Mi szerint: az angyalok is bűnbe esnek ;)

Sziasztok!

Tegnap este valami rendkívüli okból kifolyólag mégsem tudtam aludni, és (bár kézzel, de...) megírtam egy novellát! Ma tüstént begépeltem, amint befejeztük anyuval a rendezkedést, és tessék! Itt van. Remélem tetszeni fog - bár nem épp valami hű, de hűha mű... :S Írjatok ha más a véleményetek! ^^ És köszönöm az eddigi szavazatokat. ;)

A "Twincest In The School" következő része várható akkora, mikorra vissza kapom a laptopomat! xD

Pussyy: Meloddy

~Ő és Én~

NOVELLA

2006.november 29.

Amit iránta érzek lehet csak puszta féltékenység - de máshogy sosem tudtam még rá nézni, csak ezzel a tömör irigykedéssel szememben. Ő valahogy túl tökéletes... borzasztóan utálom, ha valaki tökéletesebb, mint én! Rossz hatással van az egómra - vagy nem is tudom. De ez a tömör gyűlölet általában múlandó mikor kedves arcán mosoly húzódik, és mézédes hangján a nevemet mondja. Ó, szinte már hallom a fülemben: Tom... TOM...

Ő talán nem tudja magáról, hogy mennyire tökéletes, és hogy mennyire lefogja az ember összes figyelmét. Fiú létére olyan mesebeli szépsége van, ami egyszerre elrettentő és vonzó is számomra. De az IQ szintje már kevésbé lekötő... igaz is: iskolában okos, és aktív volt, amíg nem lettünk magán tanulók - így most nem tud mire fel aktív lenni, mert a magántanárok csak levezetik a tananyagot. Meglehetősen ritka ha kérdeznek! De Ő... még így is sokkal feljebb valónak tűnt! Bár... a bandában is ő a legkedveltebb arc. Neki van a legtöbb rajongója! Ezzel talán tisztában is van... de mégsem érzem azt a felhőtlen önbizalmat benne, mint talán saját magamban. Vajon ez miért van?

Bill ritka egy cserebogár. Az öcsém, szóval én már csak tudom! De van amit nem tudok: miért tudom ennyire utálni és szeretni is egyszerre? Borzasztó. Neki talán nem mutatom ki a bennem tomboló 3. világháborút, de még csak az előtte való gazdasági válságot sem... vagy utánna? A francba is... én nem ő vagyok, hogy tudjam mindezt! De amit tudok az az, hogy a világtörténeti korszakok közül most talán a jégkorszak bánatos viharfelhői cikáznak elméink körül... legalábbis részemről.

Hát mostmár folytatta előbb megkezdett beszédjét miközben az interjús csaj szája elé tolta a mikrofont:

- Igen... Tommal remekül megértsük egymást! Ez a kérdés meglehetősen gyakori, de nem tudnánk élni a másik nélkül.

Kár, hogy nem csak a saját nevében beszél... bár! Mi lenne ha nélküle kéne élnem? Ó ne! Az még rosszabb...

- Ugye Tom?

- Hogyne!

Iparkodtam a gyors reaggal, majd Bill visszafordult a termetes domborulatokkal megáldott szöszi felé, aki mint egy barbi baba csak mosolygott egész idő alatt. Irritál ez a mosoly... borzasztóan irritál!!! De nem annyira, mint Bill tökéletessége...

***

Az interjú után mindenki haza ballagott. Georgnak még el kellett intéznie valamit, szóval csak Gustavot kellett hazafurikázni, aztán kettesben maradtunk az új kocsimban. Persze neki egész idő alatt be nem állt a szája: energia vámpír. Ugye azokat a ritka fárasztó egyéneket nevezzük annak, akik a közvetlen közelünkben vannak, és a türelmünk elszívása a fő táplálék számukra? Igen, minden bizonnyal.

- És amúgy szerinted is illik a szememhez a krém színű blúz?

Mintha egy nővel lennék összezárva... te jó ég! Visszatérve az energia vámpirizmusra: ez ellen van is ellenszer, ugye? - reménykedve mosolyodtam el - az ellenszer az rá, hogy teljesen kikapcsolok, rá sem nézek, és csak bólogatok, nem de? Dehát ezt meddig kell csinálni?

- Na ugye. Szerintem is.

És pedig most meg se szólaltam! Még csak nem is bólogattam... nos: mára már biztos vagyok benne, hogy az öcsém egyike a legfárasztóbb energia vámpírok TOP 10-es listájának, misztikus négyeséből, csak kérdéses, hogy melyik helyet foglalja el...

