2013. május 10., péntek

XXXI.fejezet: I Will Following You Into The Dark

Sziasztok!

 Utolsó rész a Twincest in the schoolból! :) De ne csüggedjetek (már amennyiben valaki erre vetemedik xD): Angellel közös történettel készülök, amit ma-holnap tudtok is olvasni :)
 Remélem azért elnyerte tetszéseteket az én bolondos, gyerekes kis történetem :) Visszajövök! ^^

u.i.: Pár kis dalszöveg részlettel kedveskedem, ami szerintem rohadtul találó, ha már az ember híres :) nem sértés, de tényleg! ;)


[Én majd követlek a sötétségbe]

/Nem gondolta néhány éve,
Hogy ennyi ember megvesz érte – majd.
Ne már, nagyon gáz, hogy magáért is rajong már!
Címlapon a legjobb képe, 
De hova tűnt már a saját énje? – baj.
És ő beveszi, hogy ez most tényleg a valóság.../

A káoszelmélet kutyába sem rúghatott mellettünk. Majdnem meghaltunk! De aztán... nem. Nem haltunk meg! Ugyanis sikerült a sorompónak nekimennünk, de mivel a kocsi erősebb volt, így sikeresen kitörtük a piros-fehér sorompórudat, és pont egy saccra 50 cm-er az érkező vonat előtt ugrattunk át. Futva pillantottam rá a kalauzra és a vonat vezetőjére, akik legalább olyan rémülten pillantottak ránk, mint mi rájuk. Amikor átértünk Tom leállította a kocsit. Gustav ki is rúgta az ajtaját és rázuhant az úttestre: remegő kezeivel megtámasztotta magát és látványosan elfeküdt (!) az aszfalton, így szólva:
- Végre! Szilárd talaj! Innentől azt hiszem inkább biciklizem. - ez most szerinte közérdekű információ volt? Szerintem nem épp, de már mindegy.
Míg  a dobosunk simogatta (nem vicc...) az úttestet, addig odabent Georg és Tom is ordítani kezdtek és szerencsétlenségemre a végére még én is szóba kerültem.
- Tom, neked teljesen elment az eszed?! - így kezdte Georg. Tom kihúzta magát és úgy belevágott egyet a mellkasába, mintha ő lenne King Kong, de minimum Tarzan.
- Igen! - helyes. Jó, hogy felvállalja! Örülök neki, de őszintén!
Épp szívem lassuló dobogására figyeltem a folytatást követően:
- Most majdnem megöltél négy embert! Bocs, hármat, mert ezután téged nem veszlek emberszámba.
- Mi? Menj a p*csába! Nem haltunk meg, jó?
- Hát ha rajtad múlt volna, akkor simán! Még jó, hogy benyomtam a gázt.
- Te. Meg. Miről. BESZÉLSZ?! Én nyomtam tövig a pedált!
- Hülye vagy?! Csak ráléptél a lábamra!
- Akkor is én szorítottam le a lábfejed!
- Mi vaaan?! Te idióta! Én voltam!
- Tök mindegy... majdnem meghaltunk, de mégsem! - gondolom Tom azt hitte ezzel le fogja tudni zárni, de Georg nem hagyta magát: és itt jöttem képbe én is...
- Na és Gustav és Bill?! Szerencsétlenek halálra rémültek!
- A te hibád! Miért idegesítettél, hogy adjam át a volánt?!
- Mert talán enyém a kocsi?! De nem fontos. Látom mennyire szereted Billt is! Simán kinyírtad volna...
- Hé, engem hagyjatok ki ebből! - tártam szét a karom és kiugrottam Gustavhoz. Nehézkesen felrángattam a földről - aztán... engem kezdett ölelgetni. Közben azért hallottam a kocsiban történteket:
- Szeretem is! Az életem árán is... !!
