2013. augusztus 16., péntek

In Your Shadow (I Can Shine) - 2. rész

Sziasztok! Hát én lennék az ideiglenes szerkesztőtárs, Angel! :) Remélem nem fogjátok annyira utálni a részeimet! Minden esetre jó olvasást!



Tokio Hotel - In Your Shadow (I Can Shine)

-twincest-

Bill Kaulitz
Tom Kaulitz
Gustav Shäfer
Georg Listing
stb…

Képzelet
[Tom szemszög]

Sötétség… Bár a legtöbb kisgyerek fél tőle, én már 4-5 éves koromban is vártam az estét. Legalább is bizonyos mértékig… A kintről beszűrődő sejtelmes fényeket, a hátborzongató hangokat, amik nappal teljesen átlagosak, a képzeletemben megbúvó szörnyeket… Akkor éreztem csak igazán boldognak magam!
Az incidens után egyedül mentem haza. Mintha csak láthatatlan lettem volna, úgy császkáltam az úton. Néha-néha felsejlett egy-egy kocsi fénye, de azok se igazán figyeltek rám. Azt hiszem túlságosan átlagos voltam a számukra. Vagy csak fölösleges?
Mikor megérkeztem az ódon bérházhoz, felfordult a gyomrom. Mikor nem voltam otthon, valahogy teljesen hidegen hagytak az emlékeim, és az életem tudata. Viszont ha visszaérkeztem oda, azonnal eszembe jutott minden, az elmúlt 13 évből…
Nagy nehezen előbányásztam a kulcsomat nadrágsebemből, majd kinyitottam a nehéz fém kaput, ami egy belső, kövezett udvarra nyílt. Végigcsoszogtam az elmozdult, néhol összetört járólapokon, majd a lépcsőházba érve elindultam fölfelé. Mióta az eszemet tudtam ott laktunk, abban a picike lakásban. Nem volt nagy szám, de nekünk épp elég. Két szoba, egy fürdő, és egy konyhával összekötött nappali. 50 négyzetméter…. Ahogy így elmélkedtem, észre sem vettem, hogy felértem a harmadikra. A folyosót gyér fény lepte el, s akkor megláttam az ő alakját! Hosszú barna haj, vékony karok és lábak, és mélyzöld szemei.Mellé ültem a lépcsőn, és nem szóltam semmit, csak magamhoz húzva átöleltem.
- Végre megérkeztél! – suttogta édes hangján, kissé álmosan.
- Tudod, hogy úgy is hazaérek! Mint mindig! – a zsebembe nyúltam, hogy rágyújtsak egy cigire, de mégsem tettem. Hiszen mellette nem cigizhettem!
- A haverjaid szerint elkaptak a rendőrök…
- Mikor voltak azok itt? – hördültem fel. Az oké volt, hogy azok a rohadékok otthagytak engem a szarban, de vajon mit akartak Biancától?
- Nagyjából fél órája. Persze az – bökött a fejével az ajtó felé – akkor is ivott, és nem nagyon hatotta meg, hogy te élsz-e vagy halsz-e. Velem meg ordibálni kezdett, úgyhogy kijöttem. – hadarta el egy szuszra.
Az a bizonyos az a nevelőapánk volt. Mind a kettőnket örökbe fogadtak, így csak papíron voltunk testvérek. Mikor visszagondoltam a gyerekkorunkra, ő még csak egy kis szeplős, kócos hajú kislány volt, akit mindig nekem kellett megvédenem. Alig egy évvel volt tőlem fiatalabb, számomra mindig is kislány volt. Egészen addig a napig…
- Azt hiszem ideje lenne lefeküdnöd! Nem jó ha a vállamon alszol el! – simogattam a haját.
- Nem alszok… - motyogta álmosan.
- Na, persze! – álltam fel, és őt is felhúztam. – Gyere! – nyitottam be az ajtón.
Bent cigarettafüst, és alkohol szaga volt érezhető. Bia-t rögtön elküldtem aludni, én pedig a nevelőapánk szobájába mentem. Nem kopogtam csak berúgtam az ajtót. Ő az ágyon fetrengett totál részegen.
- Undorít vagy! Ugye tudod?
- Tomika! – vigyorgott rám idiótán. – Kicsi fiúcska! Hazajöttél?
- Mint láthatod! – gyilkos pillantásokat vetettem rá, mialatt azon gondolkodtam, hogy vajon hány évet kaphatnék, ha kilökném az ablakon.
- Miért vagy ennyire mérges jó apádra? Tessék! – vagy két percig kotorászott a zsebében, majd előhúzott vagy 100 eurót, és felém próbálta nyújtani. Én rögtön kikaptam a kezéből, és zsebre vágtam.
- Ez mégis honnan a pöcsömből van? Megint loptál? – nem érdekelt, hogy ordítok. A szomszédok is szoktak, akkor én miért nem tehetném meg?
- Dolgoztam… Vagy nem… Nem emlékszem! – húztam meg megint az üveget.
- Vén pöcs! – morogtam.
- Vegyél a pénzből nyalókát! Vagy óvszert! – röhögött fel a saját poénján.
Szó nélkül mentem ki a szobából, és becsaptam magam mögött az ajtót. Majd átmentem a mi szobánkba. Oda, ahol Biancával mindig is éltünk. Ő már aludt, legalábbis szerintem igen. Vagy csak engem akart megkímélni a beszélgetéstől, ami mindkettőnket feszéjezett. Valójában soha nem beszéltünk arról ami körülöttünk folyt. Sem arról az iszákos baromról, sem a pénzhiányról, sem a nevelőanyánk haláláról. Ezek mind olyan fölösleges témának tűntek. Mégis tudtam, hogy neki fontos lenne… Én mégsem voltam képes a lelkizésre.
Mikor úgy gondoltam, hogy már biztosan alszik, kiálltam a francia erkélyre, és rágyújtottam egy cigire. A hajnali hideg levegő megborzongatott, de nem érdekelt!
Már a cigi felénél járhattam mikor a nikotin elöntötte az agyam, és az emlékeim közül előhúzta azt a srácot. A beszédét, a kinézetét, a hangját. Megborzongtam, ám ezt a hideg számlájára írtam, ugyanis kissé fázós típus voltam.
Az első cigit követte a második, majd azt a harmadik, és így a srác egyre inkább közelinek tűnt. Eszembe jutottak a füstös szemei, és a porcelán hatású bőre. Mint egy porcelánbaba! Olyan mint amire Bianca mindig is vágyott. Aztán ott voltak a hosszú lábai is karjai. Meg a… Műkörmei? Abban nem egészen voltam biztos, de esélyesnek tartottam, hogy egy olyan kaliberű srác, valszleg nem kalapáccsal ütötte le őket, úgyhogy erősen gyanakodtam a festékre.
Sokáig gondolkodtam rajta, igazság szerint sikertelenül. Láttam az arcát, a mozgását, hallottam a hangját, és az a rengeteg pénz… Hihetetlen volt számomra, hogy az a srác csak annyit odalökött annak a zsernyáknak, csak azért, hogy én megmenekülhessek. Én meg itt cseszelődök azon morfondírozva, hogy mire lesz elég ez a pénz ami nálam van? Hiszen Bia-nak kellenek az asztma gyógyszerek! Franba! Nem lehetek önző!
A fém korlátba vágtam a kezem teljes erőmből, amitől felszisszentem, és elkezdtem mozgatni a karom, reménykedve abban, hogy nem törtem el! A jó hír az volt, hogy mozgott, a rossz viszont, hogy nem tudtam mozgatni mert irdatlanul fájt! Végül, már kínomban felröhögtem.
- Tom… - motyogta Bianca álmosan.
- Tessék? – futottam oda hozzá azonnal. – Jól vagy? – valamiért folyton azon aggódtam, hogy mi van ha szülni fog, ami különben abszurd feltevés volt az ötödik hónapban!
- Jól vagyok! – simogatta meg az arcom. – Cigi szakod van!
- Ja, szívtam párral… - vakargattam kínosan a tarkómat.
- Imádom ha ilyen az illatod! – csókolt meg.

Hamarosan már felette térdepeltem és hevesen faltam az ajkait, miközben a ruhák folyamatosan kerültek le rólunk. A testünk összesimult miközben én már benne voltam. És akkor… Akkor olyan dolog történt amit én egyszerűen nem tudtam felfogni! Elképzeltem ahogy azt az újgazdag kis rohadékot dugom. De teljen erőmből! Viszont egy csók a nyakamba, amit érezhetően Biancától kaptam, visszaszédített a valóságba! Ő feküdt alattam! Benne mozogtam. Ő nyögdécselte a nevemet szerelmesen! Én mégis mást kívántam!

