XXIX.fejezet: Can you see in my eyes?

Sziasztok!

 A hétre hoztam egy kis olvasni valót. Sajna sosem sikerül annyit írnom, mint akarok O.o Nem tudom miért. Elhatározom, hogy mit írok meg egy részben, de elfelejtem, és előbb felteszem xD súlyos, mi? A szenilis barma!! x) Minden esetre ehhez a kis szösszenethez is jó olvasást kívánok, ha még itt vagytok velem :D

[A szemembe tudsz nézni?]

Ki ne ismerné azt a reggeli érzést, mikor úgy érzed, hogy több, pici karom ékelődik a vádlidba, és húz visszafelé, mikor te ki akarsz kelni, hogy órakezdés előtt meg tudd csinálni a kémia leckét? Aztán mikor elmúlik hirtelen más akadály tényezők is felbukkannak. Mint pl. a testvéred ölelő karja, ahogy nem épp gyengéden átkarol. Lám! És még én óhajtozok közelebb kerülni hozzá. Ettől közelebb?

Lassan lefejtettem magamról Tom karjait, és tovább álltam a házi irányába. Közben sikerült felöltöznöm is. A jó időre való tekintettel ma rövid ujjúba megyek. Mennyire jó, hogy nyár van! Ki kell élveznem ezt a nyaram, mert ezután 11.-ben aligha lesz alkalmam valami szabad megmozdulásra. Beszéltem felsőbb évesekkel - zömével lányokkal, mert a baráti köröm többnyire nőegyedekből áll, és nem a nemi vonzódásom végletéből! Hanem, mert a saját fajtámbéliek nem kis rétege utál, és kiközösít. Csodálom, hogy a nők szóba elegyednek velem... persze az fix, hogy jó pasi vagyok, de ez nem csak ezt jelenti!

- Máris fent vagy? - morgott Leo, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni flegma, lekezelő hangnemét, amit már-már megszoktam.

- Kénytelen vagyok, tegnap a próba miatt nem tudtam megírni a házimat...

- Jézusom! Valaki üsse le helyettem ezt a stréber csirkét, mert, ha én ütöm le, akkor már leves se lesz belőle!! - csatlakozott reggeli konzultációnkba Kev, aki épp most könyökölt fel a matracán. Ám mikor Leonard válaszolt volna neki tovább helyezkedett, és egy furcsa koppanás következtében még hatalmasabb puffanást hallottam: megpördültem, és mit látok? Kevin matraca roppanása egy rozsdás tartóvas felmondását jelentette - majd még többet. A puffanás pedig azt, hogy rázuhant a bátyámra matracostul. Ennek mi a következménye? Nem túl összetett, nem túl zajos... na jó! Épp ez az, hogy zajos!

-  TE MI A FRANCOT CSINÁLSZ, TE TÖKETLEN!?!?!?! - hallottam meg bátyám morgását, amit az ellensúlyként szolgáló matrac tompított. És lőn, mint Küklopsz, vagy, hogy korszerűbb legyek: Hulk - felemeli a matracot (Kevinestől), és a rajta fetrengő, mozgásképtelen GyP-s hirtelen a lábaim elé zuhan. Hm... ez utóbbit talán meg tudnám szokni. S amíg Tom kitartóan folytogatta Kevint én előkutattam a könyvem, és sóhajtottam, majd így lazábban nekieshettem az elektródfolyamatoknak, és az elektródpotenciáloknak. A dolog nem olyan nehéz, csak annyi, hogy az elektródpotenciál meghatározásához az adott elektródot, és a standard hidrogénelektródot galvánelemmé kapcsolják össze, és megmérik a galvánelem elektromos erejét. Mégis mi ezen olyan bonyolult? Hangosan is felolvastam, és természetesen a körülöttem lévő emberek egy személyként fagytak le. Hát tőlük is megkérdeztem: - Mi ezen a bonyolult? - pislogtam is hatalmasakat, és erre Justin felszólalt:

- Kb. az egész. Elejétől a végéig! - bátyám még csatlakozott is hozzá.

