VII.fejezet: Too Good To Be True

sziasztok!

itt a folytatás... igyekeztem vele, de csak most került fel! ^^ komikat pls!!!! :)))

Az eső selyemfátyol ként borult az iskolára és környékére. A kollégiumi szoba ablakában állva volt szerencsém eme látvány tanulmányozásában. Sötét volt - már majdnem este. De mégis csak most kezdődik a nap! Tenyeremet óvatosan helyeztem az üvegre míg sóvárogva meredtem a messze - távolba és a tegnapon jártattam az eszem. Elgondolva nem is olyan nagy dolog, ha a testvéremet szeretem, még ha eddig gyűlöltem is... de most nagyon megszerettem. Talán túlságosan is. Megráztam a fejem és a homlokomat is hozzádugtam a hideg üveghez.

Egy nap volt a sok közül, de mégis olyan dolgot indított el bennem amitől egyszerre félek is és egyszerre sóvárgok érte. Nem igazán tudom rá a megfelelő szavakat... sosem voltunk minta tesók! Titkon lehet szerettük egymást, de azt még magunknak sem valtuk be. Most talán elmondhatom, hogy szeretem őt - igen! Szeretem. De ilyen érzés a testvéri szeretet? Mert ha igen meg kell hagyni nagyon jó dolog... csak valami miatt fáj bent, mintha nem szerethetném úgy ahogy akarom... miért? Hiszen az ikertestvérem, a bátyám - és mindig itt van mellettem. Akkor miért is ne szerethetném úgy ahogy akarom?

- Hé, Te miért nem alszol még?

Megperdültem és kis híján sikítottam bátyám olyan hirtelen szólt hozzám. A szívem a nyakamban dobog. Tényleg megijedtem! Fél 4 körül járhat az idő, hamarosan világosodik, de még sötét van erre egy nagy, mély hang leszólít, hogy "miért nem alszok még?" - szerintem ilyen esetekben még magának Rambonak is kiugrik a lelke!

Felült az ágyon és gyorsan lefordította magáról a takarót. Hamarosan arra eszméltem hogy felállt, beletúrt a hajába és elindult felém. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés keretében hátráltam egy rövidet, de aztán kapcsoltam, hogy ott már csak az ablak van mögöttem. Hátranéztem a hideg üveg érzésére és ismét szembe fordultam bátyámmal.

- Tom. Megijesztettél.

- De ennyire? Mintha napi szinten vernének.

- Hát nem így van??!

- Jó. Ez jogos volt...

Hátranézett a még alvó és horkoló népségre, majd vállat vont és mellém lépett. A szemem sarkát törölgette, ami egy idő után irritáló lett és eltoltam a kezét.

- Na! Mit csinálsz? Ez nem jó.

- Az se jó, hogy rosszul mosod le a sminked.

Mivel igaza volt így csak haragos arckifejezéssel kezdtem a padlót bűvölni tekintetemmel. Karba fontam kezeimet, amire egy kuncogás volt a válasza, és egy... még sosem hallott vélemény:

- Nem értem, minek kell? Smink nélkül is szép vagy...

- Hogy mit csinálsz?

- Öö... úgy értem, hogy... hát persze, hogy szép vagy! Az ikertesóm vagy. Én is gyönyörű vagyok, akkor te is!

Kezeimet leengedtem és hitetlenkedve meredtem bátyámra. Biztos ezt akarta mondani? Dadogott. Nagyon nem értem a viselkedését mostanában! Egyszer utál, egyszer megvéd, egyszer szeret - máskor meg már a közelségem is irritálja. És ráadásul már két hete csajjal sem volt! Lehet emiatt ilyen? Elvonási tünetek... pff! Na persze...

- Na kösz.

- Te hülye, ez nem sértés volt!

- Nekem nyolc. Nem jött át! Hagyjuk is...

Zártam le a beszélgetést, majd kimentem a konyhába egy pohár vízért - hátrahagyva Tomot! De úgy fest utánnam jött. Legalábbis ezt érzem! Vagyis: tudom, hogy így van. És tényleg! A vizet kortyolgatva hátra fordultam, neki dőlve a mosogatónak és arcával találkoztam. Lehörpintettem az inni valót, majd letettem a mosogató szélére a poharat. Megint ez a sok mosatlan. Gondoltam: amíg felkelnek elmosogatok. Már épp megengedtem volna a csapot, amikor újból kérdőre vont:

- Mit csinálsz?

- Elmosogatok. Amíg fel nem kelnek a többiek! Még a végén megint én kapnék érte...

- Nem kapnál érte, mert megvédenélek!

- Mit??!