2013. július 11., csütörtök

In Your Shadow (I Can Shine) - 1.rész

Sziasztok!
 ím, itt az elsőőő rész :) A helyesírási hibákért meg bocsi, de nem volt időm átnézni xD


Tokio Hotel - In Your Shadow (I Can Shine)

- twincest -

Bill Kaulitz
Tom Kaulitz
Gustav Schäfer
Georg Listing
stb. ...

Prológus: Éjszakai kaland
[Bill szemszög]

Soha nem elmélkedtem azon, hogy miért tartanak az emberek annyira az éjszakától. Szerintem sokkal több pozitívummal rendelkezik, mint a nappal! Ezerszer nagyobb a nyugalom, és ezerszer kellemesebb a közérzetnek is ilyenkor sétálni. - csak, hogy mondjak némi negatívat: gyakorta van, hogy mikor éjszaka sétálok bennem van az a megmagyarázhatatlan szorongás, mi szerint "valaki követ" vagy netán, ha nem is követ akkor figyel. Ezért is szoktam olyan nagy sűrűséggel hátra tekintgetni, hogy mi folyik mögöttem.
Aminap este is ilyen éjszakai "portyázásra" indultam, úgymond. Hiszen a drága jó édes anyámnak megint meg volt a tehetsége ahhoz, hogy egy perc alatt kiborítson a tökéletesnek nevezhető lelki egyensúlyomból. Nem értem miért kell úgy viselkednie egy 18 éves sráccal, akinek a gondolkodásában talán hibát sem lehet találni, és mellette még bónuszban felelősség teljes is. Viszont ő örökké talál bennem valami kivetni valót! A magam módján pedig senkinek sem hagyom, hogy kioktasson - ergo neki sem!
Zsebre tett kezeimet ökölbe szorítottam a vászon takarásában, majd megint kiengedtem. A hosszúra növesztett körmeim ezt a helyzetet nehezítették, én pedig elgondolkoztam azon, hogy le kéne vágnom őket csutkára - amikor meghallottam egy furcsa hangot. Hasonlíthatnám egy spray kifújásához, vagy akár... nem! Csak ahhoz tudom hasonlítani. A magam módján nem sok figyelmet fordítottam erre, de utána mégis rá kellett vegyem magam, hogy lecsekkoljam mi is ez. Nem is tévedtem hatalmasat! Sőtt: semmit. Egy csapat kb. velem egykorú fiú végezte a fújkálást, még pedig a 80-as évekből fenn maradt emeletes ház oldalára. A dolgok lefolyása közben különösen kitűnt egy többnyire velem egy magas, raszta hajú fiú, aki furcsa mód új divatott teremtett szememben a fejkendőre húzott baseball sapkájával. Kicsit hunyorítottam, mert némiképp úgy éreztem ismerhetem. Viszont pár perc leforgása alatt kitisztult számomra, hogy ennek a feltételnek a valószínűsége üti a nullát, sőtt a mínusz egyet-vagy többet is.
A graffitizés csupán addig tartott még egy polgárőr kocsi be nem hajtott a helyszínre. Nem akartam komolyan belefolyni, így továbbra is a háttérben lapulva figyeltem az eseményeket!
Nem meglepő, de a fiúk persze azonnal szétrobbantak miközben egy méretes darab polgárőr lépett ki a kocsiból, mégpedig az anyósülés oldaláról. A csapatnyi graffitis közül csak ketten maradtak ott - de már lassan, csak egyikőjük. A másik, ha a látásom nem csal: LILA hajú srác, ezzel a mondattal hagyta sorsára társát:
- Hallod tesó... én leléceltem! Ha jót akarsz magadnak gyere te is. Hallod, Tom?!
De az csak állt. Olyan eleganciával dugta zsebre kezét, hogy szégyenemben a sajátomat rögvest kiszedtem az enyémből.
Amíg a "tesója" elslisszolt ő magára maradva nézett szembe a polgárőrrel. Közben számomra úgy tűnt, mint aki totálisan beletörődött sorsába.
- Hé, öcsi. Ugye vágod, hogy itt tilos firkálni?!
- Leesett. De csak itt volt szabad fal!
- Levágtam. Minden esetre: most ugye tudod, hogy nekem meg kell bün...
Valami furcsa érzés cikázott végig ereimben, minek után előtoppantam zugomból, és odasiettem a Tom nevűhöz. Nem tudom miért ébredt fel bennem a védelmező ösztön!
- Ó, hát itt vagy? Anya már mindenhol keresett. Gyere gyorsan! Sajnálom biztos úr, most erről lecsúszott. Az anyám a városi rendőrségnél titkárnő!
Hazudtam, ahogy csak a legjobban kitelt tőlem, majd egy köteg papír pénzt dobtam oda a biztos úr lába elé. Annak ugyanúgy kerekedett ki a szeme, mint a velem egykorú srácnak! Ez utóbbi még megjegyzést is tett a látványra...
- Anyád...
- Az enyém a tiéd is!
Vigyorogtam rá, majd a polgárőr felmarta a pénzt, és egy búcsú gyanánt használt "sza'sztok"-ot követően be is ült a kocsiba, és tovább hajtott. Némely ember olyan szánalmas, hogy arra nem tudok megfelelő kifejezéssel előállni. Tom viszont hamarosan kiugrasztott benső gondolataim figyelem elterelő kavalkádjából...
- Honnan szültél ennyi pénzt?
- Be kell vallanom neked valamit... nem szültem, hanem otthonról hoztam!
Igyekeztem viccelődeni a csávóval, akit most láttam először életemben. De gondoltam, ha jó arcnak fog megítélni, akkor talán van esélyem elkerülni a kínos események áradatát... hát nem így lett!
- Akkor te is csak egy újgazdag, sznob vagy...
- MICSODA?! Most mentettelek meg egy több eurós büntetéstől! Mondták már, hogy a hálálkodás nem az erősséged?!
Vállat vont, majd egy harsány "kösz"-el elintézett. Mintha mi sem történt volna! - akkor nem hittem volna, hogy a sors képes összehozni még egy akkora balf*sszal, mint ez... hát végtére is, ugyancsak vele hozott össze a későbbiekben is! De erről majd máskor szónokolnék...
Az eset után haza is mentem, s épp kezdtem feldolgozni a történteket meg memorizálni a srác arcát. Valamiért olyan furcsa érzéssel töltött el. Nagyon jó érzés ez, körbeírhatatlanul felemelő, és egyfolytában csak a nevét ismételgettem magamban. Sosem tekintettem így más férfira, de Tom.... az a magabiztos arc, az a már-már irritáló hidegvér. Az a nem törődömség... minden libabőrt csalt a hátamra, és nem voltam képes elterelni gondolataimat, amiket betudtam csodálatnak - egészen addig, amíg nem hallottam, mintha egy könyv lapjai sercegtek volna. Berontottam a földszinti nappaliba, ahol húgom, Shelby hasalt a hosszú, bőrkanapén.
- Shelby, te meg mit...? - érdeklődtem volna, de szinte a fejembe látott 13 éves kishúgom, így a magasba emelte a vélhetőleg kb. négy kilós könyvet, aminek fura, tarka-barka borítója volt, és ez a cím díszelgett rajta, gigantikus, fehér betűkkel, a pink háttéren: Le Dico Desfilles (kb. "lö díkó dö fíl" - francia). Hirtelen sikerült megfeletkeznem Tomról, és felháborodottan vettem tudomásul, hogy ez a könyv az, amiért Shelby már vagy két hónapja szinte a nyálát csurgatja. Pedig szép kis ára van: 17,50 € (és azt hiszem ez a legalacsonyabb ár).
- Nem hiszem el, hogy megvetetted! - toppantam elé, majd összefontam karjaimat.
- Öcsém, Bill... hihetetlen vagy! Miért ne vetethettem volna meg?!
- Csezd, mert nem kis pénz 18 €!
- 17 € 50 cent! - javított ki, amire már elnevettem magam. Hihetetlen ez a lány. Amióta iskolát váltott, és tökéletesen beilleszkedett mindent megtesz, hogy pubertás korában igazi nőnek nézzék. Szinte megrögzött gyűjtögetője a tini magazinoknak, amiknek nagy részét Franciaországból rendel, ugyanis az új iskolája francia tagozatos. Na meg persze, mert Shelby szerint a franciák igazán "csajosak" - csak, hogy had éljek szavaival. Hihetetlen mennyi mindent képes megtenni ez az ostoba ifjúság a befogadás érdekében! Ez a könyv még csak a kezdet, mert számos hasonló kategóriájú könyve van: Le Putie, Tini Lady, Make up now! stb. De már találtam olyat is, mint pl. Csóksuli, Szex-szerelem-gyengédség, Mit vegyél figyelembe az első alkalomnál stb. Konkrétan az egész húgom egy magazin-mix!
- Tőlem aztán... - hagytam rá, majd ledobtam magam a fotelbe, és felkaptam a távkapcsolót az asztalról, majd áttettem a Viva TV-re.
- Ne már! - nyavajgott, amire hitetlenkedve meredtem rá:
- Mi bajod? Te nem olvasol? - érdeklődtem, de nagy hiba volt, mert nem Shelby lett volna, ha nem szól vissza azonnal:
- Épp a Titanicról néztem egy dokumentumfilmet, ha nem tudnád!
- Honnan tudnám mikor most értem haza? - forgattam a szemeimet, majd unottan kapcsoltam vissza neki a Spektrumra. Nos: ebben Gordonra ütött. Mármint a nevelő apámra! (Igen, Shelby a féltestvérem!) Az ilyen Naturisztikus Geografológus - legalábbis Andreas, a legjobb haverom így nevezi. Persze az eredet tök egyértelmű: National Geographic. Azt hiszem. Engem ez sosem kötött le! Mivel muzikális beállítottságú vagyok nem igen izgatnak a természet ügyei. Sőtt: sátorozni is gyűlölök, de mindegy, ez nem fontos most. A lényeg az, hogy Shelby igen és Gordon szintúgy. Talán rokonok...
- Kösz. - legalább megköszönte. Minden esetre nem volt humorom ezt egy "nagyon szívesen, kicsi, édi-bédi, egyetlen, hugicicámmal" megtoldani, ezért csak válat vontam és felbaktattam az emeletre. Nyűdös voltam, aludni akartam. Ezért ez így is lett! Volna... ha nem a közel múlt eseményein törtem volna a buksim. Te jó ég, ki ez a srác? Biztos tudhat valamit, ha már nem bírom kiverni a fejemből. Tom... hm. A vezeték nevét nem is tudom! Na jól van, mostmár mindegy. Azt hiszem nem lesz álmatlan éjszakám! Na jó: talán mégis.