- Jaj olyan éhes vagyok. Hallod! Nem tudsz egy kicsit sietni? Már nem mintha zavarna ez a tempó, de sokkal jobb lenne ha kicsit gyorsabban haladnánk! Kilyukad a gyomrom...

Biztosra veszem: az elsőt. Ő a lista Number 1-ja! Ebben olyan biztos vagyok, mint abban, hogy most az én energiámat szívja... na jó! Nem kell ránézni, nem szabad meginogni... még a szakadék legszélén sem!

- Hallod, haragszol?

- Micsoda? Miért haragudnék?

Késő: végem. Mára ennyi volt! Késő, mert ránéztem. Kissé elvesztem a tekintetében, így nehezemre esett az útra és rá is egyszerre koncenrtálni. Lábamat véletlenül leemeltem a gázpedálról, és leálltunk. Nos: megtörtem. Ez a csodálatosan tökéletes ikertesó örökké csak zavaró tényező! Vagy talán nem is annyira... jaj! Már megint min gondolkozom? Jézusom... teljesen elvarázsolt!

- Öhh. Leálltunk.

- Basszus. Én is tudom, hogy állunk! Persze miattad.

- Miattam?

Elképedt. Zavartan lesütötte a fejét, amire akarva-akaratlan előtört belőlem ezen mondandó:

- De nem, igazad van, miattam. Ne haragudj, Bill!

- Biztos nem miattam?

Nos: ez meg a másik... szégyenlős és pesszimista. Meg aranyos... hűha! Mik nem jutnak eszembe róla... ehem! És ez a "nézdcsakdecukivagyokmegmilyenbéna" álarc a legtöbb embert kizargatja a normális kerékvágásból, így engem is... leállítottam a motort. Aztán felé fordultam:

- Tudod Bill rengeteget beszélsz és én ezt...

Rühellem - akartam mondani, de nem bírtam, mert tekintetem megakadt ajkain. Sajátjaimat kissé eltátottam és csak néztem az övéit. Mégis miért? Talán azt várom, hogy mikor fogja be újból?

- Te ezt ... ?

Kérte, hogy folytassam amit megkezdtem, de aztán sehol semmi, mert már a nevemet is elfelejtettem! Ki vagyok én? És mit akarok egy ilyen már hogy nem földöntúli szépségnek mondható fiútól, mint az öcsém? Hozzá sem érhetek, olyan tökéletes!

- Tom?

Zökkentett ki benső monológomból, amikor is szájáról a tekintetem varázslatosan mély szemébe vándorolt. Hirtelen eszembe jutott valami: szex. És nem tudom miért! Ez általában csak nőknél szokott belém robbanni, de hát Bill meg... úgy fest örökké csak az eszemet veszi!

- Mi van?

- Jézusom, neked benső vérzésed van? Basszus. Olyan köcsög vagy! A szokásosnál is köcsögebb!

- A szoká... ?? MI?!! Kérlek: inkább ne beszélgessünk.

- Benne vagyok.

Persze nem telt bele egy öt percbe és újból felszólalt:

- Merre vagyunk?

- A türelmem határán! Köcsög.

- Én?

- Ja!

- Bazdki: ha én köcsög vagyok, akkor te meg egy bödöny! Hogy én vagyok a köcsög... cehh!

Nem. Még nem ölöm meg. Majd otthon, hiszen úgyis egy köpésnyire vagyunk!

***

A lakás zárva volt. De nálam mindig van pótkulcs, ha a szétszórt öcsémnél nincs is! Behelyeztem a kulcsot a zárba, és elfordítottam kétszer, majd berobbantam a lakásba, és bevágtam magam mögött az ajtót, de csak egy nyekkenés volt csapódás helyett. Te jó ég! Elfelejtettem, hogy Bill meg mögöttem jött.

Gyorsan kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy az orrát fogta. Szemébe könnyek gyűltek, mire megkérdezte:

- Miért gyűlölsz ennyire mostanában?

- Ki? Én?

- Igen! Az lehet, hogy interjúkban mindig arról beszélsz, hogy mennyire szeretsz meg mittudom én - de ebből mennyi igazság van?

- Minden, Bill! Tudod: téged nem lehet nem szeretni. Ez van! És ez az ami szúr...

- Hol? Mit?

- Itt bent, te vaklégy!