- Nekem már az "az"-nál is kikapcsolt az agyam, hiszen láttam a kezedben a kémia könyvet...

- Ó, akkor gondolom, hogy az se dereng mi szerint ma felelünk. - lomboztam le őket, és akik felvisítottak: Tom, Justin - és Oscar. Itt kapcsoltam, hogy...

- Oscar! Te nem is a mi osztályunkba jársz.

- Tényleg. - botránykozott meg a szőke, és leült a matracra, amit Kevin olyan filmbe illően leamortizált. Egy ideig még magyaráztam nekik a tananyagot, de kb. a második szónál feladták, holott csak annyit mondtam: "na figyeljetek" - és tessék, mintha csak zombikkal néznék farkasszemet. Bár már igazán megszokhattam volna, hogy a szobatársaim olyan kőtehenek, hogy az elég gyakorta már rossz hatással van az én közérzetemre is. Gyakorta? Mindig. Na de lássuk be: ez az ára annak, ha valaki okos.

***

Hát a kémia tanárnőm az olyan tipikus nő, aki már-már takargathatná útszéli családi múltját, de mégsem teszi, és előszeretettel járkál olyan ruhákba, amikben ha leguggol, vagy lehajol a szinte mindig elejtett táblafilcekért (tuti szándékos) még én magam is kikerekítem szemeimet - pedig nő legyen a talpán, aki engem szexuálisan fel tud zaklatni (tekintve arra, hogy meleg vagyok - ó, és ki ne hagyjam a legjobbat: a bátyámmal járok)!

Éppen a múlthavi dolgozatokat osztotta ki, amik rejtélyes mód eltűntek a szekrénye mélyén. Közben jött a szokásos szövegével:

- Macifülek! Jobb lesz, ha tanultok, mert soha nem lesz belőletek semmi. - magyarázza, majd mikor hozzám és bátyámhoz ér: - Tom! Példát vehetnél az öcsédről. Nézd milyen szép, egy hibás dolgozatot írt! Ha így folytatod akkor belőled sem igen lesz semmi.

- Higgye el: lesz. Mégpedig jó távol magától!

- Ejnye! Lusta hernyó vagy, és soha nem leszel szép pillangó! - jött a szállóigéje Miss Flatchairnek, amire bátyám először rám, majd megint a tanárnőre tekintett hatalmasra tágult pupillákkal:

- Ezt most komolyan mondja? Pedig mindig is arra vágytam, hogy szivárványos szárnyaim legyenek, és jó messzire repüljek a kémia teremtől! - az osztály persze nevetésben tört ki, én meg forgattam a szemeimet. Nem tudtam nevetni ezeken a poénokon. A tanárnő pedig a legnagyszerűbben kezelte a helyzetet, amit bárki is el tudna képzelni:

- Hát gyerekek! Már tudom ki lesz a következő órán a felelő.

- Ámen! - így bátyám, és hátradőlt a székén. Persze ilyenkor édesanyánk is jön a megszokott süketeléssel - merthát süketelés, pláne bátyám számára -, és ő persze olyan nagy ívben tett erre is, mint egy rombusz köré mért kör.

- Ez is csak azért utál, mert nem vagyok hajlandó őt megdugni. - nyögte be végül, én pedig félre nyeltem a rágóm, és köhögtem. Erőteljesen vertem a mellkasomat, talán King Kong is megirigyelte volna, és próbáltam elkerülni a fulladásos halált. Ez persze csak akkor sikerült, mikor bátyám keze hatalmas lendületet vett mögöttem, és úgy rávágott a hátamra, hogy a rágó persze azonnal kirepült a számból - egyenesen a felénk háttal álló tanárnő hátsó domborulatára. Fel is visított menten, én meg kétségbeesetten meredtem Tomra.

- Szép lövés. - így ő, és rám hirtelen árnyékot vetett a tanárnő közeledte. Hát mostmár torkomra forrt a szó, és csak meredtem az ingerültnek tűnő szőkeségre.

- Bill! Hát ez mi volt?

- Rágó. - mondtam, és közben teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy ezt tiltja a házirend. Vagy mi az, amivel mindig jönnek a tanárok, ha nekik valami nem tetszik!