- Az életed és más élete árán is?!
- Mostmár igazán befoghatnád... - kérte Tom és a hangsúlyból átjött, hogy mostmár nekünk - legalábbis egyikőnknek - is be kell avatkozni, mert ebből bunyó lett volna. Nem mondom, hogy nem növelte volna a népszerűségemet, ha a két ellenséges suli üdvöskéit lekamozom, ahogy ütik-vágják egymást, de aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy Tom a bátyám, Georg pedig a legjobb barátom. Így, ezen gondolatok birtokában támasztottam ki Gustavot a kocsinak, majd kinyitottam Tom felől az ajtót:
- Na, elég az oviból! Georg, te hülye voltál, mert engedted Tomot vezetni, Tom, te pedig szintén idiótát csináltál magadból, emellett majdnem megöltél mindjájunkat! Mindenki bűnös. Még mi is Gustavval, mert nem elleneztük!
- Jól van, ez jogos. - adott nekem igazat Georg, aztán Tom szó szerint felvisított:
- Vá! Bill, veled meg mi történt?! - rámeredtem a lábamra. Tiszta olaj! Ez az. Pedig ez a kedvenc farmerom volt! Nyüsznyüsz... - ajj! Kezdek valóban meleg lenni. Hajaj!
- Ez csak olaj... majd megpróbálom kiszedni otthon, pedig az lenne a helyes, ha felnyalatnám veled!
- Ó, állok elébe! - lelkesedett Tom az ötletemért, de nem volt alkalmam leoffolni, mert Gustav kétségbeesetten ugrott be hátulra:
- Zsaruk!
- Na már csak ez hiányzott... - csapott egyet a combjára Tom, amire Georgnak hatalmasra tágult a pupillája:
- B*zdki! Te sírsz?! Még te sírsz?! Te?! - a sírást csak képletesen érthette, mert Tom szerintem azt sem tudja mi az a könny. Nem, egyáltalán nem sírt, csak nyafogott, mint egy b*zi! Jó... ezek szerint van, aki még rajtam is túltesz! Ez most valamiért jól esik.
- Én csezd meg!
- Jól van. Oldd meg! Nekem nincs itt a jogsim. A te kocsid!
- Mi van?! A tiéd!
- Tudom, de te öltél meg majdnem négy embert. Légy oly' kedves és állj a zsaruk elébe! Nem büntetnek meg olyan durván, mert senki nem sérült, de azért szép kis összegre számíts!
- F*szt! - fordult ki Tom a kocsiból, amire én becsuktam az ajtót - véletlenül rá is csaptam ugye a lábára, de már nem foglalkozott vele, csak elhordta anyámat, az ő anyját és még talán a nénikémet is mindennek. Ebben sok kivetni valót nem tudtam találni, mert megint csak oltotta magát is: ugyanis az én anyám az övé is!
Beugrottam Gustav mögé, és gyorsan küldtem egy S.O.S. SMS-t Davnek. Eddigre már a zsernyákok is beértek. Az egyikük - széles vállú, középkorú férfi, pankrátor karokkal és nem most növesztett hájjal a hasa helyén - behajolt az ablakon és elkezdte a mondandóját:
- Hát, haver! Ezt alaposan megoldottad. Majdnem kinyírtál mindenkit ebben a kocsiban, és ki tudja hányan sérültek volna meg a vonaton?
Tom olyan irigylésreméltó póker fészt vágott, hogy majdnem elsárgultam. Remélem el tudom tanulni tőle - azon esetekre kapóra is jönne, amikor Kevin épp meg akar verni.
