadtam az alkalmat, hogy a négy személyes asztal másik felében fetrengő Billre tekintsek. Nem viccelek: tényleg ki volt dőlve. Pontosan abban a pózban, mint én matek órán! Kellemetlen volt elnézni, ahogy feje hátrahanyatlik, ő pedig a lehető leghangosabban véve a levegőt, kezeit a szék háttámlája mögé fonva, álommező kiskapuját keresi. Fintoromon tökéletesen visszaköszönt milyen véleménnyel is vagyok a dologról. Engem a szex többnyire felpörget, úgy fest ő ebben is az ellentétem.

- Kaja! - dobta az asztalra Georg a megszámlálhatatlan mennyiségű palacsintát, és mellé helyezte a juharszirupot, és a karamellakrémet. Bill - mintha csak megérezte volna a szagot - hirtelen visszalendült az asztalhoz, és, mint, aki most jött Etiópiából, úgy ragadott meg egyszerre három darabot, amit ezután tányérjára tett. Fogalmam sincs miért idegesített a dolog, holott este már megkaptam a "jussom". De a lényeg, hogy nagyon zavart, és ezt nem titkoltam, mert ha pillantással ölni lehetne, Bill már rég az igazság kapuja előtt húzna sorszámot.

- Most mi van? - kérdezte tele tömött pofával, én pedig szemem forgatásával jeleztem, hogy "jobb, ha nem tudod". Minden esetre magam elé kaptam én is a palacsintát, és neki láttam. Közben a témánk egyre inkább az esti koncert felé terelődött.

- Jó, de azt David nem mondta, hogy mikor kezdjük? - morgott Georg, és közben egy kiló szirupot öntött palacsintájára, majd még hozzá karamellát is. Egyszerűen irritálóan édes szájú, de mégis mit kezdhet vele az ember fia? Viszont, hogy taplóságom megint ne kerüljön közszemléletre, előadtam neki a magam kis monoton szövegemet:

- Mindig hétkor szokott kezdődni, de már fél 9-kor színpadon vagyunk. Szóval nem kell sietni!

- Remek. - csapta össze tenyerét, majd folytatta: - Akkor itt a ragyogó alkalom arra, hogy ágyban reggelizzek, és felhívjam anyucit.

- ANYUCIT?! - kiabáltuk rá szerencsétlenre, aki természetesen Donnyára gondolt, de ezt rajta kívül senki nem tudta. Amióta vettek egy macskát közösen apucinak és anyucinak szólítgatják egymást. Ez a nemű csöpögés nálam már az összes létező agysejtemet leépítette, már nem mintha olyan nagyon sok lenne. Persze csöndesen figyeltük, ahogy felsiet az emeletre. Gustav a legnagyobb elhatározással mutatta fel középső ujját (na igen, vele szakított Sookie, az a liba, akivel négy hete jöttek össze. Még jó, hogy kiderült, hogy igazából a csaj Billt akarta "beszerezni" magának, és ezért próbálta Gustavon keresztül elérni.), és öntött egy pohár teát.

- Kértek?

- Nem. - válaszoltuk egyszerre, majd ránéztem megint Billre, aki bárgyú mosollyal szeletelgette a saját kis palacsintáját. Úgy éreztem valamit mondanom kéne, de ez Gustav előtt nem tudom, hogy fog menni. Éppen valami ostoba seggnyalással próbálkoztam volna, mintha csak egy csajt akarnék ágyba vinni, de ebből csak annyi lett, hogy hozzászóltam:

- Bill, te olyan... - ennyi volt, mert mikor felém fordult puffadt pofazacskóival (ugyanis két pofára tömte magába a reggelijét) hirtelen előtört belőlem a folytatás nem épp eltervelt kinyögése: - ... gáz vagy.

- Moft mi fan?! - nem értettem mit akar mondani, tehát megkérdeztem:

- Mi?

- Fofd bö pofód!

- Megsérültél? - csatlakozott Gustav és aggodalmasan méregette öcsémet. Én hatalmasat vágtam az illető hátára, minek következtében az felöklendezte eddig bevitt energia szükségletét, és utána tarkón vágott. - TOM! Azt mondtam: FOGD BE A POFÁD!

- Ja, jó, de ezért miért kellett megütnöd?

- Halloooood... bele ne haljál! - kicsit úgy esett le, mintha valami nyámnyila piperkőc lennék, ezért próbáltam visszaterelni a szót előző témánkra, mert a végén félő, hogy megint megütöm, de most nem fogok óvatoskodni.

- A koncert után megyünk valamerre? - találtam végre egy megfelelő témát, de sajnos sorsdöntő fordulat következett ezután, ami hirtelen természetem lévén már várható is volt. Ennek megindítója Billnek a kijelentése volt:

- Szerintem tök mindegy, mert te úgyis valami csajt hozol magaddal, és az sokkal jobban fog érdekelni téged, mint mi! - annyira felidegesített, hogy egyszeriben felpattantam az asztaltól (a székemet meg kirúgtam magam alól, és ennek következtében az el is dőlt), és a lehető legtarkább káromkodási módszert akartam elővezetni, de ehelyett, csak ennyire futotta:

- Mintha én lennék a rohadt k*rva élet legmocskosabb kib*szott stricije!! Bocs, hogy élvezem az életet, és neked ez nem adatott meg, és így saját intim vágyaidat csak a bátyádon próbálod kiélni! - a szavakat szinte meg se fontoltam, és úgy áradtak belőlem, mint a Niagara vízesés. Szerencsétlen Bill egyre kétségbeesett tekintetet váltott, ami lassan rajtam is tükröződött, mert én voltam az a p*csa leves, aki hagyta is ezeknek az intim vágyaknak kiélését! Akkor végtére is inkább be kellett volna fognom.

Tekintetem átsiklott az asztal felett Gustavra, aki még nálunk is megilletődöttebb képet vágott, és a magasba emelte tányérját, féltve ezzel a rajta leledző eleséget.

- Basszus. - jelentettem ki, majd megint testvéremre meredtem, aki hirtelen felpattant, és kiszaladt a helységből.

- Mi van? - érdeklődött Gustav, én pedig lezártam annyival, hogy "hosszú". Azzal felpattantam, és testvérem után slisszoltam.