- Óra után az irodában magyarázkodj!

- Mi?! Dehát Tom vágott hátba!

- Mit hazudsz?! Attól, hogy a bátyád egyest kapott még nem kell rákenned a dolgokat. Elástad magad a szememben! - bátyám hirtelen felugrott a székéből és behajolt a tanárnő elé, aki erre azonnal kiegyenesedett.

- Na és mi van akkor ha rágózik? Majd nem fog rágózni, ha maga hajlandó lesz a saját méretében ruhákat venni! - imádtam mikor Tom a segítségemre sietett, ami mostanság tényleg egyre többször történt meg. Nem tudom miért, de jó érzés, pedig ez elvileg az én becsületemet kéne sértse, mert férfi vagyok, az istenért! Magamat kéne megvédenem... de ha ez lett volna, most óra elején egymagam ácsorogtam volna a tanárinál.

- Nem kéne folyton megvédened, magamat is meg tudom! - fordultam Tomhoz miközben az irodánál vártunk.

- Tényleg? Eddig nem tűnt fel.

- Mert esélyt sem adsz rá mostanában!

- Eddig se tetted, miért most kezdenéd el? - fordult felém azzal az észbontóan szexuál nézésével, amitől még jobbik esetben is beizgulok.

- Mert férfi vagyok!

- Pff... még nem, de sok sikert.

- Ne idegesíts már! Attól, hogy nem baszok hét ágra még nekem is van férfias becsületem.

- Az lehet, de már a férfias öltözködés elmaradt!

- Mert te oszt' abszolút pasis vagy azzal a méteres sörényeddel! Ha nincs rajtad baseball sapka, akkor beillenél egy Woopy Goldbergnek! - csattant. Vagyis felidegesítettem. Erőteljesen passzírozott ki a falnak, és olyan közel hajolt, hogy levegőt se kaptam az ő atom-mentolos lehelletétől.

- Nem tudom ki az, de ha hozzá hasonlítasz biztos nem is akarom tudni! De nem azért csinálom amit csinálok, hogy felkapd a vizet, hanem hogy ki tudjam mutatni mennyire szeretlek!

Nesze neked romantika. Megkaptam, bár ismét nem a várt formában. Ha épp nem tűnt volna fel azt hangsúlyozta mennyire langyi vagyok. De azért oké...

- Persze, én is szeretlek, de már elegem van, hogy folyton neked kell megvédened engem. - szomorodtam el, és a lábam fixíroztam. Tom megölelt.

- Ha neked kéne engem megvédened, akkor már nagyon elkeseredett lehetnék! - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hé! Gustavot már megmentettem, neki miért nem olyan ez, mint neked?

- Mit csináltál?! - döbbent le, és hirtelen el is engedett. Álrébb is araszolt, majd megismételtem.

- Megmentettem Gustavot.

- Hú! Ezt csak akkor hiszem el, ha ő mondja. Ma úgyis próbálunk! Majd rákérdezek.

- Ahogy érzed... - vontam vállat, és odasétáltam egy padhoz. Leültem, és elnéztem az ajtóban ácsorgó bátyámat. Nem sokáig állt ott, hamarosan közelebb jött, és letérdelt elém. Így most szemben volt velem.

- A szemembe tudsz nézni úgy, hogy ne pirulj el? - érdeklődött meglehetősen eltérve a napi feltörő témák összességétől. Ez most, hogy jutott eszébe? De oké... ha már eljutottunk eddig!

- Tom! Az ikertesóm vagy, akivel lefeküdtem. Ne kérj lehetetlent!

- Persze mondasz valamit, de már idegesít, mert nem tudlak megkülönböztetni azoktól a lányoktól, akik utánnam csöpögnek a folyosón.

- Szomorú, hogy ilyenekkel keversz össze!

- Azért ott még nem tartunk, csak felvetettem. Azok a lányok nem képesek engem beoltani!

- Tükör előtt gyakorlok... - ismertem be, ami persze fiktív dolog volt, de legalább megmosolyogta. Leült mellém.