New Story! ^^

Sziasztok!
 Mint azt ígértem készültem nektek drága társszerkesztőmmel egy új, közös történettel. Remélem elnyeri a tetszéseteket, amint felrakom^^ Spoilerezni most nem fogok, de csak azért, mert még mi sem tudjuk, hogy s mint lesz a sztori kimenetele. Épp egy jó címen elmélkedünk, amit lassan ki is találunk! Amint ez meg van jövök egy dizivel, ami sokak kérésére világosabb lesz! Addig pedig élvezzétek a nyarat xD Majd jelentkezünk ;)

Egyéni kívánság: linkeljem be az első részét az első sztorimnak? :) Örömmel!^^
http://twincestintheschool.blogspot.hu/2011/10/iresz-horrible-l-letter.html

Amíg nem adunk életjelet egy vidi:

2013. május 10., péntek

XXXI.fejezet: I Will Following You Into The Dark

Sziasztok!

 Utolsó rész a Twincest in the schoolból! :) De ne csüggedjetek (már amennyiben valaki erre vetemedik xD): Angellel közös történettel készülök, amit ma-holnap tudtok is olvasni :)
 Remélem azért elnyerte tetszéseteket az én bolondos, gyerekes kis történetem :) Visszajövök! ^^

u.i.: Pár kis dalszöveg részlettel kedveskedem, ami szerintem rohadtul találó, ha már az ember híres :) nem sértés, de tényleg! ;)


[Én majd követlek a sötétségbe]

/Nem gondolta néhány éve,
Hogy ennyi ember megvesz érte – majd.
Ne már, nagyon gáz, hogy magáért is rajong már!
Címlapon a legjobb képe, 
De hova tűnt már a saját énje? – baj.
És ő beveszi, hogy ez most tényleg a valóság.../

