2012. szeptember 1., szombat

XXVII.fejezet: Please, do that for me


Hy ^^
Ha már az ikrek születés napját ünnepeljük kegyeskedem egy résszel megszánni begyepesedett blogomat. Nem lett nagy dolog, de azért igyekeztem! Molly kedvéért pedig még a romantikával is bepróbálkoztam... remélem elnyeri a tetszéseteket :D
Leszögezném: fogalmam sincs hogyan is zajlik egy stúdiós meghallgatás, én csak így képzeltem el, és leírtam... ja, és a kép meg saját kreálmány ;) pussyy!!


[Tedd meg ezt értem]

Noha elgémberedett nyakcsigolyámat figyelmen kívül is hagyom, mellette még fenn áll a lehetősége annak, hogy lesérülök lelkileg. Soha nem tombolt még bennem ennyi, de ennyi érzés! Nem tudom miért pont most jött rám. Az amúgy is nyers természetem vele járói voltak az eltitkolt érzelmek, de eddig nem okozott ilyen problémát magamban tartani őket. Ám a vallomások sorainak nem most kéne előtörniük belőlem, mert ez így valamiért nem lenne pálya a nagy jelenésünk előtt. Ha most elérzékenyülök biztosra veszem, hogy megbukunk ezen a végsőnek tetsző vizsgán. Az izgalom csak tovább haladt a tetőpont felé, így már rég nem éreztem magam. Talán mikor kisérettségit írtunk, talán, mikor a bátyám megint megbukott valamiből, és a pótvizsgáján ücsörgött, míg én otthon helyette is izgultam azért, hogy átjusson. Szavamra már a bepánikolás szélén voltam, de saját paranoiámat úgy akartam legyűrni, hogy Tomot illettem egy újabb kérdéssel:
- Te nem izgulsz?
- Ilyenekért? Viccelsz? Ha megbukunk annál jobb. Na, de! Kitalálod mire izgulok?
- Tom, most nem a nemi életed érdekel, hanem az, hogy mi lesz, ha bemegyünk. - tájékoztattam mielőtt még elragadták volna a mesélési indulatok. Úgy hittem már nem lesz több kérdése, ezért szinte összeszakadtam mikor közelebb súrlódott hozzám, és megismételte kérdését, kicsit másítva a szókapcsolatokon.
- Szóval van ötleted mire izgulok?
- Rám?
- Teli találat! Na szóval... ha lezavartuk ezt a rühes kis anyám kínját, hazamegyünk, és mit szólnál, ha...
- Ma nincs hozzá humorom, hogy a farkaddal a lyukamba mássz... - magyaráztam neki játszi könnyedséggel, és közben nem vettem figyelembe, hogy amíg a stúdió előtti zebránál vártuk, hogy váltson a jelző lámpa, addig egy nénike totyogott be mellénk. Persze Tomnak szánt válaszomra azonnal irányt váltott. Nyilván úgy döntött, hogy megvárja inkább a következő zöldet, mit sem velünk tép át az út közepén, ilyen szavajárás mellett. Persze nem szokásom hangosan közhírré tenni, hogy meleg vagyok, és a bátyámmal élem ki a testi vágyaimat, de ez most egyszerűen kicsúszott... sajnálom.
- Csóró mami kicsit rosszkor volt rossz helyen. - magyarázta bátyám, mire én elsüllyedtem szégyenembe. Kis tengés-lengés után a saját kis semleges dimenziómban visszatértem a földre, és megforgattam szemeimet, majd visszaszóltam, nem épp higgadt hangvételen a bátyámnak.
- Tom, te hozod ki mindig a legrosszabb pillanatokban, a legkegyetlenebb őszinteséget belőlem!
- Most mi bajod? Legalább igazat beszélsz. Van, hogy azt se hiszem el neked, amit kérdezel.
Átiramodott a túl oldalra, holott még a lámpa vöröset mutatott. Idegbajomban a fejemhez kaptam, és megint rosszkor tört elő belőlem az indulat.
- B*zd már meg, te nem vagy egyszerű! Előző életedben tank voltál?