Nem tudtam még, hogy mindezt, hogy s miként fejtsem ki majd a későbbiekben hőn szeretett (ám de értelmen nem gyengén aluli) dobosunknak. De az igazat megvallva az nem is érdekelt mi lesz az után. Csak elsődlegesnek találtam, hogy felkeressem szerelmes kisöcsémet, és megmagyarázzam neki, hogy én ezt nem úgy gondoltam. Persze az indulat beszélt belőlem, és ezt nyilván ő is tudja, csak az a nagy helyzet, hogy ettől még elég rosszul érintette szerencsétlent.

Bűntudatos állapotban követtem a nyomát, s mintha csak megéreztem volna rátaláltam a hotel raktárnak szolgált pincéje előtt, a lépcsőn ücsörögni. Hatalmas levegőt vettem, és leültem mellé. Nem húzódott el, csak összefonta karjait, és maga elfordult tőlem.

- Bill, nem úgy értettem... hirtelen felindulásból történt!

- Tisztában vagyok vele, de akkor is sz*rul esett.

- Nem kéne ilyen mimózalelkűnek lenned! - támadtam le megint akaratom ellenére, de gyorsan folytattam, hátha tudom menteni a menthetőt: - De nem kell változtatnod! Dehogy is. Az embereket általában a hibáival együtt kell elfogadni.

- Mekkora hiba az, ha valaki a saját testvére iránt érez, nem épp testvéri vonzalmat?

- Hatalmas. - zártam le hetykén, nem törődve. Ha érdekelt volna se tudtam volna mit csinálni vele! Mert én is ugyanebben a bűnben szenvedtem.

- Na igen, de ez elég gyér mentség arra, hogy most azonnal elfelejtsük az egész estét. Nem is akarnám!

- Hát én se. - mondtam végül, és kivételesen teljesen őszinte voltam. Hallottam, ahogy szipog, és eleve a hangjából is visszaköszönt a kétségbeesettség. Ez tökéletesen formát öntött soron következő mondandójában:

- Ó, Tom. Én ezt nem akartam! Eddig olyan jól ment a titkolás. Sosem akartam volna, hogy a felszínre kerüljön! Úr Isten... betegek vagyunk?

- Az lehet, hogy te igen, de én nem. - igyekeztem a siralmas hangulatot feldobni, de ehelyett megvető nézéseket kaptam válaszul. Muszáj volt valami folytatást produkálnom:

- Mégis mióta?

- Aznap este óta, mikor először megcsókoltál.

- A félre nem érthető vallomásokból már lejött többnyire, de nem kifejezetten tartom számon mióta. De ezt eddig miért nem mondtad?

- Most magyaráztad, hogy elég egyértelműek voltak a vallomásaim!

- Jó, de szerinted ki vette ezt komolyan?

- Hát én. - ezután már nem válaszoltam. Sóhajtva pillantottam cipőm orrára, majd jó közel csúszva testvéremhez megfogtam az állát, és magam felé fordítottam:

- Ezerszer, és ezerszer is megbántam már! Csodás vagy. Nem csak, mint szerető, vagy szexpartner, hanem, mint ember, és énekes is! És... szerintem én is visszavonhatatlanul beléd szerettem! - böktem ki végül, és fülig pirultam. Nem voltam kifejezetten hozzászokva a szerelmi vallomásokhoz, mert nem is stílusom, de nála mégis könnyedén ment. Viszont már vártam, hogy valami kedveset beszóljon:

- Öcsém. Te! Hova dugtad a testvéremet?!

- Te barom! Épp most vallottam szerelmet!!! Fogyatékos. Veled se lehet mit kezdeni. - már álltam volna fel, hogy színlelt sértődéssel visszavonuljak ideiglenes lakókörletembe, de ő belekapaszkodott karomba, és angyaloktól lopott mosollyal így felelt:

- Én is Tom! Mindörökké. - mosolyát viszonoztam, és leültem ismét mellé. Aztán olyan csókot váltottunk, amit soha egyikőnk sem fog elfelejteni: az igaz szerelem csókját.

>>>VÉGE

XXIX. + 1.: Christmas Bonus Chapter

Sziasztok!^^
 Jóóóó ezer éve nem hoztam semmit, ugye? xD De írtam egy karácsonyi különrészt, ami teljesen eltér a sztori menetétől! Remélem tetszeni fog :) Kommenteket kapok Karácsony alkalmából? xD

[Karácsonyi bónusz rész]

Figyelem! Beteg motívumok, angol humor.

Elolvasás: csak saját felelőségre!

Elmélyülten pásztáztam immár a kollégiumi szobából a kint szálingózó havat, és közben gondolatban már otthon voltam, nem pedig az átokverte gimiben. Elképesztő mennyire le tudja húzni az IQ szintem ez az iskola! Bár az iskolát nem hibáztatom, sokkal inkább a nem normális értelmi szintű iskolatársaimat. Most miért én vagyok a kegyetlen, lekezelő, és arrogáns?! Ezt kikérem magamnak: ha nem lenne a szobatársaim 6/5-öde idióta, akkor most Oscar és Kevin nem papírrepülőket dugdosnának a bátyám orrába, aki minden akadályt hárítva csak alszik tovább.

- Esküszöm nem fog felkelni bármit csináltok! - szóltam már végül nekik, mire Kevin lekezelően felszólalt - új, rám ragasztott becenevét ismételve: - Mit vartyogsz emo-guy?

- Először is: nem vagyok emo. Másodszor is: ha az is lennék se tartozna rád, milyen stílust követek! És harmadszor: Tom akkor sem fog felkelni ha a seggébe dugjátok azt a repcsit! - adtam tudomásukra a véleményem, majd gondterhelten lapozgatni kezdtem Dickens: Twist Oliverjét, ugyanis ez a kötelező olvasmány, és, mint más értelmiség én is elolvasom a kötelezőket! Nem vagyok U.F.O. hanem stréber. Nem épp ugyanaz, bár Leonard szerint a kettő rokonértelmű szó. Ja, hogy Leonard és Justin merre van. Hát mögöttem ülnek a földön és nyomkodják a billentyűzetet miközben világmérsékletűeket röhögnek. Végül bátyám mégis felkelni méltóztatott, és egy-egy párnával jutalmazta a párost: - Mégis mi olyan nevetséges?

- Hidd el nem az, ahogy horkolsz. - kezdett bele Justin... - Azon akkor nevetnék, ha én nem lennék veled egy szobában!