A káoszelmélet kutyába sem rúghatott mellettünk. Majdnem meghaltunk! De aztán... nem. Nem haltunk meg! Ugyanis sikerült a sorompónak nekimennünk, de mivel a kocsi erősebb volt, így sikeresen kitörtük a piros-fehér sorompórudat, és pont egy saccra 50 cm-er az érkező vonat előtt ugrattunk át. Futva pillantottam rá a kalauzra és a vonat vezetőjére, akik legalább olyan rémülten pillantottak ránk, mint mi rájuk. Amikor átértünk Tom leállította a kocsit. Gustav ki is rúgta az ajtaját és rázuhant az úttestre: remegő kezeivel megtámasztotta magát és látványosan elfeküdt (!) az aszfalton, így szólva:
- Végre! Szilárd talaj! Innentől azt hiszem inkább biciklizem. - ez most szerinte közérdekű információ volt? Szerintem nem épp, de már mindegy.
Míg  a dobosunk simogatta (nem vicc...) az úttestet, addig odabent Georg és Tom is ordítani kezdtek és szerencsétlenségemre a végére még én is szóba kerültem.
- Tom, neked teljesen elment az eszed?! - így kezdte Georg. Tom kihúzta magát és úgy belevágott egyet a mellkasába, mintha ő lenne King Kong, de minimum Tarzan.
- Igen! - helyes. Jó, hogy felvállalja! Örülök neki, de őszintén!
Épp szívem lassuló dobogására figyeltem a folytatást követően:
- Most majdnem megöltél négy embert! Bocs, hármat, mert ezután téged nem veszlek emberszámba.
- Mi? Menj a p*csába! Nem haltunk meg, jó?
- Hát ha rajtad múlt volna, akkor simán! Még jó, hogy benyomtam a gázt.
- Te. Meg. Miről. BESZÉLSZ?! Én nyomtam tövig a pedált!
- Hülye vagy?! Csak ráléptél a lábamra!
- Akkor is én szorítottam le a lábfejed!
- Mi vaaan?! Te idióta! Én voltam!
- Tök mindegy... majdnem meghaltunk, de mégsem! - gondolom Tom azt hitte ezzel le fogja tudni zárni, de Georg nem hagyta magát: és itt jöttem képbe én is...
- Na és Gustav és Bill?! Szerencsétlenek halálra rémültek!
- A te hibád! Miért idegesítettél, hogy adjam át a volánt?!
- Mert talán enyém a kocsi?! De nem fontos. Látom mennyire szereted Billt is! Simán kinyírtad volna...
- Hé, engem hagyjatok ki ebből! - tártam szét a karom és kiugrottam Gustavhoz. Nehézkesen felrángattam a földről - aztán... engem kezdett ölelgetni. Közben azért hallottam a kocsiban történteket:
- Szeretem is! Az életem árán is... !!
- Az életed és más élete árán is?!
- Mostmár igazán befoghatnád... - kérte Tom és a hangsúlyból átjött, hogy mostmár nekünk - legalábbis egyikőnknek - is be kell avatkozni, mert ebből bunyó lett volna. Nem mondom, hogy nem növelte volna a népszerűségemet, ha a két ellenséges suli üdvöskéit lekamozom, ahogy ütik-vágják egymást, de aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy Tom a bátyám, Georg pedig a legjobb barátom. Így, ezen gondolatok birtokában támasztottam ki Gustavot a kocsinak, majd kinyitottam Tom felől az ajtót:
- Na, elég az oviból! Georg, te hülye voltál, mert engedted Tomot vezetni, Tom, te pedig szintén idiótát csináltál magadból, emellett majdnem megöltél mindjájunkat! Mindenki bűnös. Még mi is Gustavval, mert nem elleneztük!
- Jól van, ez jogos. - adott nekem igazat Georg, aztán Tom szó szerint felvisított:
- Vá! Bill, veled meg mi történt?! - rámeredtem a lábamra. Tiszta olaj! Ez az. Pedig ez a kedvenc farmerom volt! Nyüsznyüsz... - ajj! Kezdek valóban meleg lenni. Hajaj!
- Ez csak olaj... majd megpróbálom kiszedni otthon, pedig az lenne a helyes, ha felnyalatnám veled!
- Ó, állok elébe! - lelkesedett Tom az ötletemért, de nem volt alkalmam leoffolni, mert Gustav kétségbeesetten ugrott be hátulra:
- Zsaruk!
- Na már csak ez hiányzott... - csapott egyet a combjára Tom, amire Georgnak hatalmasra tágult a pupillája:
- B*zdki! Te sírsz?! Még te sírsz?! Te?! - a sírást csak képletesen érthette, mert Tom szerintem azt sem tudja mi az a könny. Nem, egyáltalán nem sírt, csak nyafogott, mint egy b*zi! Jó... ezek szerint van, aki még rajtam is túltesz! Ez most valamiért jól esik.
- Én csezd meg!
- Jól van. Oldd meg! Nekem nincs itt a jogsim. A te kocsid!
- Mi van?! A tiéd!
- Tudom, de te öltél meg majdnem négy embert. Légy oly' kedves és állj a zsaruk elébe! Nem büntetnek meg olyan durván, mert senki nem sérült, de azért szép kis összegre számíts!
- F*szt! - fordult ki Tom a kocsiból, amire én becsuktam az ajtót - véletlenül rá is csaptam ugye a lábára, de már nem foglalkozott vele, csak elhordta anyámat, az ő anyját és még talán a nénikémet is mindennek. Ebben sok kivetni valót nem tudtam találni, mert megint csak oltotta magát is: ugyanis az én anyám az övé is!
Beugrottam Gustav mögé, és gyorsan küldtem egy S.O.S. SMS-t Davnek. Eddigre már a zsernyákok is beértek. Az egyikük - széles vállú, középkorú férfi, pankrátor karokkal és nem most növesztett hájjal a hasa helyén - behajolt az ablakon és elkezdte a mondandóját:
- Hát, haver! Ezt alaposan megoldottad. Majdnem kinyírtál mindenkit ebben a kocsiban, és ki tudja hányan sérültek volna meg a vonaton?
Tom olyan irigylésreméltó póker fészt vágott, hogy majdnem elsárgultam. Remélem el tudom tanulni tőle - azon esetekre kapóra is jönne, amikor Kevin épp meg akar verni.
- Na hallgatom: hogy is történt ez az egész? - az volt a legszebb, hogy a biztosúr bár akár mennyit kérdezhetett mind a négyen olyan síri csöndben szobroztunk, hogy az már egy kopasznak is hajmeresztő lett volna. De ez nem érdekelte a rendőrt, mert csak Tomot zaklatta a kérdésekkel - miért is zaklatott volna mást? Hiszen ő ült a kormány mögött.
- Hát drága barátom, ha te nem akarsz felelni akkor fel kéne hívnom a szüleidet. Nem nézel ki többnek, mint tizenöt! - pedig tizenhat volt. Épp egy évvel több, mint saccolta. Tom arca erre ezért természetesen elsötétült és ha a nézéssel ölni lehetett volna... fú, apám!
- Rendben. Akkor papírokat! - na erre a bátyám ráncai kisimultak és olyan kétségbeesetten nézett a rendőrre, hogy az bizonyára úgy gondolhatta, hogy nem vagyunk németek. Türelmetlenül az égre meredt, majd vissza bátyámra - közben meg nekitámaszkodott a kocsinak. Nos: erre Georg döfött át rajta a tekintetével.
- Süket vagy, apukám?! - látni lehetett, ahogy a biztosúr szépen lassan kiakad a szótlanságon. Ki is szólt volna? Én és Gustav túlságosan is rémültek voltunk, Georg szerint Tomnak kellett volna megoldani a problémát, Tom meg... hm. Szerintem sztrájkolt, hogy így csöndben volt! Minden esetre meg tudnám szokni!
- Igazolvány, jogosítvány?! S a többi?! - egyre hangosabb volt a rendőr úr, ezért én már összehúzóckodtam. A zsaru tekintete találkozott egy percre az enyémmel, amire olyan hideget éreztem. Ó! Megvan. Úgy éreztem, mintha kiszaggatná a lelkem!­ - de szerencsémre csakhamar megint bátyámat boldogította.
- PAPÍR! - ordított a zsernyák, amire mellettem már Gustav is behúzta a nyakát. Közben a zsernyák olyat mutatott, mintha fogyatékosokkal próbálná felfogatni a szavak jelentőségét! Megint megismételte. Még erőteljesebben: - Papír! - erre Tom óvatosan rápillantott Georgra, aki gúnyosan vigyorgott. Aztán egy újabb pofon mind a négyünknek a kedves bátyámtól: a kezét felemelte. Ujjait szét meresztette és a biztosúr felé tolta:
- Olló! Én nyertem! - erre mi mindannyian kitörtünk nevetésben. De a legjobb az volt, hogy a járőrkocsinak dőlő második rendőr is ott röhögött rajta. Viszont zaklatónknak bevörösödött a feje, a szemei szó szerint vérben forrtak - és megvágott minket nem kis méretű büntetéssel. Le sem merem írni.
A szerencse akkor állt mellénk, amikor megérkezett David. Szerintem elég tehetős személy lehet, ugyanis - noha a büntetést nem vonták vissza - szinte azonnal elpucoltak a zsaruk.
A fejmosást követően viszont nagy nehezen megérkeztünk a koncert csarnokához. Szerencsétlen sztájliszt (alacsony, szöszi, hatalmas, ijesztő műkarmokkal) a fejét fogta mikor végignézett rajtunk. Hát... nem csak az én gatyám lett koszos. Szóval: szegény lánynak akadt dolga. De egy 10 perc késés után sikeresen elkészültünk: belőtte a hajamat (nem is merem megnézni a szemetest hány flakon lakkot használt), Tomnak a kezébe nyomott egy sapit és egy kendőt. Bátyám vigyorogva rohant félre öltözni. Georgnak ki lett vasalva a haja, Gustav pedig szintén egy sapit kapott. A ruháink perfektek voltak és végig úgy érezhettük magunkat benne, mint az igazi sztárok.

/Színpadra csak félve lépett, 
Az izgalomtól arca égett – mart
Ma már, azt hiszi, csak érte él ez a nagy világ.
Néhanapján önveszélyes, 
Mert elfelejti mi az élet – jaj.
De kár, egyedül nem tudja mi az a boldogság./

Ahogy ott álltam a szímpadon bátyám, a szerelmem társaságában, aki akkor csak és kizárólag nekem játszott, valami felemelő érzés kerített hatalmába. Gustav és Georg játéka - be kell vallanom - elveszett emellett. Jobb volt, mint az első bicikli, az első csók - és hát... az első szex. Tudtam, hogy csak és kizárólag mindenki ránk figyel és tetszik nekik, amit művelünk. Tudtam, hogy soha nem lesz semmi, ami szétszedjen minket - nem csak Tomtól! Hanem a két G-től is. Imádtam azt az estét, soha nem fogom elfelejteni...

/Igazi popsztár, túl nagy a tét! 
Igazi popsztár, felhők közt él!
Igazi popsztár, sokat remél!
Szupersztár, szupersztár, szupersztár!/

Ezután minden ment a maga rendjében: szerencsénkre David kapcsolatainak köszönhetően volt alkalmunk a felemelkedésre (pár embert beszervezett a koncertünkre). Egyre többen ismertek meg minket, egyre több albumunk, zenéink és rajongóink lettek - és ezálltal azt hihettük, hogy a rajongói levelek és mi egy más (koncert, interjú, élőshowk) mellett nem lesz túl sok lehetőség, arra, hogy csak egymással foglalkozzunk: de ez nem így lett. Tom az egyetlen szerelmem, semmi nem választhat el minket! Ami köztünk van már szerintem a szerelemtől is jóval több, ha lehet ezt mondani... a másik részem, aki nélkül nem érnék semmit. Persze nem mintha így túl sokat érnék! Én is csak egy ember vagyok a millió közül: vannak problémáim és vannak olyan tulajdonságaim, ami miatt Gustav, Georg és a többi barátom nagyon is szeret. A hibáim miatt elsősorban... mert ez mindenkinek van, és, mint szokás mondani: egy embert, egy barátot a hibái tesznek értékessé (mégha ez a hiba van akkora, mint az, hogy a saját ikertestvérembe szerettem bele!). Ezálltal kell elfogadni a másikat és szeretni! Szeretni, amennyire csak lehet... mert egy ember sosem kap annyi szeretetet életében, mint amennyit megérdemelne - de törekedni kell rá, hogy megdöntsük ezt a mércét...