Kérdésemre utána iramodtam, és legalább addigra már zöldet mutatott a közlekedési lámpa. Na persze ez sem gyűrte le bennem a feszültséget kellő képpen, de legalább már nem tartott sokból levegőt venni. Ezidáig porszívó mód kényszerítettem magamba az apró oxigén sejtecskéket, és nem sokat teketóriázva szén-dioxidot gyártottam belőle. Egyszer régebben Tom mikor kérdezte mit csinálok így válaszoltam neki, majd megkérdezte, hogy ez a hobbim? - hát könyörgöm. Ha a hülyeség fájna!
Benső gondolataimból csak az szakított vissza a való életbe, mikor elérkeztünk a stúdióig. Nem vártam, hogy Gustav és Georg kint fognak várni ránk, de mégis így lett! Kéz fogás, pacsi, pár szófordulat, és már mehetünk is be.
- Hello srácok! - köszöntem oda nekik, ők pedig viszonozták, és az előbb említett cselekmények forogtak le közöttünk. A szóváltásnál figyelembe vettem, hogy Georg tenyere izzad, és a nadrágjába dörzsöli, Gustav meglehetősen szaporán kapkodja a levegőt, és bátyám pedig a saját, jól meg szokott "lesz*rom a világot" stílussal tekintetében meredt maga elé sokat nem mondóan. Tény és nem tév hit, hogy nem csak én izgulok! Noha a bátyám saját modorát diktálja, tudom, hogy őbenne is van egy kis félsz, mert, ha legalább olyan fontos vagyok neki, mint a farka, akkor tudja ez mennyit jelent nekem. Persze ezzel az Ég adta "bűnszerszámmal" nehéz harcba szálni!
- David?
- Már rég bent lógatja a f*szát. Csak ránk vár.
- Pontosabban Billre... - köpött közbe ikertestvérem, amire kedvesen orrba vágtam. Hosszas unszolás után viszont lecsillapodtak a kedéjek, és végre valahára úgy festett megindultunk befelé. Georg elől, mögötte Gustav. Én meg Tommal a sarkamban, utánuk. Ám a nap értelme csak most csillogtatta meg magát, mikor is Georg már betért a mozgó ajtón, de az idő előtt becsukódott, és később nyílt ki, mint Gustav barátunk óhajtotta. A következő amire emlékszem egy hatalmas koppanás, "aú", és káromkodás. Aztán Gustav a földön. Miközben a túl oldalon Georg leült a nevetéstől, belém meg bátyám kapaszkodott feltörekvő röhögő-görcse közepedte, én egy kuncogással elintéztem az ügyet, majd továbbra is el nem haló vigyorral orcámon megtudakoltam barátomat, miközben összefontam kezeimet.
- Gustav, te mit csinálsz?
- Csak lefejeltem egy önműködő ajtót. Nem nagy cucc! - válaszolta, miközben felállt, és leporolta magát. Nem tudom mit vétett szegény ajtó, hogy az én kemény fejű barátomhoz kellett a lehető legközelebb kerülnie, de annyira nem is érdekelt a dolog. A lényeg az, hogy utána már mosollyal arcomon léptem át a küszöböt. Szerintem sokat számít, hogy egy helyre milyen hangulatban lép be az ember, mert az fogja meghatározni a további esemény sorokhoz való viszonyulását is. Lassan pedig elérkeztünk a lifthez, amit Gustav ugyancsak kegyeskedett lefejelni, de legalább most talpon maradt. Odabent végig ezen ment a hahotázás. Hát én még nem láttam magamtól szerencsétlenebb embert! De tessék, ezt is meg kell élni egyszer. És hazudnék, ha azt mondanám nem esik jól, hogy végre nem én vagyok a középpontban! A napokban már túl sok minden rólam szólt. Noha szeretek feltűnősködni, és főszerepbe kerülni, de ezt hamar meg is lehet unni! Ó, de még milyen hamar...