- Na és akkor mi? - türelmetlenkedett Tom, mire én végül úgy döntöttem: hagyom a fenébe Twist Olivéréket, helyette inkább én is kisilabizálom mégis mi olyan rohadt vicces.

- Az, amit művelünk. - adott nem épp nyilvánvaló választ Leo, mire Tom a homlokára csapott:

- És mégis mit műveltek?! - kezdett zsörtölődeni, és már le is ült a társaság mögé. - Ez mi? - aztán pár másodpercnyi borlyú-imitátor tekintet, és hirtelen ő is felkacagott.

- Ez most a karácsonyi ajándékotok?! - nevetett, mire Justin és Leonard bólintott. Én persze rögtön irodalomban gondolkoztam, és ha eddig nem tudtam mi az a balladai homály nem sokkal lehet különbebb a teljes homálytól, ami a szobatársaim fejében uralkodik. Ez nem irigység, hogy nem tudom mi a poén! Na jó. De az.

- Figyeld: eszerint a teszt szerint orvos leszek, míg te dobos egy rockbandában. - mesélte Justin Tomnak, aki vágott egy fejet, majd tiszta vizet öntött a pohárba:

- Én már tagja vagyok egy bandának, bár inkább pop-rock banda, és gitáros vagyok, nem pedig dobos! De neked mi jött ki Leo?

- Szeméthordó. - erre mindenki összenézett és felhevült nevetésben tört ki. Már komolyan izgatott a teszt, ezért közelebb araszoltam, és próbáltam helyet túrni magamnak bátyám, és Justin között, de kaptam érte hideget-meleget egyszerre. Justin idegbeteg kedvében volt ezért felszólalt:

- Menj már, Bill! - tolta el a fejem, mire én értetlenül rákérdeztem (na jó, csak időhúzás képpen):

- Mégis hova menjek?! - de már jött is a kedves válasz Leonardtól:

- A p*csába! - megint nevetés, én meg meghökkentem az utasításon. Végtére is tél van, és ott - semmi kétség - melegebb van, mint itt, de egyúttal túlnyomó a bűz, hiszen kétlem, hogy Leo, vagy bárki ebben a szobában képes kitörölni a megnevezett helyszínt - de mit tehetnénk? Ahol a büdös, ott a meleg.

- Kösz, inkább kihagynám. ­- másztam álrébb, majd még hozzátettem: - Egyébként meg fel a fejjel Leo, a tesztek nem határozzák meg, hogy mi leszel. A tesztek nem fontosak!

- Oké, ezt akkor se felejtsd el, ha legközelebb egyest kapok! Kérlek: add át anyámnak is! - kérte Leo, mire én újonnan megforgattam a szemeimet, és visszaaraszoltam a helyemre. Leültem, és megint kinyitottam a könyvet - de talán az Úr Isten se akarja, hogy én olvassam, mert a következőkben Tom átkarolt hátulról.

- Te mit csinálsz?

- Olvasok.

- És mit? - erre válaszul kibújtam öleléséből, és a kezébe adtam a könyvet, de aztán mikor megfogta fontosnak láttam közölni vele egy számomra alapvető dolgot is, amit nem tudhattam, hogy ő is tud: - Vízszintesen kell olvasni, nem pedig függőlegesen. - a kolesz szoba megint megtelt nevetéssel. Sóhajtottam, mert én komolyan gondoltam. Tom pedig rájött közben, hogy fordítva tartja a könyvet.

***

Este már csillapodtak a kedélyek és mindenki nekiállt tervezni az utolsó közös koleszes estét az évben. Én hagyományaimat megtartva ugrottam le a könyvtárba még egy pár könyvért, hiszen tisztában voltam vele, hogy annak az esélye, hogy engem bármelyik szobába is áthívnak üti a nulla szintet. Épp belekezdtem volna Coelho: Az alkimista könyvébe mikor bátyám tűnt fel a színen.

- Kevinék? - tért rögtön a lényegre. Természetesen ő sem szokott engem sehova hívni, szóval én sem vártam el ezt tőle.

- Mit'tom én. - rendeztem le, majd kinyitottam az olvasmányt. Tom lekuporodott mellém az ágyra, és ránézett a könyvre: - Te sosem unod meg a különcködést?

- Megunni a... mit?

- Jól hallottad. Különc vagy! Rajtad kívül egy olyan hapsit nem ismerek, aki a szabadidelyében olvas.

- És ez tudod miért van? Mert alulkulturált barmokkal állsz csak szóba! - adtam az erős kritikát, ami történetesen jogos volt, de mégis mit tehetnék? Attól jó testvér a testvér ha őszinte. De persze Tom, mint egyéniség sosem viselte el a beszólásokat, ezért azonnal letepert a matracra, és kezeimet erőteljesen nyomta a rugók közé.

- Figyelj nem én tehetek róla, hogy neked egy fia barátod nincs! Csak magadnak köszönheted, mert sosem vagy képes kimozdulni a csigaházadból! - lám, egy metafora. Tom tud ilyet? Újdonság. De tovább hallgattam, inkább nem is jegyeztem meg, amit meg kellett volna:

- ... igazán észrevehetnéd, Bill, hogy addig senki nem fog szóba állni veled, amíg azt képzeled az egész világ ellened van! És csak, hogy tudd: én sem lehetek mindig melletted!

- Tudom. - szólaltam meg végül, és próbáltam kievickélni szorításából, de csak nem hagyta: egyre közelebb hajolt miközben tovább folytatta a kritikázást mély, erőltetett hangon, sejtelmesen.

- Ha tudod, akkor vajon miért nem teszel ellene? Miért nem vagy képes kiállni magadért, és miért oltasz be mindenkit? Csak, hogy tudd: nem vagy Einstein, és pláne nem a világ közepe. - na ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Felháborodottságomban izomból ellöktem magamról Tomot, aki alig tudott megkapaszkodni az emeletes ágy létrájában.

- Kettőnk közül itt nem én vagyok, aki beképzelt mód az univerzum centrumának képzeli magát, hanem sokkal inkább te! De mégis mi alapon?! - bántottam meg, vagy akartam, mert ugyan semmi érzelem nem köszönt vissza az arckifejezéséből. Hát igen: míg engem két másodperc alatt meg lehet bántani Tomnál egy fél nap se elég!