Nem szólt rá semmit. Sírásával együtt az eső is eleredt. Nedves cseppjei oly' mód koppantak a tetőn, miközben még kisebbekké váltak, hogy azt hittem jégeső, de ez nem így van. Odamormogtam neki lesütött fejjel:

- Gyere be. Itt megázol... senki sem akarja, hogy beteg legyél, és emiatt ne tudj énekelni!

- Hát téged csak ez érdekel?

- Hát igen! Na gyere.

Persze besétáltam előtte, és hallottam, hogy becsukta az ajtót. Hirtelen még fáradtabb lettem, és mintha valami lehúzott volna a földre! Már a koncerten is éreztem, de annyira nem mint most. Hű de émelygek! Fel kell mennem a szobámba. De előtte közöltem öcsémmel a tényeket:

- Hú... vaze! Szétszakad a fejem. Fúh! És még melegem is van. Talán még szédülök is...

- Tessék?

- Te süket vagy?

- Nem! Hallottam mindent! Csak... ez most komoly?

- Jaja. De ma "leszarom napot" tartok, szóval jóéjt!

- Jóéjt, Tom...

Megint kimondta a nevem... és megint úgy éreztem, hogy beizgulok! De sehol semmi. Velem sajnos minden rendben. És ami még bántóbb: vele is. Vagy inkább benne is...

Felmasíroztam a lépcsőn és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Hatalmas rumli volt, az ágyamra is alig fértem rá. De ma valósággal "leszarom nap" van, vagyis ezzel sem törődtem. A ruha és üdítős doboz kupacot lejjebb tolva ledőltem az ágyamra. Pont a párnába fúrtam a fejem és valami fura illatot éreztem: hajlakk. Ez Bill hajlakkja! Ó persze... hiszen tegnap rosszat álmodott a Lelkem és olyankor mindig hozzám jön. Ez már kicsi korában is megvolt, és most 17 évesen sem lett másként... valami okból kifolyólag hatalmasat szippantottam a párnámba, minek következtében egy pihe is beleszált orrlyukamba - és ezt követően tüsszentettem. Aztán mintha hangot hallottam volna a konyhából... felálltam és elindultam lefelé, de a lépcsőfordulónál leültem az egyik fokra, és hallgattam öcsém panaszkodását - minden bizonnyal anyunak.

- Ma sem volt másként. Szerinted mit csinálhattam? ... nem, azt mondta nem haragszik, de ez biztos nem így van! ... Anya! Hallanod kellett volna ahogy beugatott! ... Nem! Nem sírtam! ... francba is: de sírtam... ezt meg, hogy érted? ... nem hinném... most fent van a szobájában, azt mondta rosszul van! ... nem hinném. ... persze vettem, de akkor még hívjál ha tudsz! ... persze, hogy tudom, hogy el van 11 óra... oké, én is téged, szia!

Na ebből elég! Hirtelen felálltam, de úgy megszédültem, hogy egyből visszaültem. A következő percben találkozott a tekintetünk, ugyanis ő maga is hirtelen felfelé tartott. Kissé elpirultam, mert lebuktam a hallgatódzást illetően, de most ez zavart a legkevésbé... felálltam, megkapaszkodtam a kapaszkodó abroncsba és rávetettem szúrós, de sokat nem mondó tekintetemet csodálatos öcsémre:

- Te majom! Mondtam, hogy nem haragszom! Hülye vagy te? Ha valamit mondok az úgy is van. Nem haragszom, csak dühös vagyok!

- Az nem ugyanaz?

Lépett elém, mire én a kapaszkodó helyett inkább belé kapaszkodtam. Vékonyka karjaiba belemarkoltam, hogy stabilizáljam magam, de közben éreztem, hogy leizzadok. Egy fél pillanatra elhomályosodott a látásom, de hamar normalizálódott.

- Azta rohadt! Na már a látásom is homályos...

- Tom? Minden oké, tutira?

- Igen, te agyalágyult már ho...

Csak eddig jutottam, mert rádőltem. Teljesen kibillentem a stabilitásból és csak előre zuhantam. Bill gyenge teste nem nagyon volt strapa bíró, ezért természetesen hátra csuklott ő is, minek következtében 4 fokot gurultunk, de aztán egy két perces fetrengés és nyavajgás után Bill felpattant és könnyes szemekkel rám meredt:

- Tom, te egyáltalán nem vagy jól! Sőtt: ellenkezőleg!