A hangszigetelt szobától már csak egy üveg választott el. Soha nem láttam még ennyi gombot, és egyéb műszert. Ezzel szoktak tehát mixelni! Leszögezném: (na persze nem puszta nadzolásból, de ez is egy szempont) nekem ilyenre nem lesz szükségem. És vajon hogyan képzelik el? Egyszerre játszunk és énekeljek is? Vagy külön-külön? Csak megválaszolatlan kérdéseken kellett törni a kis fejemet, és megjelent a fő-gúnár, személyében David Jost. Nem röstelt a nyakamba ugrani, viszont a többiekkel csak egy kézfogást intézett. Megtisztelve kéne éreznem magam? Nem. Sokkal inkább elsüllyednék szégyenemben, mert, ha Tomot ugyan eddig elrángattam, de simán kitelik tőle, hogy ennyi után hazamenjen. Ismerem őt annyira, hogy ezt 99%-ra tudjam...
- Na gyerekek! Először együtt mutassátok meg mire vagytok képesek, majd, ha elnyeri a tetszésünket szó lehet a külön zenei alapról, és a szövegről is.
Én igazából csak azt hittem egyik barátja társaságát élvezhetjük, de itt rajta kívül még öt másik ember is álldogált. Két nő, 30-40 év körül, és három férfi. Egyikőjük Daviddel egy idős, a többi sokkal inkább a két nőszeméllyel.
Miközben a srácok elindultak befelé a hangszigetelt szobába, engem elkapott leghátul Dav.
- Tudom, hogy nem fogok benned csalódani!
- Akkor miért is kellett megállítanod? - forgattam szemeimet, miközben ingerülten doboltam a lábammal egy rövidet. Elengedte a vállam, és végül betaláltam a srácok után. A falakat valami fura, bézs színű akármi borította, a föld beton volt. A hangszerek már be voltak állítva, és odaléptem a mikrofonhoz. David mutogatott valamit a túl oldalról, amiből az jött le, hogy tesztelni kéne a mikrofont. Noha a szájról olvasás nem nagy tudományom, azért ennyit még én is le tudtam szűrni: mikrofon próba. És mi sem egyszerűbb? Hiszen még a mutogatás is erre utalt.
- Mikrofon próba... egy-kettő-három!
Szóltam bele, de azok meglehetősen elbeszélgettek odakint. Nem lepne az se meg, ha nem is hallották volna! Rákényszerültem még egyszer... mostmár sokkal erőteljesebben:
- HÉ!! HALLOTOK?! - felkapták a fejüket, és mind rám meredtek kétségbe esett pillantással. Aztán bólogattak. David intett a srácoknak, hogy kezdhetik. De mikor az ismerős dallamok megcsapták a fülem szinte képtelen voltam bármit is kipréselni a torkomon. Néztem jobbra-néztem balra. Várható volt a lámpaláz, nem? Miért lep meg? - hatalmasat nyeltem, és elkezdtem a lábam fixírozni, miközben éreztem, hogy arcomba szökik a pír. Te jó ég, mi van veled Bill?! Gyerünk már! Képes vagy rá! Tá-titi-tá... mintha csak a klubban lennénk! Ott ment, itt miért ne sikerülne? Gyerünk... - a lábam a ritmusra járt, és csak figyeltem, ahogy cipőm orra felemelkedik, majd le. Fel-le. Eszméletlen hányinger kerített hatalmába, és szédülni kezdtem... atya világ! Gyerünk már Bill! Férfi vagy! Egy igazi, szőrös lábú-karú-arcú... na jó, inkább csak lábú-és karú férfiállat! Egy férfi, aki nem fél semmitől. Egy kőkemény rocker! Ez vagyok én. - hiába a bíztatás. A srácok ugyan zavartan pillantottak hol rám, hol egymásra, de ez nem segített. David pedig a maga módján izzadni kezdett, és homlokát törölgette. Az egyik férfi hangját hirtelen meghallottam valahonnan a magasból:
- Na mi a bajod Bill? - a nevem, így hívnak. De más nem jutott eszembe. Semmi "minden oké, csak egy perc", vagy valami... semmi. Csak annyi, hogy így hívnak! Ez gáz... el kell szívnom egy cigit! - elhatározásommal egyetemben robbantam ki a teremből, és mit sem törődve az utamat álló felnőttekkel rohantam a mozsdó felé. Még egyszer sem voltam itt WC-n, de rögtön megtaláltam. A falakon kék színű csempék virítottak, néhol viszont már töröttek, vagy sérültek voltak. A földön lévők ugyancsak. Mindhárom fülke fala fából volt, és velük szemben pedig