/Hova tűnt az a jó, aki volt? Mintha nem tudná! 
Bárhol is keresi, nem leli, de a sors nem sokáig vár…
Igazi popsztár...!/

THE END

2013. április 27., szombat

XXX.fejezet: Fame


Hi^^
Hoztam nektek az utolsó előtti részt! Az elsődleges hibáimat próbáltam kiküszöbölni, amikkel Neserly Molly novellaversenyén szembesülnöm kellett. Persze azért szerintem néhol még mindig fogalmazási zavarokban szenvedek, vagy nehezen megy az érzelem kimutatás (és ez nem szemre hányás!!)... szóval ezúton kérnélek titeket, hogyha bármi nemű hibát vesztek észre szembesítsetek vele, mert jó lenne, ha végre javító tendenciát mutatnák :) - ja, és továbbra is bocsánat, hogyha olyan kifejezéseket használok, amiket nem értetek, vagy esetleg amit én nem értek - vagy talán olyat, amit egyikőnk sem ért - de az idegen szavak vagányak *.* xDDD Jó olvasást ;)))


[Hírnév]

~IN MEDIATREX (az események közepébe vágva)
Siettemben lépteim visszhangot vertek a kollégiumi folyosón. Teljes gőzzel haladtam a szobánk irányába totál kétségbeesve azon, amit David mondott. Ugyanis bejelentette, hogy alkalmat kaptunk egy városba érkező, japán együttes előzenekarjának szerepébe lépni. Nem is gondoltam volna, hogy hirtelen képesek leszünk elérni valami hasonlót, de örülök neki, hogy Daviddel hozott össze a sors (áldom azt a napot, mikor Gordon bemutatta), ugyanis kétlem, hogy más menedzser is lenne ilyen lelkes, célratörő, és hasonlók. Egyszerűen nem győzök hálálkodni a sorsnak, amiért ez így alakult! Világ életemben hírnévre vágytam. Nevezhettek nagyravágyónak, vagy felőlem azt is elboronálhatjátok magatokban, hogy feltűnési viszketegségem van (ez mondjuk jogos), de legalább férfiasan bevallom!
Szóval... hol is tartottam a nagy benső monológom előtt? Ja igen. Hogy épp a szobánkba sietek. Éppen el is értem, és szó szerint beestem az ajtón. A nappaliban az a látvány fogadott, hogy a kanapén ül mindegyik lakótársam - kivéve Tomot. Szóval majdnem mindegyik! Ó, hoppá. Kevin sincs itt. Ellenben Leo, Justin, és Oscar a hordozható DVD lejátszó előtt gübbeszkedett, mint holmi keselyűk az árok parton maradt dög körül, mire én elordítottam magam:
- TOM! - erre persze egyszerre három lepisszegést kaptam. Pislogtam, de a dolgot Oscar hamarosan megmagyarázta - nos öüm... a maga módján!
- Hagyd most Tomot! Bent vannak a hálóban. Épp most fejlődik át negyedik szintű csillagharcossá! - ahhoz képest, hogy elméletileg már bele kellett volna szokjak Oscar rendkívül egzotikus megnyilvánulásaiba mindig tud újabb-és újabb meglepetéseket okozni, így, esélyem sincs nem megilletődötten pislogni. De persze aztán felemésztettem a hallottakat, és mihelyst minden kitisztult előttem "cüccögve" elszóltam magam:
- Már megint Dragonballt néztek?! - igen. Ez a japán anime most eléggé nagy népszerűségnek örvend iskola szerte. S mivel rátaláltak egy helyi közértre, ahol igen olcsón hozzá lehet jutni a sorozathoz szobáról-szobára jár a Nyugati szárnyban, azaz a fiú részlegen. Engem nem kötött le sokáig (pedig meggyőződésem volt, hogy hatalmas fanná amortizálódok)... ezt csak megjegyzem! Minden esetre hátrahagytam a többieket, és betértem a hálóba. De bár ne tettem volna...! Kevin és Tom elég félreérthetetlen pózban álltak: Kevin a falnak dőlve, Tom pedig alig tőle pár centire, és a falnál támaszkodott Kev válla fölött. Pislogtam. Hirtelen kettős érzelmek kavarogtak bennem: minden olyan gyorsan jött. Úgy éreztem dühös vagyok, és szomorú. Nem tudom hogyan lehet félreérteni egy ilyet! Vagy épp hogyan nem... minden esetre elképedésemnek hangot adtam:
- TI MEG MIT CSINÁLTOK?! - erre Kevin félrelökte bátyámat, és kiviharzott mellettem, egész testemet félresodorva, majd rám csapta az ajtót.
- Tom, ez mi volt? - kérdeztem némiképp higgadtan, amire Tom lesütötte a szemét.
- Semmi, Bill. Semmi... - motyogta, majd eltámojgott az íróasztalig, és leült. Kezdtem komolyan aggodalmaskodni, és egyre szaporábban vettem a levegőt.
- De valami biztos történt! - vágtam rá, és próbálva leplezni előtörni kívánkozó féltékenységi rohamomat, megindultam felé. De Tom továbbra is hajthatatlan volt:
- Mi történt volna?! Szállj má' le a témáról! - szólt rám, amire megtorpantam, és most én kezdtem a padlót fixírozni. Az előbbi örömöm mintegy szertefoszlott. De a beállt csendet bátyám törte meg - ismét:
- Akartál valamit mondani? - így ő, mire én sóhajtottam, de még mindig nem néztem a szemébe. Mi volt ez az előbb?! - megráztam magam, majd hátrafordultam, és elindultam kifelé. De közben elkezdtem mondani:
- Daviddel beszéltem. Estére beszervezett nekünk egy koncertet! Valami japán banda előzenekara leszünk.
- Japán banda? - érdeklődött, és éreztem, hogy erőteljesen sasol.
- Ja... Nittle Grasper. - adtam választ kérdésére, bár tudtam ettől nem lett se okosabb, se hülyébb, mert ez a név minden bizonnyal nem mondd neki semmit. De már nekem sem...
***
A csarnokhoz 7-re kellett megérkeznünk, ezért még hatkor javában Georgra tukmáltam a dührohamomat, ugyanis elmentünk Gustavhoz. Lehet Tomnak is szólni kéne? Írok neki SMS-t.
- Olyan tök jó, hogy mindenről csak utolsó pillanatban képes ez is szólni! - folytattam két pötyögés között a már egy ideje megkezdett hőbörgésemet a David féle, utolsó pillanatra hagyott koncert-invitálás miatt. Kegyetlen, hogy mennyire fel tudom magam idegesíteni egy ilyen incidens miatt! De csodálom Georg hidegvérét, ahogy kifejezéstelen arccal mered a BRAVO lapjaira, és eltanakodik minden egyes kép felett. Viszont azon pillanatban ez is idegesített, ezért kénytelen voltam rászólni:
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - ordításom közepedte beleütöttem egyet az újságba. Georg rámnézett azzal a jeget is megfagyasztó (bár az nem tudom milyen - minden esetre rendkívül hűs!) tekintetével, mire hirtelen arcomba szökött a pír. Egy ideig meredtünk egymásra, ami mindössze csak pár másodpercnyi idő volt, de nekem ez már akkor egy órának is betellett. Aztán Georg visszaméllyült a lapba, és lapozott a horoszkóphoz. Erre én rajzfilmbe illő mód estem össze a padlón. Feltápászkodva megkapaszkodtam a combjában, mire Gustav is betoppant. Két energia italt tartott a kezében, amire én már megint felkaptam a vizet:
- Mi az, hogy csak kettő?! Nem tudsz számolni, hogy hárman vagyunk?! - jó, elismerem már kezdek túlzásokba esni, de ilyen az, ha egy férfi féltékeny. Gustav vállat vont.
- Így is be vagy pörögve, szerintem ha te most meginnád azt a harmadik flakont, akkor azzal a mi egészségünk is romlana, nem csak a tiéd.
- Jó, bocs... - huppantam le Georg mellé, aki erre meg lecsapta az újságot az asztalra, és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a lehelletét. Nekifeszültem a karfának, és kétségbeesett arccal méregettem Georg halált, vért és pusztulást sugalló tekintetét.
- Neked mi bajod?! - kérdése elég flegmának tetszett, de nem volt hangos. Halkan tette fel, és előttem pedig lepörgött az életem - mire Tom is betoppant. De honnan tudta, hogy merre...? Ja. Az SMS-em. Milyen hülye vagyok! - mindegy. Határozottan rámutattam bátyámra, és, hogy még egyértelműbb legyek Georgra meredve így szóltam:
- Ő a bajom.
- Ja. Az más... így már világos. - dőlt hátra, és megint kezébe vette a magazint. Tom persze fogalmatlanul pislogott, mire kifejtettem ezt is:
- Kevin?! - erre bátyám a homlokára csapott, és leoltott:
- Ember, te nem vagy egyszerű!
- Tudom.
- Semmi olyan nem történt, ami miatt okod lenne haragudni!
- Tudom. - kántáltam tovább előre eltervezett válaszom kb. az elkövetkezendő... összes kérdésére!
- Nem vagy képes felfogni? Ha az utolsó ember lenne a földön akkor sem pont rá izgulnék! Sokkal inkább egy tevére... egy dromedár sudár alkatáról egyből a kisöcsém jut az eszembe! - erre a két G felvihogott, majd kapcsolva Tom mondandójának első felére kikerekedett a szemük. Gustav még vissza is kérdezett:
- Izgulnál?! - hűledezett. - Nem is tudtam, hogy meleg vagy!
- Én annyira nem. - vont vállat Tom, mire Gustav kétségbeesetten meredt a még mindig horoszkópot olvasgató Georgra. Az meg se moccant.
- Hát akkor?! Na jó, skacok, én ezt nem vágom...
- Had vezessem elő, mert már kib*szott elegem van! - Tom hirtelen öles léptekkel indult meg felém, én pedig automatikusan Georg felé dőltem (aki továbbra sem emelte fel a fejét). A legváratlanabb dolgokra pedig mindig a legváratlanabb helyzetekbe kerül sor: így Tom nem törődve azzal, hogy közönségünk van ajkaimra tapadt. A közönségünk legalább ránk szentelte az összes figyelmet. Eltátott szájjal néztek ránk, pislogás nélkül. Én pedig a kanapé karfáját ölelve ordítottam bátyámra:
- Te sem vagy egyszerű...! - erre Tom szemöldöke megrándult, amire én elkékültem. Ránéztem a két srácra, akik a változatosság kedvéért mertek egyet pislogni, de semmi más reakció nem jött tőlük.
- Mi az, hogy nem vagyok egyszerű?! - ordított rám bátyám: - A fenébe is, Bill! Kevinnel volt egy kis összezördülésünk. Nem smároltam vele, csak megfenyegettem, mert valamiért meg akart téged verni...
- Woa! Ez már nem is új: Kev valamiért mindig meg akar engem verni. - szóltam közbe, mire Georg és Gustav most engem néztek - továbbra is eltátott szájjal. Tom pedig mit sem törődve megjegyzésemmel tovább magyarázott:
- Szeretlek! Ugyan mikor fogod fel végül? Az öcsémmel nyilván teljesen más a romantikus kapcsolatom, mint egy lánnyal, nem? Téged nem akarnálak sosem megcsalni, mert végtére is ikrek vagyunk, meg minden, és te vagy a másik felem - meg mit tudom én... érted?
- Tudom. - tértem vissza előbbi szerepembe, amire Tom megvakarta a tarkóját és a srácok becsukták a szájukat. Haladunk! Lassan talán már szóhoz is jutnak.