Bebújt vállam alá és a karomat áthelyezte saját vállára, minek után a kapaszkodón kapaszkodva feltámogatott a szobámig. Tudom, hogy ez minden bizonnyal csak egy egyszerű hőemelkedés, vagy nem tudom, de ő rögtön azt hiszi, hogy szívbeteg vagyok! Ami azt illeti... ebben már érzem, hogy van valami! Nem gyakorlatias értelemben használva, hanem sokkal inkább elméletben... ez olyan szívbetegség, ami mindenkivel előfordul...

- Na most hol vagyunk?

- Nem várhatod el tőlem, hogy bevigyelek abba a disznóólba, Tom!

- De ez meg a te szobád.

- Tudom. Az én tiszta, rendezett szobám! Tegnap reggel korán felkeltem és unalmamban írtam két dalszöveget, meg összepakoltam a szobámban. Szép lett, mi?

- Csodás.

Hangom természetesen szarkasztikusan csengett, és közben éreztem, hogy a fülem is bedugul. Bill hirtelen felállt, amire fel én - nem tudom miért, de... - megijedtem!

- Most hova mész???

- Lázmérőért. Beteg vagy, Tom!

- Oké menj. De előtte várj még egy kicsit!

- Hm?

- Kérlek szépen: mondd ki még egyszer a nevem...

- Mi van?

- Kérlek!!

- Öööhh. Tom?

- Köszönöm...

Pislantott egyet, majd kiment és legközelebb a láz mérővel tért vissza: a hónaljam alá dugta és utánna leült az ágy végébe. A lábamhoz. Hirtelen jött ötletem által vezérelve szóvá tettem akaratomat:

- Gyere már feljebb!

Szeretem ha beteg vagyok, mert olyankor bármit megtesz nekem.

- Itt vagyok.

- Nem, még közelebb!

- Most jó?

Már egy vonalban ült a vállammal, és félig felém volt fordulva. Hát ha eddig bejött akkor... és tovább navigáltam:

- Most vedd ki a lázmérőt!

- Jó.

Kivette, megnézte.

- Hát Tom... 39,5!

- Ó de jó. Most tedd le az asztalra, aztán gyere vissza!

- Okés.

Engedelmesen felállt és letette az asztalra. Aztán visszatért előző pózunkba.

- Kösz.

- Ugyan... beteg vagy!

- Igen...

Szerencsére! - aztán további ötletek jutottak eszembe, és ismét navigáltam:

- Hajolj közelebb, kérlek.

- Hőha! Ismered ezt a szót?

- Csak csináld!

Megtette ezt is. Immáron biztos voltam benne, hogy bármit megtesz, amit kérek, szóval további utasítás gyanánt erre kértem, vagyis inkább parancsoltam:

- Csókolj meg!

Talán magam sem tudtam teljesen miért, de erre vágytam a legjobban. A szerelem is szívbetegség, nem? Halálos!

- Micsoda? Ennyire rosszul vagy? Hozzak valami gyógyszert?

- Nem! Csókolj meg! Az lesz most a legjobb gyógyszer.

- Biztos?

- Biztos.

- Komolyan?

- Komolyan!

- Ajjvéé...

Sajnálkozott. A holdfény áradatában is tökéletesen láttam, hogy elpirult és azt is, hogy... várjunk csak? Tetszik neki az ötlet?

Lassan, szörnyen lassan kezdett hajolni ajkaim felé, kezemet kiszabadítottam a takaró alól, és beletúrtam sűrű hajkoronájába, aminek ugyanolyan varázslatos illata volt, mint amilyen csodás ő maga. Csodás, de olykor ideggyilkos! Lassan lehunyta sűrű, fekete erdő szerű szempilláit, és kis résre nyitotta rózsavörös ajkait. A szájfénye már kissé lekopott róla, és még így is csodálatos, valamint kívánatos volt! Részemről. Tarkójánál megálljt parancsoltam kezeimnek, és mint egy kiéhezett pióca, úgy cuppantam szájára! Nem egyszerű csók volt, hiszen a pillanattal élve nyelvemet rögvest átfúrtam szájába, hogy megkeressem az övét, és azok - mint két egymásra talált szerelmes - nekiestek a másiknak. Ízlelő bimbóim diadali örömtáncot jártak, és Bill nyelve volt a pár. Tökéletes, igazán hasonlító pár...