a suliból ismerős WC kagylók, fedetlenül. Az ajtóval szemben pedig négy csap. Egyikre egy agyon áztatott karton tábla volt függesztve azzal a felirattal, hogy "Nem működik". Középen egy hatalmas síkban tükör terült el, aminek a széle ugyancsak olyan rozoga állapotban volt, mint a padló. Megsárgult bemélyedések, kisebb-nagyobb repedések... de mit érdekel engem? Nem azért vagyok itt, hogy kielemezzem a mellék helységet, hanem, hogy rágyújtsak, és lenyugodjak! Talán eddig még nem is említettem, hogy dohányzom. Egy ideje leszokóban voltam, de most úgy döntöttem a megmaradt három szálat elpusztítom. Éppen rágyújtottam az egyikre, mikor hatalmas csattanással kinyílott az ajtó, és a tükörben megpillantottam az enyémhez leginkább hasonlító arcot. Hehe! Akár csak az amerikai romantikus-vígjátékokban... ott állt Tom, a szerelmem, és most jött volna az a rész, hogy széles, megnyugtató mosollyal a vállamra tegye a kezét, és közölje velem, hogy "minden rendben"...
- Hallod, te kis kretén! Elrángatsz erre a buzeráns, gusztustalan helyre, erre ott hagysz a p*csában?! Istenemre mondom, ha nem lenne annyira drága egy temetés, vagy a gyilkosság után nem lenne annyira sok a papírmunka most helyben megölnélek! Komolyan mondom már a f*szom ki van veled, te szentimentalista barom!
- Hát akkor erre még várhatok...
- Mégis mire, te tyúkeszű, hibbant, nőstény kinézetű, tyúk eszú, kukicibáló, idióta?!
- Épp most jött volna az a rész, hogy magadhoz ölelj, és azt súgd a fülembe édes hangon, hogy "itt vagyok veled, nem lesz semmi gond".
- Nem a stílusom!
- Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy kettőnk közül sokkal inkább te vagy a kukicibáló!
- Öcséééém... megpirítom a heréidet és pörköltet csinálok belőle, ha a nap folyamán még egyszer beszólsz!
- Kezdheted is, mert egy ilyen flúgos marhának, mint te képtelenség megállni, hogy be ne szóljak!
- Halloooood...! - konkrétan nekem ugrott a mozsdó kellős közepén, amivel még nem is lett volna nagy bajom, ha nem épp egy ilyen unsteril WC-ben nyom le a földre. Pfujj! Persze elhatároztam, hogy férfi leszek, de azért nekem is vannak kritériumaim! És mivel nincs az az Isten, hogy az én drága vérem ezen a gombákkal, és egyéb undorító prokariótákkal teli csempén follyon ki, kezembe kaptam egy WC pumpát, és azzal vágtam fejbe a felbőszült bátyámat. A pumpa azonnal rátapadt a homlokára, és összeakasztotta szemeit, hogy felnézzen a hosszú fanyélre.
- Ha nem tudnád mindig is lámpalázas voltam... - magyarázatom közben igyekeztem lerángatni a fejéről a fegyverem, de ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyen könnyen rátapasztottam. Tom is izgett-mozgott, szóval kétszer olyan nehéz volt.
- Lámpaláz, mi?! A tököm ki van a lámpalázaddal! A kollégiumban állandóan feltűnési viszketegséged van, itt meg berottyantasz egy kis kornyikálástól!
Miközben talpamat ráhelyeztem tom lábszárára, és úgy rángattam tovább a pumpát kegyeskedtem válaszolni is:
- Feltűnési viszketegség?! Összekeversz magaddal!
Hangos cuppanást követően nekizuhantam a hibás csapnak, de legalább tudtam, hogy sikeresen leszedtem. Mire magam elé meredtem Tom már a padlón hevert, két kezével háta mögött támaszkodva. Ugyan az előbb még irtóztam ettől a baktérikus vakolattól, de most kinyújtottam feléje a kezem. Meg is szorította, és egy gyors mozdulattal talpon termedt, közvetlen előttem, homlokán egy hatalmas, pirosló körvonallal.