- Oké, nem tudok annyit, mint te. De itt nem csak tanulásról van szó! Hidd el én ezzel csak neked akarok jót: ne támaszkodj örökké rám. - ezzel a mondattal felállt, és megindult kifelé a szobából. Gombóc keletkezett a torkomban, és olyan szaporán kapkodtam a levegőt, hogy azt még valami profi Darth Veader imitátor is megirigyelte volna. Ikerbátyám eközben hamarosan eltűnt a sötét nappali-konyha árnyai között, és egy ajtócsapódás társult válaszol a megállapításhoz, mi szerint távozni méltóztatott. Elvágódtam az ágyon, és hirtelen olyan kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, hogy azt hittem megőrülök - de ehelyett szégyenszemre, férfi létemre sírva fakadtam.

Több percen át maradtam egy helyben minek után végül elnyomott az álom. Legközelebb csak akkor ébredtem fel, mikor Kevin megrángatott:

- Emo Guy! Bill!

- Mi..? Mi van?! Hagyjál már. - fordultam a másik irányba. Ezt rosszul tettem, mert Kevin teli talppal a hátamba taposott. Richtig kiegyenesedtem, és ordítottam, miközben ő hadovált: - Mi az, hogy "hagyjál már"?! Attól, hogy még a biszex ikertesóddal jársz még te vagy a csapatunk lúzere!

- Nem igaz! Oscar!

- Hülye vagy?! Oscarról először azt hittük, hogy méltó ellenfeled, de  be kellett látnunk, hogy menthetetlenül autista!

- Tudod az mégis milyen betegség?

- Nem mindegy? Fő, hogy az! 

- Jól van... mit akarsz? - sajgó pontom simogattam, és felültem az ágy szélére. Kevin folytatta:

- Nem tudom egyedül átvinni a szalonnát, a kiló kenyeret, a két liter kólát, és a késélezőt! - kikerekedett szemekkel hallgattam míg befejezi, és közben el nem tudtam képzelni mire kell nekik szalonna. Ha sütni akarnak végünk: felrobban a kollégium.

- Segítsek? De mit akartok?

- Hát enni. - ajaj: ez már apokalipszis gyanús!

Mire észbe kaptam már odaát voltunk a 24-es szobában, amiben Sebastian, Pietro, Zen, Gyuri, és Daniel tartózkodik. Közülök Gyurival nem tud senki szót érteni, mert cserediák, és csak angolul tud, mi meg itt többségben franciát tanulunk. Jó, van aki két nyelvet: mint én vagy a bátyám. De ez osztálytól függ. Mi nyelvi osztályban vagyunk, angol nyelvi osztályban - a francia csak a második nyelvünk.

Kezemben a kiló kenyérrel, és az egyik kólávan kicsit kínosan éreztem magam, pláne mikor még Sebastian át is karolta a vállam:

- Nahát Bill! Rájöttél, hogy nem akarsz egyedül meghalni? - erre nevetés. Én is mosolyogtam, mert még maga az Atya Úr Isten sem merne kikezdeni ezzel a tesztoszteron világbajnokkal! Szteroidokat szed, mellette rendesen jár gyúrni is, ezért ötször akkora a bicepsze, mint mondjuk Kevnek!

Nem sokkal ez után már közöttük ültem és lopva Tomra néztem. Szinte érezte, hogy ez lesz, nem hiába küldte át Kevint, mert Kevin biztos nem önszántából jött át szalonnáért, meg kenyérért! - bátyám meg, mint aki gondolatban olvas mosolyodott el.

- Remek! Már van szalonna, kenyér, és hagyma!

- Bíp! - szólt közbe Pietro, aki épp most telepedett le mellém. Úgy fest Sebastian koleszában Pietro tölti be a lúzer postot. Máskülönben nem mellém ülne, hanem Tom és Seby közé. Sebastiant a lányok előszeretettel Sebyzik. Szerintem buzis, de azért használható.

- Mi az Pietro?

- Hagymánk nincs.

- Ó b*zd meg! Akkor most mi lesz? Menjünk át a szomszédba?

- A szomszédba... - kezdtem bele, mert úgy derengett a szomszédba lányok vannak. Igazából a sulinkban több lány, mint fiú jár, ezért előfordul, hogy egy-két koleszos csaj a pasi-részlegen talál magának szállást. Őket természetesen a többi liba meg tudná ölni. De fölösleges, mert a lány részlegen is akad egy-két fiú csapat! Össze-vissza vagyunk, csak a nyilvántartásban van lány, és fiú kolégium.

- Hey Guys! - szólalt fel Gyuri, és mindenki eszeveszettül azon volt, hogy kusba legyen, hogy megértsék, mit angolkodik: - A szomszédban Rebeka! Neki lehet some onion? - rövid pislogó szünet, majd mindenki hősként ünnepelte Gyurit, és hátbaveregették a remek ötletért. Sebastian direkt engem kért meg, hogy kísérjem át a szomszédba, de Pietro is jött. Bekopogtunk elöljáróban:

- Becky! - szólt Seby, majd egy alacsony, barna hajú, szemüveges lány nyitott ajtót. Szép arca volt, így nem is torzította a szemüvege:

- Mi kéne?

- Nincs egy kis hagymátok?

- De van! - azzal bement, majd pár perc múlva visszatért és a kezünkbe nyomott két fej hagymát. Épp indultunk, mikor Pietro még visszaszólt:

- Mondd már meg Janenek, hogy a mikró, és a hajszárító nem szabad, hogy egyszerre menjen, mert megint áramtalanít!

- Vettem. Sz'asztok skacok. - azzal becsapta az ajtót. Gyors látogatás, és Rebekát eddig még sosem láttam ilyen közelről. Fejlődés?

- VAN HAGYMA! - ordította el magát Sebastian és magasba emelte a két fej hagymát. A többiek ujjongtak, és nekikezdtünk a szalonna-sütésnek. Amíg a többiek akrobatáskodtak a konyhában én behúzódtam az egyik sarokba. Hirtelen eszembe jutott pár közös emlék az itt lakókkal: Sebastian nagy haverja Tomnak, ezért ő is előszeretettel szívja a vérem, szóval róla egy fia jó emlékem nincs. De Pietroval annál több! Ő szinte az egyetlen barátom. Zen pedig egy új szerzemény, akit még tavaly védtem meg egy-két végzőstől. Ajándékot, és mozimeghívást is kaptam tőle - már többször is. De Tom az összeset lemondta. Az ajándékokat megtartottam. Zen sosem bír elég hálás lenni azért. De nem bánom, nekem van belőle hasznom!