- Na hallgatom: hogy is történt ez az egész? - az volt a legszebb, hogy a biztosúr bár akár mennyit kérdezhetett mind a négyen olyan síri csöndben szobroztunk, hogy az már egy kopasznak is hajmeresztő lett volna. De ez nem érdekelte a rendőrt, mert csak Tomot zaklatta a kérdésekkel - miért is zaklatott volna mást? Hiszen ő ült a kormány mögött.
- Hát drága barátom, ha te nem akarsz felelni akkor fel kéne hívnom a szüleidet. Nem nézel ki többnek, mint tizenöt! - pedig tizenhat volt. Épp egy évvel több, mint saccolta. Tom arca erre ezért természetesen elsötétült és ha a nézéssel ölni lehetett volna... fú, apám!
- Rendben. Akkor papírokat! - na erre a bátyám ráncai kisimultak és olyan kétségbeesetten nézett a rendőrre, hogy az bizonyára úgy gondolhatta, hogy nem vagyunk németek. Türelmetlenül az égre meredt, majd vissza bátyámra - közben meg nekitámaszkodott a kocsinak. Nos: erre Georg döfött át rajta a tekintetével.
- Süket vagy, apukám?! - látni lehetett, ahogy a biztosúr szépen lassan kiakad a szótlanságon. Ki is szólt volna? Én és Gustav túlságosan is rémültek voltunk, Georg szerint Tomnak kellett volna megoldani a problémát, Tom meg... hm. Szerintem sztrájkolt, hogy így csöndben volt! Minden esetre meg tudnám szokni!
- Igazolvány, jogosítvány?! S a többi?! - egyre hangosabb volt a rendőr úr, ezért én már összehúzóckodtam. A zsaru tekintete találkozott egy percre az enyémmel, amire olyan hideget éreztem. Ó! Megvan. Úgy éreztem, mintha kiszaggatná a lelkem!­ - de szerencsémre csakhamar megint bátyámat boldogította.
- PAPÍR! - ordított a zsernyák, amire mellettem már Gustav is behúzta a nyakát. Közben a zsernyák olyat mutatott, mintha fogyatékosokkal próbálná felfogatni a szavak jelentőségét! Megint megismételte. Még erőteljesebben: - Papír! - erre Tom óvatosan rápillantott Georgra, aki gúnyosan vigyorgott. Aztán egy újabb pofon mind a négyünknek a kedves bátyámtól: a kezét felemelte. Ujjait szét meresztette és a biztosúr felé tolta:
- Olló! Én nyertem! - erre mi mindannyian kitörtünk nevetésben. De a legjobb az volt, hogy a járőrkocsinak dőlő második rendőr is ott röhögött rajta. Viszont zaklatónknak bevörösödött a feje, a szemei szó szerint vérben forrtak - és megvágott minket nem kis méretű büntetéssel. Le sem merem írni.
A szerencse akkor állt mellénk, amikor megérkezett David. Szerintem elég tehetős személy lehet, ugyanis - noha a büntetést nem vonták vissza - szinte azonnal elpucoltak a zsaruk.
A fejmosást követően viszont nagy nehezen megérkeztünk a koncert csarnokához. Szerencsétlen sztájliszt (alacsony, szöszi, hatalmas, ijesztő műkarmokkal) a fejét fogta mikor végignézett rajtunk. Hát... nem csak az én gatyám lett koszos. Szóval: szegény lánynak akadt dolga. De egy 10 perc késés után sikeresen elkészültünk: belőtte a hajamat (nem is merem megnézni a szemetest hány flakon lakkot használt), Tomnak a kezébe nyomott egy sapit és egy kendőt. Bátyám vigyorogva rohant félre öltözni. Georgnak ki lett vasalva a haja, Gustav pedig szintén egy sapit kapott. A ruháink perfektek voltak és végig úgy érezhettük magunkat benne, mint az igazi sztárok.