- Nem úgy tűnik... de nézd így: folyton próbálom tűrtőztetni magam, hogy ne szóljak be neked, ami meglehetősen nehéz, hisz csak rád kell nézni. Aztán meg mindig próbálok a kedvedbe járni és nem féltékenykedni a "hót meleg" haverjaidra, emellett pedig most is dobsz egy rohadt SMS-t, és én már rohanok is, mint az őrült, hogy...
- Höhö! Maradjunk csak a "rohanoknál", mert te eleve őrült vagy. - szóltam közbe. Bátyám megforgatta szemeit, majd igyekezett folytatni:
- Egyszóval mindent megtennék érted!
- Hú! Szerintem ne nézz több Dragonballt, ha ezt hozza ki belőled!
- Bill, nőlj már fel, könyörgöm! Esküszöm komolyan beszélek.
- Tudod a te szádból nehéz ezeknek a szavaknak hinni...
- Persze tudom, de... TE KOMOLYAN ELHITTED, HOGY ÉN ÖSSZEÁLLNÉK KEVINNEL?!?!?!? - ordított rám, amire teljesen belesüppedtem a kanapéba. Csak volt még egy probléma: nem voltunk továbbra sem egyedül.
- Ti most komolyan... együtt vagytok? - érdeklődött Gustav, amire Georg visszavette a BRAVO-t, majd tüstént a dobos pártyát fogta a kérdésével:
- Ez undorító, vágjátok?
- Ó, nem annyira! Bill igazából csodálatos ember, csak... - értetlenkedett bátyám, amire résnyire szűkített szemeimmel tüstént megöltem.
- Nem épp Billre értettem, mert belőle még a rosszindulatú ember is egy csodás nőt néz ki, de ez nem számít... tudjátok, hogy mit csináltok? - állt fel Georg, amire én úgy megvédtem volna magam, de nem tettem, mert a féleszű szobatársaink ugyan ezt a szitut gyorsan képesek voltak túlélni, de Georg már más tészta. Ő komolyabb, őszintébb és megfontoltabb, mint a mi brigádunk. Szóval csak hallgattam és vártam, hogy Tom védjen meg, de ő sem volt harcképes. Csak bámulta a földet, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ikrek vagytok, vérszerinti testvérek! Ez most csak szerintem egy kib*szott nagy probléma? Gondoltatok már a vérmérgezésre vagy ilyesmi? Ja, bocs. Azt csak nő és férfi testvérek és rokonok közt örvend nagyobb valószínűségnek. Akkor az AIDS? Jelent ez bárkinek is valamit?
- Jaj Georg... eddig még semmi bajunk! Vagyis nekem. - szóltam végül, mert láttam, hogy bátyám használhatatlan.
- Hát jó... tégy, amit akarsz. - azzal kiviharzott mellettünk a helységből. Húúú! Ez most elég nagy cink.
- Gustav? - fordultam unottan felé és már vártam, hogy ő is visítva kirohanjon. De meglepetésemre ez nem így lett. Gustav teljes válszélességgel elém állt és elmondta véleményét:
- Igen, Georgnak igaza van! De amíg semmi bajotok és jól elvagytok, addig szerintem oké a dolog. Már úgysem lehet mit tenni! A szerelemnek nem lehet megálljt parancsolni.
- Hm, de toleráns valaki! - szólt közbe végre bátyám én meg meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót. Meglehet, hogy nem ismeri és csak véletlenül sikerült jól elsütnie. Mindenre megvan az esély!
- Persze. Már voltam hasonló helyzetben...
- Megdugtad a nővéredet? - kérdezte Tom, mire Gustav felröhögött.
- Nem épp... az unokahúgomat! - jó, most lefagyott az arcunkról a vigyor, ami még Tom pofás kis kérdése miatt volt, de azért legalább tudni lehet, hogy ez már nem csak velünk esett meg. Bár nem lehet tudni, hogy Gustav ezt most nem e azért kanyuzza, merthogy sajnál minket!
- Uhh. Az is durva. - ismerte el Tom, de közben mindannyian tudtuk, hogy fele ennyire nem "durva" a szitu, mint az, hogy Tom és én milyen intim kapcsolatban élünk. Igazából szerintem az egész világon nincs még egy ilyen páros, mint mi, ezért is jobb lesz titokban tartani!
- Igen, de azóta már szét is mentünk. Szóval csak legyetek kitartóak, mert bármi megeshet! - szólt a dobosunk, majd komótos léptekkel megindult ő is az ajtó felé és elhagyta a szobát. Azért utána ordítottam:
- Merre mész? - így, mire ő visszanézett az ajtóból:
- Megkeresem Georgot! Ma még fel kell lépnünk... nem kéne most összeröffenni! - azzal ki is húzta a fejét. Igaza van. Ahogy az is igaz, hogy Tomnak sem épp most kellett volna kangörcsöt kapnia, mert most lehet emiatt fog úszni a koncertünk! Problémás lesz ez az este úgy érzem...
***
- Meglehet, hogy ezt most nem kellett volna. - szóltam Tomnak, mikor már úgy éreztem meg kell valamivel törnöm azt a kínos csöndet. És az, amivel megtöröm nem pont az időjárásnak kell lennie!
Ránéztem bátyám kifejezésben szegény arcvonásaira, fénylő száj piercingjére és résnyire szűkült szemeire. Gondolom már csak a teste maradt itt, a lelke valami párhuzamos dimenzióban teng-leng. Mivel továbbra sem tudtam mivel bírhatnám szóra, próbáltam elsütni egy poént:
- Meg akarod tudni milyen a halál? - néztem rá sejtelmes tekintettel, mint a Lucifer. Végül sikerült belőle valami reakciót kiváltanom (bár nem azt, amit akartam): lassan felém fordította a fejét és így szólt:
- Veled élek együtt már 16 éve. - először bevallom nem esett le a tantusz, ezért csak pislogás nélkül, rezzenéstelen ajkakkal meredtem rá. De épp mikor leesett a dolog akkor közölte velem, amire addigra rájöttem: - Ha valaki, hát én biztos tisztában vagyok a halál fogalmával! Mindennap látlak. - saját viccén elmosolyodott, majd nevetésben tört ki. Így díjaztam:
- Haha. Csak tudnám, miért vannak oda a nőstények a humorérzékedért!
- Mostmár szerintem tiszta sor! - és nevetett tovább. Kínomban én is elmosolyodtam, de a nagy probléma csak ez után jött: Georg és Gustav beléptek. Eddig még okés minden, csak miután nekivágtunk (persze azután, miután megbeszéltük a látottakat: a csók meg ilyenek...) a koncertnek, pontosabban már akkor, mikor megindultunk a garázs felé, és Tom megkérte Georgot, hogy had vezessen eldőlt az éjszakánk egy része. Persze nem kell itt autóbalesetre gondolni, vagy valami ilyesmi "drámai fordulatra" (mert könyörgöm: ez most nem egy Shakespear tragédia)... elővezetem: miután bátyám megkérte Georgot, hogy had ő vezessen (még van egy éve kresszből) gitárosjelöltünk eképp díjazta ötletét:
- Felejtsd el! Ennek a gépnek lelke van.
- De könyörgöm! Csak David házáig!
- David háza? Hm. Tekintettel arra, hogy csak két utca van köztünk... nem. Még így sem! - ezzel be is ugrott a kocsiba. Tom - hogy tovább fúrhassa Georg oldalát - leült az anyósülésre, Georg-sofőr mellé. Mi Gustavval hátraszorultunk és bekötöttük magunkat.
- Georg, ne legyél már farok! Had vezessek kicsit!
- Tom, az inteligenciahányadosod mínuszaira igaz tények miatt továbbra is igyekszem passzív ellenállást mutatni. De! Ha tovább idegesítesz akkor ebből aktív ellenállás lesz és remélem szereted a kórházi kaját, mert rövid idő alatt oda juttatlak, ha nem fogod be a pofád! - olyan bonyolultan fogalmazott Georg, hogy levegőt venni sem mertem.
- Gyökér, f*szfej! - válaszolt neki bátyám, mire Georg felhördült és kiugrott a kocsiból. Átrohant Tom oldalára és a szó szoros értelmében kirángatta az ülésből:
- Jó, lásd kivel van dolgod! De ha egy karc is esik a fényezésen én esküszöm...
- Nyugi Georg! Bennem megbízhatsz. - ígérte Tom, amire mellettem Gustav köhögési rohamban tört ki. Most nem tudom, hogy azt direkt csinálta, vagy csak magától jött, de minden esetre mindenki felnevetett rajta - még a bátyám is, akinek ez egyfajta öngól gyanánt szolgált, de szerintem erre még a mai napig nem jött rá. Georg még ki is mondta gondolatait:
- Hát ez egyértelmű... - a hangjából kivehető volt a tömény szarkazmus és irónia, csak Tomnak nem tűnt fel. Vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy feltűnnyön?
Mire már Tom ült a volánnál Gustav hozzám fordult és megfogta a kezem - reflexből elrántottam volna, ha hagyja:
- Mind meghalunk! - sírt nekem a dobosunk, amire én elismerően bólintottam. Kissé teátrális volt, de nem baj, mert ez már akkor vicces volt! - és majd ezután érkezik a kraccs!
Tom egész békésen vezetett - már ha egy döglégy sebességét vesszük alapul, vagy egy versenyautóét - és így én sem különösebben paráztam. De mellettem Gustav homlokán szépen gyöngyöztek a verejtékcseppek. Ó, a bizalom édes bűze. Mosolyogjunk!
Szóval: békésen haladtunk az úttesten, amíg Georg rá nem szólt a bátyámra, hogy "csere!" - Tom persze mit sem törődve ezzel (konkrétan úgy tett mintha a rádiótól nem is hallotta volna) továbbra sem volt hajlandó leparkolni az út szélén a csere esélyéig, hanem csak nyomta a gázt. Mikor Georg ráugrott (!) - értsd: SZÓ SZERINT! - akkor sem volt hajlandó mozdulni, de mivel ordításba kezdtek csak fél kézzel fogta a kormányt - a vita vége felé már annyival sem -, és lökdösték egymást. Közben a kocsi szép hullámmozgást végzett! Nekünk bezzeg hátul, akik totálisan csak tanúi voltak a vitának, a gyomrunk forgott elég szépen.
- De nem érted, hogy nincs jogsid?
- Úgy tudom benzinnel megy, nem papírokkal!
- A főút tele van rendőrökkel! És figyeld az utat!
- Kit érdekelnek a rendőrök?! Úgy otthagyom őket, mint macska a sz*rát!
- Csak szeretnéd! Tom, ezek mindenre képesek! Nézd már azt a kib*szott utat!
- Nem nézem!
- De nézzed!
- De nem!
- Hülye vagy? Meg akarsz ölni minket?! - mi hátul már épp azon törtük az agyunk, hogy s miként ugorhatnánk ki a kocsiból, mert az még mindig jobbnak tűnt, mint belefutni a szembe jövő teherautókkal! Persze teherautó helyett a dolog sokkal precízebb volt: vasút. És pont jött a fél 7-es járat! A sorompók lecsukódtak, de Georg és Tom még továbbra is csak ordított egymással. Eddigre már Gustav is beszált a vitába, így nekem sem volt választásom. Bár én voltam a kétségbeesett, remegő kezű, emós fiú (nem, nem vagyok emós! HASONLATOT MONDTAM!): csak rugdostam és utöttem Georg székét, aminek következtében engem is leordított. Gustav pedig, követve példámat, szintén elkezdte rugdosni Tom székét. Tom is ordított mostmár Georggal és Gustavval is. Velem is, bár azt nem kifejezetten értem miért, mert hozzá nem nyúltam és még csak nem is szóltam. De valami olyasmit ordított, hogy én ne ordítozzak. Esküszöm nem direkt csináltam!
A bent fennálló káosz mellett pedig ott volt egy érkező vonat, és egy száguldó autó...