- Visszajössz? - persze már meg se hallja mikor azt mondom neki, hogy "összekeversz magaddal"! De mindegy. Ez Tom! Épp testben, épp lélekben, a maga csodálatra méltó méreteivel. Övön alul-és felül egyaránt.
- Persze, csak kellett egy kis idő, hogy lehiggadjak... - a nagy pumpa-hadművelet közepedte letettem közölgő csikkemet a másik mosdó szélére, de ez eléggé leégett adigra. Viszont még mindig füstölt, szóval időszerűnek láttam, ha kidobom. Meg is fogtam elhatározásommal egyetemben, de a kezem még mindig remegett a bent történtek végedt, szóval természetesen a gőzölgő végénél ragadtam meg. Ahogy meg fogtam el is dobtam, és magamból kikelve káromkodtam!
- Bill! - Tom ennyit mondott, és hirtelen elkapta lesérült ujjamat. Fejbe vágott egy határozott, ám nem túl erős mozdulattal, és még szabadon lévő kezével megcsavarta a csapot.
- Tom, én azt hittem csak szurkálódom, mikor azt mondom nem tudsz olvasni! Ez a csap rossz.
- Jól van, bocs.
- Mit is mondtál?! - persze bátyám nem szokott elnézést kérni, így nem kis megilletődéssel társult, mikor azt mondta "bocs". Rám meredt egy percre, és megint fejbe vágott, majd átvándorolt ujjamat szorongatva a másik csaphoz. Megengedte a hideg vizet, és alá tartotta égő végtagomat. Egyik szemem becsuktam a hirtelen engem megrohanó fájdalomlöket után, és vicsorítottam, mint, akinek fáj a foga.
- Úgy kell neked, miért nem figyelsz! Te kis bolond... - ez amolyan kedves lecseszés volt, kedvesen káromló jelzővel, és így kedves mosolyt is varázsolt néha kedves arcomra. Elzárta a vizet, és saját pólójába törölte az ujjam.
- Ettől nem lett jobb, még mindig fáj. - közöltem vele, majd rám meredt elég csalódott arckifejezéssel, és bekapta lesérült végtagomat. Gondolom említenem sem kell, hogy mennyire kikerekedett a szemem, és összeszűkült a pupillám... nem kifejezetten örvendtem ezen cselekedetének, mert odalent is megmozdított valamit, aminek most nem kéne állnia.
- T..Tohm... - szinte nyögtem a nevét. Nem szándékozom körbeírni mennyire tetszett a cselekedete, s miközben ő szopogatta mutató ujjam tetejét határozottan beizgultam. Beharaptam alsó ajkam, és kitéptem kezem szorításából, majd bezuhantam az egyik fülkébe. Szerintem nem szükségeltetik körbe írnom mily módon vertem ki magamnak, szóval ettől meg is kímélem magunk. De mikor meghallottam a röhögését legszívesebben benyomtam volna a fejét a klotyóba!
- Jól van Bill... a teremben várunk rád!
- Kurva... anyád... - makogtam, és közben csak remélni mertem, hogy nem hallotta. Egy 8-10 perces élvezkedés után viszont utána indultam én is. Végigcaflattam a folyosón, el egészen a mix-teremig. Berobbantam az ajtón, és mikor mindenki rám meredt úgy éreztem, mintha mind tudna arról mit csináltam kb. negyed órája. El is pirultam, és hatalmasat nyeltem. Tudtam, hogy ők persze nem sejthetnek semmit, mert Tom se olyan hülye, hogy előhozakodjon azzal, ami köztünk történik, ezért viszonylag nyugodt szívvel adtam ki a parancsot:
- Folytassuk! - igazi frontembernek éreztem magam abban a percben, mikor barátaim, és a felnőttek egyszerre mosolyodtak el, és a srácok még bólintottak is. Egyszeriben felpattantak, és betódultak a hangszigetelt terembe, én pedig biccentettem Davidnek, és csak aztán követtem őket. Széles mosollyal hömpölyögtem be társaim után, és igazi rocker módjára ragadtam meg a mikrofont. Hátrameredtem, és biccentettem a többieknek, hogy kezdhetik, majd mély levegőt vettem, aztán kifújtam, miközben ők elkezdték megint játszani a dalomat. Épp a számat nyitottam ki mikor megint elöntött az a kellemetlen érzés, ami a legelső próbálkozásomon. A francba már! Hogy lehetek ennyire papír pöcs?! - hirtelen olyan dühös lettem magamra, hogy még... és ugyanúgy éreztem cikisnek a helyzetet, mert én voltam, aki határozottan berobbant, hogy majd ő énekel. - felnéztem a felnőttekre. David megint a homlokát törölgette, az egyik nő súgott valamit az előtte ülő férfinak, aki a gombok mögött trónolt. Az pedig megrázta a fejét. A másik nő már éppen a táskáját kapta fel, és elindult kifelé. A kopaszodó, valószínűleg házas ember, pedig a nyomába szegődött. David és a haverja viszont továbbra is engem méregettek. Megint elpirultam. Aztán David megfogta az orrnyergét, és lemondóan rázta a fejét. Mire észbe kaptam már a srácok is leálltak megint a zenéléssel. Ismét megtörni készültem, pasi létemre éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és nem bírom őket letörölni, mert pirosló kezeimmel egyre csak a mikrofont szorongatom. Hát ennyi - gondoltam, mikor már elboronáltam, hogy mindennek vége. Mikor már úgy éreztem ebből az álmomból semmi nem lesz. Mikor beláttam, hogy egy kis senki vagyok... egy utolsó kis nyomorék! - de aztán... jobb fülemre gitár pengetést hallottam. Oda is kaptam a fejem, és bátyám játszott, mosolyogva, önbizalommal teli tekintettel.
- Tudom, hogy képes vagy rá! - suttogta, és rámeredtem a mikrofonomra megint. - Ha már magadért nem vagy képes semmit se tenni, legalább értem tedd meg! - és, mint derült égból villámcsapás: elkezdtem mormogni egy dalszöveget. Felnéztem, és noha már mindenki háttal volt nekünk, és kifelé tartott, a kilincset szorongató nő, hirtelen becsukta az ajtót. Egyszeriben az összes felnőtt megpördült, és visszatódult előző helyére. Én pedig csak énekeltem Tom gitárszólójára, és nem törődtem semmivel. Egy gondolat járt a fejemben: ezt érte teszem. S ez kellő akaratot, és elhatározást keltett bennem ahhoz, hogy egyre erőteljesebben adjam ki magamból a zenét. Bal oldalra meredtem mikor egy másik gitár is megcsapta a másik fülem, ami ugyan pár akkorddal mélyebben szólt, de legalább tudtam, hogy Georg az. Ezt követően pedig már Gustav sem hagyta hangjegy nélkül a kreálmányunkat. Egy komplett zeneszámot kreáltunk a nap végére, mikorra már mind-mind belemelegedtünk a dologba. A végére már szinte azt sem tudtam mit éneklek, csak azt, hogy ezt Tomért teszem - és ez mindennél fontosabb volt.

4 megjegyzés:

Awesina írta...

Juhú, végre Bill összeszedte magát :D és tetszett a romantikus árnyalat is, jól csináltad :P
a beszólásoktól még mindig a földön fetrengek és a te hibád lesz, ha hetekig nem tudok pörköltre nézni >___<
várjuk a következőt <3

Meloddy írta...

Nagyon szépen köszönöm, Awesina *-* Előre is bocsánat, ha nem tudsz miattam jó kis pörköltet enni >.< elég nagy vétek, én is imádom! Főlleg, mikor tejfölös szaftos *.* Örülök, hogy tetszett, most igyekszem haladni a kövi résszel :D

Angel írta...

Drágám!
Szegény Bill amúgy is szerencsétlen, nem kéne a te képedre mintázni... -.-" xD
Jó lett! Főleg a pumpás rész. :P
Puszi! ;)

Meloddy írta...

Na és? Esetleg ha a saját képemre mintázom akkor kevésbé lesz szerencsétlen, mert egy ilyen ember mintájára csinálom, mint én xDxD Na! Ennyit az egózásról... köszönöm, hogy írtál :)