/Színpadra csak félve lépett, 
Az izgalomtól arca égett – mart
Ma már, azt hiszi, csak érte él ez a nagy világ.
Néhanapján önveszélyes, 
Mert elfelejti mi az élet – jaj.
De kár, egyedül nem tudja mi az a boldogság./

Ahogy ott álltam a szímpadon bátyám, a szerelmem társaságában, aki akkor csak és kizárólag nekem játszott, valami felemelő érzés kerített hatalmába. Gustav és Georg játéka - be kell vallanom - elveszett emellett. Jobb volt, mint az első bicikli, az első csók - és hát... az első szex. Tudtam, hogy csak és kizárólag mindenki ránk figyel és tetszik nekik, amit művelünk. Tudtam, hogy soha nem lesz semmi, ami szétszedjen minket - nem csak Tomtól! Hanem a két G-től is. Imádtam azt az estét, soha nem fogom elfelejteni...

/Igazi popsztár, túl nagy a tét! 
Igazi popsztár, felhők közt él!
Igazi popsztár, sokat remél!
Szupersztár, szupersztár, szupersztár!/

Ezután minden ment a maga rendjében: szerencsénkre David kapcsolatainak köszönhetően volt alkalmunk a felemelkedésre (pár embert beszervezett a koncertünkre). Egyre többen ismertek meg minket, egyre több albumunk, zenéink és rajongóink lettek - és ezálltal azt hihettük, hogy a rajongói levelek és mi egy más (koncert, interjú, élőshowk) mellett nem lesz túl sok lehetőség, arra, hogy csak egymással foglalkozzunk: de ez nem így lett. Tom az egyetlen szerelmem, semmi nem választhat el minket! Ami köztünk van már szerintem a szerelemtől is jóval több, ha lehet ezt mondani... a másik részem, aki nélkül nem érnék semmit. Persze nem mintha így túl sokat érnék! Én is csak egy ember vagyok a millió közül: vannak problémáim és vannak olyan tulajdonságaim, ami miatt Gustav, Georg és a többi barátom nagyon is szeret. A hibáim miatt elsősorban... mert ez mindenkinek van, és, mint szokás mondani: egy embert, egy barátot a hibái tesznek értékessé (mégha ez a hiba van akkora, mint az, hogy a saját ikertestvérembe szerettem bele!). Ezálltal kell elfogadni a másikat és szeretni! Szeretni, amennyire csak lehet... mert egy ember sosem kap annyi szeretetet életében, mint amennyit megérdemelne - de törekedni kell rá, hogy megdöntsük ezt a mércét...

/Hova tűnt az a jó, aki volt? Mintha nem tudná! 
Bárhol is keresi, nem leli, de a sors nem sokáig vár…
Igazi popsztár...!/

THE END

6 megjegyzés:

Angel írta...

Drága, KICSI szépségem...
És ezért írtunk mi szexjelenetet... Igaz? o.O :@
Amúgy szeretlek! ^^
Valójában én nem erre számítottam. Ok, tetszik az egész. Mármint az egész történetet imádom és szeretem de a vége... Igen szeretlek de a végére nem erre számítottam! De azt hiszem tudom miért ilyen a vége és ezért nem szólhatlak le! :) 1: a legjobb barátnőm vagy, 2: csipázom Mr. A-t! ;)
Nagyon ügyike vagyol, és várom már a közös munkát! ;)
Puszillak! :) ♥

Meloddy írta...

Köszömöm a kommented és sajnálom, hogy nem elégíthettem ki a vágyad - de majd a közös munka meghozza gyümölcsét! ;)

Nita Müller írta...

Haliii. Bocsi, hogy eddig nem írtam kommenteket, de ezt leszámítva mindig olvastam a történetet. Nagyon szuper volt, és nagyon fog hiányozni. :( Már várom a következő sztorid!
Pusssssssz: Nita :)

Meloddy írta...

Halika :D Jaj de jó, hogy írtál *-* amúgy majd igyekszünk az első résszel ;) örülök, hogy tetszett^^ remélem velünk maradsz <3 :D

Nita Müller írta...

Haliiii. Mikor jön új történet? :)Már nagyon kíváncsi vagyok. :)

Meloddy írta...

Szia megint :D Nos... ha minden igaz vasárnap vagy hétfőn ^^" örülök, hogy így várod :D