Ott ülve egymagamban hamarosan társaságot kaptam Pietro személyében, aki bűzlött az olajszagtól.

- Ó, ember! Fürödj meg.

- Ok. Majd este! Szóval: mégis mit keresel itt? Jöttél, mint holmi hűséges kutya Tom után?

- Valahogy úgy... - vakartam meg a fejem, mert akár közvetve, vagy közvetett, de Tom műve, hogy itt vagyok.

- Rendben. Kicsit nehéz felfognom, hogy ti mégis mióta vagytok ilyen jó tesók.

- Egy ideje. - fogtam rövidre, és figyeltem Tomot, aki ott viháncolt Kevinnel, és Gyurival. De Pietro hajthatatlan volt.

- Okom nincs a panaszkodásra. Ha gondolod felőlem követheted, de azt is vedd alapul, hogy nem csak Tom a spanod.

- Tom az ikertesóm. - tájékoztattam, amire ő hátba vágott.

- Tőlem aztán még a szeretőd is lehet, csak engem ne nézz semmibe! - ezzel felpattant, és eltűnt a szemem elől. Igaza van: amióta Tommal ilyen... hm. Jóba vagyok - azóta vele alig törődök. Pedig eddig csak ő volt a barátom, senki még szóra sem méltatott. Jó lenne már kitűnni ebből az átlátszó semminek tűnésből! De ami igaz az igaz: szégyen szemre Tom pincsije lettem.

Felálltam, és miután közöltem a házigazdával (aki mellett bátyám szobrozott), hogy fáradt vagyok gyorsan kimenekültem a szobából - menekültem volna, ha Tom nem jön utánam. Akkor itt most ki a kutya?! 

- Mi az szimat, ha már nem törődök veled el is jössz? - dőlt neki az ajtófélfának. Elnéztem vállam felett, és bólintottam neki. Ráhagyom a hülyeséget: egy hülye embernek nem tudod megmagyarázni, hogy nincs esze.

Becsukta maga mögött az ajtót, és elém lépett. Nem is pislogtam.

- Gyere vissza!

- Szerintem annyira még nem vagyok a kutyád.

- Igen? Pedig már csak az hiányozna, hogy körbepisild a szobámat, és pitizzél mikor a neved mondom! - mondta, és közben, mint, aki gondolkozik az állát vakargatta, én meg lesajnálóan végigmértem: - Egyszer megvédesz, egyszer lealázol, és egyszer meg sz*rba se veszel! Szerintem apád festő volt.

- Az én apám a tiéd is!

- Azt kétlem. Szerintem kettőnk közül csak te sikeredtél kétszínűre! - közöltem vele egy elbűvölő mosoly kíséretében, és megindultam a folyosó vége felé. Alig tettem két lépést, mikor elkapta a kezem, és egy könnyed mozdulattal kisodort a falnak: - Ne oltogassál!

- Akkor ezt csak neked szabad? Bocs. - flegmáztam tovább, mire ő benyögte: - Tudod Bill, a Mont Everest kutya f*sza hozzád képest, mert fele annyira nem hűvös, mint te.

- A Mont Evereszt is csak a csúcsán fagyos!

- Látod?! Itt a bizonyíték! Te tetőtől talpig az vagy.

- Kösz a bájos bókot Tom.

- Nagyon szívesen! - közelebb araszolt hozzám, és mikor épp készült volna megcsókolni megállítottam egy hirtelen ötlettől vezérelve: arra igazából várhatok, hogy Tom magától valljon szerelmet, nem? Jobb lesz rávezetnem: - Tom, szeretsz te engem?

- Megint nőnek érzed magad? - kérdezett vissza, amire összehúztam szemöldököm. Ennyivel nem tántorít meg: ki kell mondania azt az aranyszavacskát! Akkor aztán éjjel-nappal k*rok vele. De ezt a bűvős kis vallomást ki kell mondania még az este folyamán, ezt én magam, Bill Kaulitz állítom!

- Nem érzem nőnek magam, csak nem tudom mennyiben vagyok különb tőlük.

- Sebyéktől?

- Nem, te barom! Hanem az eddigi nőcskéktől, akik az ágyadban aludtak!

- Te is aludtál már az ágyamban. Egyenrangúság?

- Szóval semmivel nem érzel többet irántam? - tört elő belőlem az x kromoszóma uralkodó hatása (asszem az a női, nem tudom), és ellöktem magamat a faltól, majd átöleltem bátyámat.

- Dehogyisnem!

- Szép. Akkor mondj valamit amivel ezt alátámasztod! Valami szívmelengető, tüzes, forró dolgot! - nyáladzottam tovább. Ezek után kemény egy hétig utálni fogom magam, vagy csak addig, míg tükörbe nem nézek. De bátyám kiábrándító választ adott:

- Vasaló? - pislogott kettőt. Hát. Lássuk be: forrónak forró, de nem erre gondoltam. Jobb lesz mára feladni.

- Hurrá. - zártam le a társalgást, majd mégis összeszedtem megmaradt önbecsülésem szilánkjait, és tovább firtattam: - Szeretsz te engem, Tom?

- Igen. - adta a várt választ, amire szokatlan mód felkaptam a vizet:

- Jó, de még egyszer sem mondtad!

- Aj, ember. Mégis mit vársz? Oké. Előadhatnám magam, hogy "ó, Bill. Te vagy a jobbik felem!", de akkor hazudnék, mert legalább olyan rossz vagy, mint én. Ha nem jobban.

- Mi?! 

- Csendes gyilkos!

- Mi?! Na jó. Ennyi nekem elég volt. Jóéjt Tom!

- De Bill! Akkor is rossz fiú vagy. Bad guy! - követett mikor már megindultam ismét a szobánk felé. Egész az ajtóig azt firtatta milyen romlott egy ember vagyok, és önző. De, hogy ez most hogyan is ugrott fel azt én nem tudom! Most mikor is voltam önző?

- Hát az előbb...

- Mikor előbb?

- Általában? - javította ki, amire morogtam egyet, majd, mint holmi diplomata vettem a narrátor hangnemet, és közöltem bátyámmal régóta meglévő véleményem: - Egy önző világban, csak az önzés hoz sikert!