Mostmár bennem is felgyülemkezett a feszültség, hisz tényleg nem értettem mi miért van ezért újból nekiestem, és feltettem a kérdést.

- Tom, megmondod miért?

- Mi? Nem értem.

- Pontosan! Én sem értem mi történt veled... eddig még azt is leszartad volna, ha bezuhanok egy 600 méteres árokba és ott pusztulok! Miért pont most tört elő belőled a testvériség?

- Eddig is szerettelek...

- Tényleg? Nagyon nem vettem észre...

- Na jó! Mostmár befejezed?!

- Miért fejezném be? Ezek csak kérdések, Tom! Mi bajod van? Nem akarsz válaszolni?

- BILL! Elég!

- Engem csak érdekel miért ez a hirtelen hangulat váltás...

- Az istenért! Mert szeretlek! Te vagy az egyetlen testvérem! Ez idáig sosem becsültelek meg... itt az ideje!

- Miért pont most?

- Mert rájöttem milyen nehéz neked.

- Eddig is nehéz volt.

- Befognád??!

- Igen. Na és most? Ez a válaszod? Vagy...

A következő percnek sorsdöntő ereje volt: még közelebb lépett hozzám, majd magához húzott, államat felemelte ujjai segítségével és ajkaimra tapadt. Megmerevedtem, mozdulni sem tudtam. A levegő is alig akart lejutni torkomon és az agyam sem kapott vért. A szívem két dobbanást kihagyott. Mikor elváltak ajkaink és rám meredt gyönyörű barna tekintetével kerestem a megfelelő szavakat, de elakadtam. Nem tudtam mit kéne mondanom vagy kérdeznem. Ám mikor épp megtaláltam volna a megfelelő szavakat valaki felkapcsolta a lámpát a szobában.

- Hé? Ti vagytok kint?

- Úr Isten Tom...

Csak ennyit bírtam mondani. Sejtelmes pillantással meredt a szobára, aztán karon ragadott és elrántott az ajtóig. Hamarosan kinyitotta és maga után húzott. Egy percre sem engedte el a kezem, csak mikor már becsukta az ajtót. Utánna a kollégiumi folyosón kezdtünk rohanni és mellettünk sorra kapcsolódtak fel a szobák villanyai. Hamarosan utcai világítás szerűség lett a közlekedőben, de mi már a végére értünk mikor kinyitódott egy ajtó.

A koli udvarára érve még mindig nem hagytuk abba a futást. No ha tegnap nem sikerült normálisan lemosni a sminket akkor majd most. Tulajdon képpen miért is futunk? Ja, megvan. Szerintem megijedtünk! Biztos vagyok benne. Érezvén ahogy az eső cseppek az arcomon érve könnycseppek módjára csúsznak le szinte viaszbábunak éreztem magam - mintha olvadnék.

- Tom várj már! Ilyen gyorsan én nem tudok futni...

Megállt, de előttem vagy jó 8 méterre. Megálltam én is. Sóhajtottam és kerestem a megfelelő szavakat, aztán mégsem találtam. Inkább utánna szaladtam. Már majdnem elértem, amikor a lábam beakadt egy eltévedt betondarabba. Előrezuhantam és belestem egy pocsojába. Bevertem a kezem és tuti lehorzsoltam a térdem.

- Bill!

Odasietett hozzám. Gyorsan kimásztam a pocsojából és a lábam kezdtem simogatni ott ahol megsérültem. Leguggolt mellém és megkérdezett:

- Te ugye tényleg ilyen béna vagy?

- Nem szoktam rohangálni esőben és sötétben. Még hideg is van!

- Persze mert pizsamában vagy...

- Nem is! Én már felöltöztem.

- Tényleg?

- Ja! Az csak a ti szokásotok, hogy előző napi ruhátokban alszotok...

- Nézz rám! Ez szerinted ruha?

Melegítő nadrág és póló volt rajta. Fintorogtam, mert elfelejtettem, hogy mindig így alszik.

- Na gyere...

Felállt és a kezét nyújtotta. Megfogtam neki és már én is álltam. Kicsit nehézkes volt, mert fájt, de azért tudtam menni.

- Kösz. Most beszéljük csak meg: miért is futunk?

- Nem tudom. Talán el akarok futni a múlt elől!

- Ne is próbálkozz. Energia pazarlás. Tudod Tom: ami megtörtént azt már nem tudod meg nem történté tenni...

- Van benne valami. Gyere te...

Vállam felett átnyúlt és ismét magához vont. Elindultunk. Két testvér a hajnali utcákon... de legalább együtt vagyunk! És ezáltal tudunk egymásra vigyázni...