- Remek. Én a tükörben csak magam nézem!

- Ja, és beszélsz is magadhoz!

- Hát te ezt honnan tudod?! - csattant fel, én pedig elvigyorodtam, megnyaltam alsó ajkam, és felidéztem magamban azt a nem is olyan régi emlékképet.

- Épp mentem ki a konyhába, mikor meghallottam, hogy "szió szép fiú, ma is pofátlanul dögös vagy"... tudod! Elég meglepő volt.

- Te kis paparák!

- Mi ez a paparák? Egy új megfejthetetlenül ostoba megnevezése a paparazzinak?

- Mondhatni. Mi bajod vele? Szerintem tök jó. - vigyorgott, én pedig forgattam szemeimet. Jézus könyörülj! Ez már a sáros földig lehúzott. Meddig szenvedtetsz még??

- Semmi. Elfogadlak, amilyen vagy! - fogtam meg az arcát, és miután szétlestem szájoncsókoltam.

- Én is elfogadlak, amilyen csajo... izé! Amilyen csak vagy!

- Hallottam. - morogtam, és elfordultam. Épp ezután robbant elő Miss Flatchair. Elég feszültnek tűnt, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a kört nem ő nyerte. Miután David kiosont mögötte az irodából a dologra hamar fény derült.

- Á! Az én srácaim.

- Dav! Te mit a halált keresel itt? - üdvözölte őt Tom, én pedig aznap először elkuncogtam magam. De David nem sértődött meg, hanem vázolta a szituációt:

- Anyátok küldött! Ő most nem tudott megjelenni a színen, de elintéztem a dolgot.

- Még jó! De hogyan? - így én, és ekkor tudtam meg, hogy kár volt felszólalnom, mert most David rám is felfigyelt. Azonnal levegőnek nézte a bátyám, leparkolt mellém méretes kufferével, és megfogta a kezem. Szemöldököm azon perc felívelt, és hallottam, ahogy bátyám megroppantotta a karját.

- Ne is törődj vele! A lényeg, hogy ma suli után próbálni jöttök. Az uccsó kettő óráról elkértelek titeket... majd ott találkozunk! Addig pedig lehetőleg ne balhézzatok.

- Öüm. Oké! - makogtam. David felugrott, és se puszi se pá elviharzott. Tom közelebb csúszott, és megfogta a David álltal is megfogott kezem, majd tekintélyesen végigmérte.

- Ezt a ripacsot! - morogta, és eldobta a kezem. - Moss kezet! - utasított, és hamarosan eltűnt David után. Ez most féltékenység lenne? Ajj könyörgöm... pont Davidre?! Ha valakin, hát Tomon nem tudok kimenni. David kizárt, hogy meleg lenne, és ezt olyan 100%-ra tudom, mint azt, hogy én meleg vagyok, és a bátyámmal... fogjuk rá: járok.
Mivel jobb dolgom nem volt okosabbnak gondoltam, ha utána megyek, és elfoglalom helyem a második órán. Csak remélni mertem, hogy végül nem sértődött be már ennyin (sajna az ő eszével nem tudok gondolkozni, de abban is biztos vagyok, hogy pscihopata), de azért biztonsági alapon mégis megkörnyékeztem Pietrót, aki láthatólag örült jelenlétemnek - a lelkesedése nem volt osztott, mert kíméletlenül dühített, hogy Tom miket nem művel.
- Bill! Ma nem Tommal ülsz?
- Kihagyom, megint egy szadista sorozatgyilkos...
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett, és ezért kénytelen-kelletlen kifejtettem neki:
- Tudtad, hogy a sorozatgyilkosok pscihopaták?
- Hát igen.
- És azt is, hogy a bátyám is az?
- Ööö...
- Csak őszintén!
- Igen! - ismerte be, majd középre tolta a tankönyvét. Sosem szeretem elővenni a sajátom, csak foglalja a helyet a padon. De legalább ezzel a négy betűs szavacskával lezártnak tudhattam a témát. Már nincs mit beszélni... jaj! Előre látom milyen hosszú lesz a napom.