- Ember, te nem vagy egyszerű. - nyilvánította ki véleményét, amire megtorpantam - immár a nappali-konyha közepén: - Mi van?!

- Bill! Figyelj most rám... - kérte, amire legszívesebben ordítva közöltem volna vele, hogy SOHA. De aztán végül megfelelő érvet adott arra, miért ne tegyem: - Bill! Karácsonyra sosem szoktam neked venni semmit, nem?

- De.

- Oké. De nem ez a fontos!

- Hát persze, hogy nem! - mosolyogtam cinikusan, és Tom megint magához ölelt: - De most kérek tőled egy ajándékot.

- Hallgatlak, de nincs sok pénzem!

- Tudom, te állat. Na szóval... nem szokásom ilyen csöpögős szöveget lenyomni, de, ha neked ez szíved vágya előadom neked magam: szerintem te sosem voltál önző! Ezt csak úgy mondtam, hogy idegesítselek. De nem is baj! Akármilyen is vagy ön-ma-gad-ért... sz... sze... sze-ret-lek! Ohh. Kimondtam. Szóval: sose változz meg, mert bajok lesznek! - kacsintott rám, és szájoncsókolt. Mintha kicserélték volna. Hova lett az a nyers, egoista, lekezelő, kihaénnem jelmondatú Tom Kaulitz, akit ismerek?

- Mi van veled? - kérdeztem meg a végső extázisban, amire röhögve közölte velem:

- Karácsony van. Egyszer az évben elmegy ez, de el ne mondd senkinek, mert kitekerem a nyakad!

- Oké. Én is szeretlek! Te vagy az életem Tom! - tört elő belőlem, mire ő csöndre intett: - Na jó. Ennyire nem kéne belemenni! Inkább hozd ide nekem a megmaradt pizzaszeletet.

- Ti rendeltetek pizzát?!

- Igen! Na. Hozd már! Jó kutya! - fütyült, és csettintett, majd a mikró irányába mutatott: - Gyerünk! - nyöszörgött tovább, mire fapofával lerendeztem:

- Tom. Nem tört el a lábad! Hozz magadnak. - ezzel a mondattal bemásztam a szobába és eldőltem az ágyon.

- Mi az, hogy hozzak magamnak?! - felültem és vázoltam:

- Az, hogy kinyitod a két szép tepsi-tenyereddel a mikrót, kiveszed a pizzát, és betömöd a pofádba!

- Rossz kutya, ma nem kapsz csontot!

- Nekem oké. - dőltem el megint, és szinte azon perc elaludtam. Még ilyen karácsony előtti, utolsó napot! Imádni való, ha szerelmet vall neked a testvéred, aztán meg megint ugráltat. Öcsém! És még van bőr a képén... BOLDOG KARÁCSONYT!

XXIX.fejezet: Can you see in my eyes?

Sziasztok!

 A hétre hoztam egy kis olvasni valót. Sajna sosem sikerül annyit írnom, mint akarok O.o Nem tudom miért. Elhatározom, hogy mit írok meg egy részben, de elfelejtem, és előbb felteszem xD súlyos, mi? A szenilis barma!! x) Minden esetre ehhez a kis szösszenethez is jó olvasást kívánok, ha még itt vagytok velem :D

[A szemembe tudsz nézni?]

Ki ne ismerné azt a reggeli érzést, mikor úgy érzed, hogy több, pici karom ékelődik a vádlidba, és húz visszafelé, mikor te ki akarsz kelni, hogy órakezdés előtt meg tudd csinálni a kémia leckét? Aztán mikor elmúlik hirtelen más akadály tényezők is felbukkannak. Mint pl. a testvéred ölelő karja, ahogy nem épp gyengéden átkarol. Lám! És még én óhajtozok közelebb kerülni hozzá. Ettől közelebb?

Lassan lefejtettem magamról Tom karjait, és tovább álltam a házi irányába. Közben sikerült felöltöznöm is. A jó időre való tekintettel ma rövid ujjúba megyek. Mennyire jó, hogy nyár van! Ki kell élveznem ezt a nyaram, mert ezután 11.-ben aligha lesz alkalmam valami szabad megmozdulásra. Beszéltem felsőbb évesekkel - zömével lányokkal, mert a baráti köröm többnyire nőegyedekből áll, és nem a nemi vonzódásom végletéből! Hanem, mert a saját fajtámbéliek nem kis rétege utál, és kiközösít. Csodálom, hogy a nők szóba elegyednek velem... persze az fix, hogy jó pasi vagyok, de ez nem csak ezt jelenti!

- Máris fent vagy? - morgott Leo, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni flegma, lekezelő hangnemét, amit már-már megszoktam.

- Kénytelen vagyok, tegnap a próba miatt nem tudtam megírni a házimat...

- Jézusom! Valaki üsse le helyettem ezt a stréber csirkét, mert, ha én ütöm le, akkor már leves se lesz belőle!! - csatlakozott reggeli konzultációnkba Kev, aki épp most könyökölt fel a matracán. Ám mikor Leonard válaszolt volna neki tovább helyezkedett, és egy furcsa koppanás következtében még hatalmasabb puffanást hallottam: megpördültem, és mit látok? Kevin matraca roppanása egy rozsdás tartóvas felmondását jelentette - majd még többet. A puffanás pedig azt, hogy rázuhant a bátyámra matracostul. Ennek mi a következménye? Nem túl összetett, nem túl zajos... na jó! Épp ez az, hogy zajos!

-  TE MI A FRANCOT CSINÁLSZ, TE TÖKETLEN!?!?!?! - hallottam meg bátyám morgását, amit az ellensúlyként szolgáló matrac tompított. És lőn, mint Küklopsz, vagy, hogy korszerűbb legyek: Hulk - felemeli a matracot (Kevinestől), és a rajta fetrengő, mozgásképtelen GyP-s hirtelen a lábaim elé zuhan. Hm... ez utóbbit talán meg tudnám szokni. S amíg Tom kitartóan folytogatta Kevint én előkutattam a könyvem, és sóhajtottam, majd így lazábban nekieshettem az elektródfolyamatoknak, és az elektródpotenciáloknak. A dolog nem olyan nehéz, csak annyi, hogy az elektródpotenciál meghatározásához az adott elektródot, és a standard hidrogénelektródot galvánelemmé kapcsolják össze, és megmérik a galvánelem elektromos erejét. Mégis mi ezen olyan bonyolult? Hangosan is felolvastam, és természetesen a körülöttem lévő emberek egy személyként fagytak le. Hát tőlük is megkérdeztem: - Mi ezen a bonyolult? - pislogtam is hatalmasakat, és erre Justin felszólalt:

- Kb. az egész. Elejétől a végéig! - bátyám még csatlakozott is hozzá.