A pillanatban hirtelen jött hev fogott el, minek következtében még erősebben húztam magamhoz Billt. Öcsémből halk nyögések távoztak, amik talán a meglepettséget is jelenthették, de egyaránt az élvezetet is. Valami viszont nadrágomban is megmoccant... a jó öreg Dínó! Hát... átmutálódott egy felbőszült, kiéhezett tirannosz rexbe, és borzalmas erővel rángattam magamra öcsémet. Szegény kis béna nem is tudott mit kezdeni, mert erősebb voltam nála... elértem, hogy leszedje rólam a takarót, és, hogy csípőm táján foglaljon helyet, és szerintem ő is észrevette Tirex éppen megkezdett akcióját, mert leülve felszisszent. Számomra a láz olyan hirtelen ment el, mint ahogy jött és már nem volt más csak a vágy... IRÁNTA. A megtestesült tökéletesség iránt! De olybár tűnik, csak azért találtam tökéletesnek, mert mindvégig szerelmes voltam belé... nos igen: a saját iker-öcsémbe. Kissé beképzeltnek éreztem magam -de hamar kivertem fejemből... aztán visszazuhanva a valóságba csak azon kapom magam, hogy eltűnt a pólóm. Hol van a póló? Hova tűnt az a póló? De utánna rájöttem: ő szedte le rólam, én pedig neki nyújtottam segédkezet ebben. Már én is teljesen ültem - ő pedig rajtam... - és a következő percekben az övével vaciláltam. Lassanként kibújtattam minden egyes fokba akasztott vasdarabot, és szétfeszítettem. Rátértem a gombra, de gyorsan likvidáltam azt is. A cipzár jött magától, mert láthatólag nem csak Tirexet izgatta meg a helyzet... hirtelen feltérdeltem, ő pedig lefordult rólam. Továbbra sem váltak szét ajkaink és hirtelen a nadrágot is leszedtem róla. Nem kellett sokat várnom, míg az enyém is hasonló sorsra jutott, aztán már csak egy darab, zavaró tényező volt. A boxer. De ezzel is könnyű dolgom volt: simán eltávolítottam róla, és ő pedig ezzel egyetemben rólam is.

Az első, komolyabb lökés minden bizonnyal fájt neki... hiszen felszisszent! Kérdeztem is, hogy minden oké, -e? De gyorsan lerendezte egy bólintással, majd ismét nekem esett. Ezen esemény fejlemény kissé elriasztott, és már nem is tartottam olyan jó ötletnek (hanem fantasztikusnak -de mindegy)... bár mégsem hagytam abba: lassabban, finomabban igyekeztem mozogni... persze minden cselekedetemre volt jutalom: egy igen kéjes felnyögés - de nem számít. Ez csak növelte a bennem tobzódó vágyat... aztán közeledve a csúcsponthoz, a végső extázishoz már egyre könnyebbnek éreztük a dolgok kimenetelét, és immáron megengedhettük magunknak, hogy hangosabban nyögjünk, és néha még egy felkiáltás is belefért - hiszen nincs itthon senki a macskákon és a kutyákon kívül... azok meg nem érdekelnek ilyen esetekben!

***

A lázam valóban elszállt, és hajnal tájt ugyanúgy vissza is köszönt. De nem érdekelt. Tudom: ha szédülök ő megtart, ha fáj a fejem, ő elűzi ezt a fájdalmat, ha izzadok, ő lehűt - ha szeretem, viszont szeret. Ez az este elég is volt arra, hogy minderre rájöjjek! Bár azt tudom: ő és én két teljesen külön világban élünk, de mindig van egy kis kapu, amin keresztül át tudunk járni a másikhoz.

- Miért utálsz?

- Soha nem utáltalak, te értetlen! Egész végig csak az zavart, hogy ikertesók vagyunk, de te mérföldekkel tökéletesebb vagy nálam.

- Én?

- Hát nem is a macska!

- Ezt meg honnan veszed? Tök olyan vagyok, mint te, vagy, mint bárki más... ember vagyok, nem dereng?

- Ember? Valóban. Elképzelhető, de csak mert száműztek az angyalok közül.

- Imádom az ötleteidet.

- Én is! Zseni vagyok.

- Hehh.. na persze. Jóéjt Tom.

Elfordult a fal felé....

- Jóéjt Bill.

Viszonoztam, majd hátulról hozzá bújtam. A kedéjek alattam már csillapodtak, és Bill egyenletesen dallamos szuszogására üdvözöltek engem is álomföldön. Itt, ahol ez a kirekesztett angyal végig a kezemet fogja - egy életen át.

THE END