To be countinued!

2013. március 15., péntek

Jövendölés :)

Arra jutottam, hogy még egy részt írok (valahogyan) a TWC in the Schoolhoz, aztán, mint említettem más partok felé vitorlázok: Angel lesz a társszerkesztőm célom beteljesítésére, és összekötjük az én állítólagos alapon fenomenális humorérzékemet az ő drámai költeményeivel és legyűrhetetlen perverziójával. Na jó, talán nem legyűrhetetlen! De ha ezt így összemossuk, akkor csak egy szép színt kapunk, nem? Ha igen, ha nem mi ezt most meg fogjuk próbálni! Akinek bármi problémája van ezzel az szóljon most vagy hallgasson örökre xD oh! Emellett jöttem egy vidivel :D - na szóval: a munkálatok folyamatba vannak a záró epizóddal (attól tartok ez most elég hosszú lesz xD), de kérlek tartsatok ki még egy kicsit mellettem :D A hosszú hétvégéhez meg jó szórakozást ^^ Pápi! xxx Meloddy

2013. március 1., péntek

Művem: TWC - Novella verseny


Sziasztok!
 Hát emberek eljutottam arra a pontra, hogy alig tudom frissíteni az oldit, de azért még nem hagylak titeket megnyugodni, mert élek ;) (közönség halálsikolya) És most viszont még nem tudtam folytatni a történetet, de közlöm veletek, hogy Angellal közös projektet akarunk produkálni szóval hamarosan vége lesz a Twincest In The School sztorinak! (közönség megkönnyebbül) Én is szeretlek titeket xD
 Ma elhoztam nektek a Molly féle TWC-s pályázatra küldött művemet! Remélem egy ideig beéritek vele ;) pápi!