- Nekem már az "az"-nál is kikapcsolt az agyam, hiszen láttam a kezedben a kémia könyvet...

- Ó, akkor gondolom, hogy az se dereng mi szerint ma felelünk. - lomboztam le őket, és akik felvisítottak: Tom, Justin - és Oscar. Itt kapcsoltam, hogy...

- Oscar! Te nem is a mi osztályunkba jársz.

- Tényleg. - botránykozott meg a szőke, és leült a matracra, amit Kevin olyan filmbe illően leamortizált. Egy ideig még magyaráztam nekik a tananyagot, de kb. a második szónál feladták, holott csak annyit mondtam: "na figyeljetek" - és tessék, mintha csak zombikkal néznék farkasszemet. Bár már igazán megszokhattam volna, hogy a szobatársaim olyan kőtehenek, hogy az elég gyakorta már rossz hatással van az én közérzetemre is. Gyakorta? Mindig. Na de lássuk be: ez az ára annak, ha valaki okos.

***

Hát a kémia tanárnőm az olyan tipikus nő, aki már-már takargathatná útszéli családi múltját, de mégsem teszi, és előszeretettel járkál olyan ruhákba, amikben ha leguggol, vagy lehajol a szinte mindig elejtett táblafilcekért (tuti szándékos) még én magam is kikerekítem szemeimet - pedig nő legyen a talpán, aki engem szexuálisan fel tud zaklatni (tekintve arra, hogy meleg vagyok - ó, és ki ne hagyjam a legjobbat: a bátyámmal járok)!

Éppen a múlthavi dolgozatokat osztotta ki, amik rejtélyes mód eltűntek a szekrénye mélyén. Közben jött a szokásos szövegével:

- Macifülek! Jobb lesz, ha tanultok, mert soha nem lesz belőletek semmi. - magyarázza, majd mikor hozzám és bátyámhoz ér: - Tom! Példát vehetnél az öcsédről. Nézd milyen szép, egy hibás dolgozatot írt! Ha így folytatod akkor belőled sem igen lesz semmi.

- Higgye el: lesz. Mégpedig jó távol magától!

- Ejnye! Lusta hernyó vagy, és soha nem leszel szép pillangó! - jött a szállóigéje Miss Flatchairnek, amire bátyám először rám, majd megint a tanárnőre tekintett hatalmasra tágult pupillákkal:

- Ezt most komolyan mondja? Pedig mindig is arra vágytam, hogy szivárványos szárnyaim legyenek, és jó messzire repüljek a kémia teremtől! - az osztály persze nevetésben tört ki, én meg forgattam a szemeimet. Nem tudtam nevetni ezeken a poénokon. A tanárnő pedig a legnagyszerűbben kezelte a helyzetet, amit bárki is el tudna képzelni:

- Hát gyerekek! Már tudom ki lesz a következő órán a felelő.

- Ámen! - így bátyám, és hátradőlt a székén. Persze ilyenkor édesanyánk is jön a megszokott süketeléssel - merthát süketelés, pláne bátyám számára -, és ő persze olyan nagy ívben tett erre is, mint egy rombusz köré mért kör.

- Ez is csak azért utál, mert nem vagyok hajlandó őt megdugni. - nyögte be végül, én pedig félre nyeltem a rágóm, és köhögtem. Erőteljesen vertem a mellkasomat, talán King Kong is megirigyelte volna, és próbáltam elkerülni a fulladásos halált. Ez persze csak akkor sikerült, mikor bátyám keze hatalmas lendületet vett mögöttem, és úgy rávágott a hátamra, hogy a rágó persze azonnal kirepült a számból - egyenesen a felénk háttal álló tanárnő hátsó domborulatára. Fel is visított menten, én meg kétségbeesetten meredtem Tomra.

- Szép lövés. - így ő, és rám hirtelen árnyékot vetett a tanárnő közeledte. Hát mostmár torkomra forrt a szó, és csak meredtem az ingerültnek tűnő szőkeségre.

- Bill! Hát ez mi volt?

- Rágó. - mondtam, és közben teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy ezt tiltja a házirend. Vagy mi az, amivel mindig jönnek a tanárok, ha nekik valami nem tetszik!

- Óra után az irodában magyarázkodj!

- Mi?! Dehát Tom vágott hátba!

- Mit hazudsz?! Attól, hogy a bátyád egyest kapott még nem kell rákenned a dolgokat. Elástad magad a szememben! - bátyám hirtelen felugrott a székéből és behajolt a tanárnő elé, aki erre azonnal kiegyenesedett.

- Na és mi van akkor ha rágózik? Majd nem fog rágózni, ha maga hajlandó lesz a saját méretében ruhákat venni! - imádtam mikor Tom a segítségemre sietett, ami mostanság tényleg egyre többször történt meg. Nem tudom miért, de jó érzés, pedig ez elvileg az én becsületemet kéne sértse, mert férfi vagyok, az istenért! Magamat kéne megvédenem... de ha ez lett volna, most óra elején egymagam ácsorogtam volna a tanárinál.

- Nem kéne folyton megvédened, magamat is meg tudom! - fordultam Tomhoz miközben az irodánál vártunk.

- Tényleg? Eddig nem tűnt fel.

- Mert esélyt sem adsz rá mostanában!

- Eddig se tetted, miért most kezdenéd el? - fordult felém azzal az észbontóan szexuál nézésével, amitől még jobbik esetben is beizgulok.

- Mert férfi vagyok!

- Pff... még nem, de sok sikert.

- Ne idegesíts már! Attól, hogy nem baszok hét ágra még nekem is van férfias becsületem.

- Az lehet, de már a férfias öltözködés elmaradt!

- Mert te oszt' abszolút pasis vagy azzal a méteres sörényeddel! Ha nincs rajtad baseball sapka, akkor beillenél egy Woopy Goldbergnek! - csattant. Vagyis felidegesítettem. Erőteljesen passzírozott ki a falnak, és olyan közel hajolt, hogy levegőt se kaptam az ő atom-mentolos lehelletétől.

- Nem tudom ki az, de ha hozzá hasonlítasz biztos nem is akarom tudni! De nem azért csinálom amit csinálok, hogy felkapd a vizet, hanem hogy ki tudjam mutatni mennyire szeretlek!

Nesze neked romantika. Megkaptam, bár ismét nem a várt formában. Ha épp nem tűnt volna fel azt hangsúlyozta mennyire langyi vagyok. De azért oké...

- Persze, én is szeretlek, de már elegem van, hogy folyton neked kell megvédened engem. - szomorodtam el, és a lábam fixíroztam. Tom megölelt.

- Ha neked kéne engem megvédened, akkor már nagyon elkeseredett lehetnék! - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hé! Gustavot már megmentettem, neki miért nem olyan ez, mint neked?

- Mit csináltál?! - döbbent le, és hirtelen el is engedett. Álrébb is araszolt, majd megismételtem.

- Megmentettem Gustavot.

- Hú! Ezt csak akkor hiszem el, ha ő mondja. Ma úgyis próbálunk! Majd rákérdezek.

- Ahogy érzed... - vontam vállat, és odasétáltam egy padhoz. Leültem, és elnéztem az ajtóban ácsorgó bátyámat. Nem sokáig állt ott, hamarosan közelebb jött, és letérdelt elém. Így most szemben volt velem.

- A szemembe tudsz nézni úgy, hogy ne pirulj el? - érdeklődött meglehetősen eltérve a napi feltörő témák összességétől. Ez most, hogy jutott eszébe? De oké... ha már eljutottunk eddig!

- Tom! Az ikertesóm vagy, akivel lefeküdtem. Ne kérj lehetetlent!

- Persze mondasz valamit, de már idegesít, mert nem tudlak megkülönböztetni azoktól a lányoktól, akik utánnam csöpögnek a folyosón.

- Szomorú, hogy ilyenekkel keversz össze!

- Azért ott még nem tartunk, csak felvetettem. Azok a lányok nem képesek engem beoltani!

- Tükör előtt gyakorlok... - ismertem be, ami persze fiktív dolog volt, de legalább megmosolyogta. Leült mellém.

- Remek. Én a tükörben csak magam nézem!

- Ja, és beszélsz is magadhoz!

- Hát te ezt honnan tudod?! - csattant fel, én pedig elvigyorodtam, megnyaltam alsó ajkam, és felidéztem magamban azt a nem is olyan régi emlékképet.

- Épp mentem ki a konyhába, mikor meghallottam, hogy "szió szép fiú, ma is pofátlanul dögös vagy"... tudod! Elég meglepő volt.

- Te kis paparák!

- Mi ez a paparák? Egy új megfejthetetlenül ostoba megnevezése a paparazzinak?

- Mondhatni. Mi bajod vele? Szerintem tök jó. - vigyorgott, én pedig forgattam szemeimet. Jézus könyörülj! Ez már a sáros földig lehúzott. Meddig szenvedtetsz még??

- Semmi. Elfogadlak, amilyen vagy! - fogtam meg az arcát, és miután szétlestem szájoncsókoltam.

- Én is elfogadlak, amilyen csajo... izé! Amilyen csak vagy!

- Hallottam. - morogtam, és elfordultam. Épp ezután robbant elő Miss Flatchair. Elég feszültnek tűnt, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a kört nem ő nyerte. Miután David kiosont mögötte az irodából a dologra hamar fény derült.

- Á! Az én srácaim.

- Dav! Te mit a halált keresel itt? - üdvözölte őt Tom, én pedig aznap először elkuncogtam magam. De David nem sértődött meg, hanem vázolta a szituációt:

- Anyátok küldött! Ő most nem tudott megjelenni a színen, de elintéztem a dolgot.

- Még jó! De hogyan? - így én, és ekkor tudtam meg, hogy kár volt felszólalnom, mert most David rám is felfigyelt. Azonnal levegőnek nézte a bátyám, leparkolt mellém méretes kufferével, és megfogta a kezem. Szemöldököm azon perc felívelt, és hallottam, ahogy bátyám megroppantotta a karját.

- Ne is törődj vele! A lényeg, hogy ma suli után próbálni jöttök. Az uccsó kettő óráról elkértelek titeket... majd ott találkozunk! Addig pedig lehetőleg ne balhézzatok.

- Öüm. Oké! - makogtam. David felugrott, és se puszi se pá elviharzott. Tom közelebb csúszott, és megfogta a David álltal is megfogott kezem, majd tekintélyesen végigmérte.

- Ezt a ripacsot! - morogta, és eldobta a kezem. - Moss kezet! - utasított, és hamarosan eltűnt David után. Ez most féltékenység lenne? Ajj könyörgöm... pont Davidre?! Ha valakin, hát Tomon nem tudok kimenni. David kizárt, hogy meleg lenne, és ezt olyan 100%-ra tudom, mint azt, hogy én meleg vagyok, és a bátyámmal... fogjuk rá: járok.
Mivel jobb dolgom nem volt okosabbnak gondoltam, ha utána megyek, és elfoglalom helyem a második órán. Csak remélni mertem, hogy végül nem sértődött be már ennyin (sajna az ő eszével nem tudok gondolkozni, de abban is biztos vagyok, hogy pscihopata), de azért biztonsági alapon mégis megkörnyékeztem Pietrót, aki láthatólag örült jelenlétemnek - a lelkesedése nem volt osztott, mert kíméletlenül dühített, hogy Tom miket nem művel.
- Bill! Ma nem Tommal ülsz?
- Kihagyom, megint egy szadista sorozatgyilkos...
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett, és ezért kénytelen-kelletlen kifejtettem neki:
- Tudtad, hogy a sorozatgyilkosok pscihopaták?
- Hát igen.
- És azt is, hogy a bátyám is az?
- Ööö...
- Csak őszintén!
- Igen! - ismerte be, majd középre tolta a tankönyvét. Sosem szeretem elővenni a sajátom, csak foglalja a helyet a padon. De legalább ezzel a négy betűs szavacskával lezártnak tudhattam a témát. Már nincs mit beszélni... jaj! Előre látom milyen hosszú lesz a napom.