For Ever I Love You


2001. augusztus 7. - az ikrek (még) 11 évesek
Hajnali órákban jártunk, amikor hallottam apró lábait a lépcsőn visszhangozni. Már vártam mikor oson át. Bill egyre többször csinálta ezt. Bár megjegyezném: ezeknek az elindítója nyilván az a horrorfilm volt, amit a múltkor találtunk, mikor ő is itt aludt. Fontos leszögezni: a szüleink elváltak, és ezt nem tartom kifejezetten problémásnak, mert azóta én is nyugodtabban alszok. Egy borzalom volt, ami kettejük között folyt! Egyáltalán nem vágom miért kellett akkor összejönni, ha egy öt percig nem bírják ki a másik nyúzása nélkül. Persze, mint minden válóperes családban itt is a pénz volt az ok! Na meg valami olyan dolog, amit nem értek, de szerintem nem is akarok. Miért? Mert egyszerűn nem érdekel.
Már a válás után egy héttel megfogadtam magamnak, meg Billnek, hogy én egyetlen csajjal se tervezek hosszú távra, mert többségében az ő hibájuk. És íme az ok, amiből kifolyólag én apánál maradtam! Viszont öcsém pont ellenkezőleg látta a helyzetet, és ezért ő maradt anyámmal. Akkora probléma nincs ebből, mint hinnéd: még hogy az ikertestvérek nem bírnak egymás nélkül élni! Végy példát rólam. Nekem nélküle nem nehéz. És egyébként is: minden hétvégén itt lebzsel. Ahogy az a bolond anyám is! Ha épp nem öldöklést folytatnak, akkor smárolnak, ha nem ez, akkor szexelnek. Ezt Bill sem bírja, és íme még egy ok, amiért most az ágyam felett álhat, és kérlelő pillantása közepette úgy remeg, mint egy cocker spániel. Tehát ma kivételesen nem azért pofátlankodik be hozzám, mert be van sz*rva, hanem, mert nem bírja tovább hallgatni anyámék kamatyolását.
- Mi az Bill?
- Nem bújhatok melléd?
- Nem.
Hatásszünetet tartottam, és úgy fest hiába remélem, hogy majd felfogja, hogy csak poénkodok, mikor látom az arcán a csalódottság apró jeleit. De, hogy tájékoztassam célzás gyanánt megemeltem a plédet, amivel a nyári meleg végett takarództam, és futó pillantást vetettem ismét felé. Most már bezzeg vigyorgott.
- Mondd csak: lesz egyszer egy olyan estém, amikor nyugodtan alhatok, és nem mélyeszted belém a csontos karodat, vagy a bordáidat?
- Sajnálom, Tom...
Lesütötte fejét, és magára rántotta a takarót. Csak a haja látszott ki belőle, én meg egy sóhajtás mellett megforgattam a szemeimet, és utána mentem. Mármint bújtam. A takaró alatt átkaroltam, és magamhoz húztam, miközben egy apró puszit leheltem homlokára. Megfogta az arcom, és szinte éreztem, ahogy elmosolyodik, pedig nem is láthattam a sötétség miatt.
- Tudod Tom... nekem mindig nagyon hiányzol! Neked szoktam?
- Hogyne...
Próbáltam meggyőzően hazudni, de hát csak kiszúrta - nem jött össze. Megint sóhajtottam, és megdörgöltem feje búbját. Többször éreztem azt, hogy inkább húgom van, mint öcsém, de hát na.
Ez már akkor eszembe jutott mikor engem tavaly elkezdett érdekelni a gördeszka, őt pedig a sminkelés, és a hajfestés. Akkoriban úgy éreztem képes lennék falnak menni tőle, de meg kell hagyjam: ezt már rég elvetettem. Igazából Billből gyönyörű lány lenne, de mondjuk a szememben már akkor pasinak sem volt utolsó. Valami vonzó mindig volt benne, ami úgy magával ragadta az embereket, ahogy csak kell. És őt mindenki menthetetlenül szereti, engem meg menthetetlenül utálnak! Na jó... anyám és apám szerintem szeretnek. Eddig legalábbis úgy tűnik.
- Tom!
- Hagyjál már...
- De Tom, ez az utolsó kérdés.
- Mindig ezzel kezded, aztán egyig nem szabadulok tőled! És tudod, hogy még csak negyed 11?
- Jó, akkor felejtsd el.
- Ez könnyen fog menni.
Elfordultam a másik irányba. Majd Bill hirtelen átölelt hátulról. Épp szólni akartam neki, hogy mi a frászt csinál, de aztán felém hajolt. Később meg letette fejét, és így az állát egyenesen a felkaromba döfte.
- MI VAN MÁR?!
- Csak kellene egy kis szeretet.
- Pont tőlem?
- Igen.
- Menj anyádhoz!
Adtam ki az utasítást, majd hirtelen lemászott rólam. Fázni kezdtem. Megfordulva viszont azt láttam, hogy ki akar sétálni az ajtón. Kész mázli, hogy még időben elkaptam a kezét, és frappánsan visszarántottam, mind a 30 kilójával az ágyamra.
- Előbb üldöztél ki. Döntsd már el mit akarsz!
- Bocs Bill, de nélküled hideg van.
- És ezért akarsz itt tartani?! Mi lenne, ha inkább elővennél még egy takarót.
- Á! Olyan kis szemét vagy. Gyere csak ide!
És mivel tudtam, hogy öcsém nem kicsit csiklandós, így betámadtam, és ott csikiztem, ahol értem. Gyerekek voltunk, mit várnál tőlünk? - majd a csikizés lassan párnacsatába vágott át, aminek az lett a vége, hogy eldurvultunk, és Bill lefejelte az éjjeli lámpám. Féltem, hogy agyrázkódása lesz, vagy valami, de utána rá kellett ébrednem, hogy nincs minek rázkódnia.
Fél 2-ig játszottunk, és beszélgettünk. Anyáék totál tuti biztos el voltak magukban, mert egyik sem jött be azzal, hogy már rég túl vagyunk a takarodón. Majd mikor feküdtünk, és már épp fél lábbal voltam álomfölde felé, Bill megint berondított a páratlanul pihentető alvásomba.
- Tom, anyuék mit csinálnak?
- Dugnak.
- Mi?!
- Jaj, Bill, te nem tudod, hogy nem a gólya hozza a gyereket?
Ültem fel egyszeriben, és láttam Billen, hogy valóban nem tudja. De válasza persze eltért az igazságtól:
- Persze, hogy tudom.
- Na és akkor mit?
- Te nem tudod?
- Hát már hogyne tudnám! Csak kíváncsi vagyok, hogy nem hazudsz e nekem.
- Nem azért kérded, mert te sem tudod, és így akarod kiszedni belőlem?
Ült fel mellém, és vádlón, gyanakvóan nézett rám. Én félig elfordítottam a fejem, majd eldöntöttem magamban, hogy ő túl okos tojás ahhoz, hogy beismerje tudatlanságát. Szóval belekezdtem:
- Szexelnek. Magyarázhatnám úgy, hogy apánknak van egy angolnája, ami bemegy anya barlangjába, és mikor kijön 9 hónappal utána előbukkannak a kicsi angolnák.
- Angolna?
- APÁD FARKA, TE IDIÓTA!
- Úr isten... ez olyan... ez annyira fujj!
- Nem olyan fujj ez.
- De hát te még nem is próbáltad!
- Miből gondolod?
Amúgy akkor még tényleg nem próbáltam, de már tudtam hogyan kéne, ugyanis valamelyik este, mikor kimentem apa után a nappaliba, hogy lekapcsoljam a TV-t épp pornó film volt műsoron. Elnéztem egy órán át, aztán apa felkelt. Szinte emlékszem arra a pillanatra. Felült az ágyon, megkérdezte mit csinálok, én meg közöltem vele, hogy csekkolom, mit néz. Ő pedig előrukkolt az ilyenkor szokásos szöveggel:
- Kis fiam! Azt hiszem épp időszerű lenne veled a nemi életről beszélni.
- Hát jó! Mire vagy kíváncsi?
Vigyorogtam rá, ő pedig eltátotta a száját. Aztán persze előrukkoltam a suli béli felvilágosító programmal, amin Bill elaludt. Én viszont tök éber voltam, és biztos ezért vagyok ma olyan, amilyen vagyok!
Visszaemlékezésemből csak Bill rángatott ki megint a hülye kérdéseivel:
- És ha vannak kis angolnák, miért nincsenek kis barlangok?
- Mert hülye vagy.
Tájékoztattam, és megint vízszintesbe tettem magam. Követte példámat, majd hirtelen megint közelebb jött, mint szabadott volna. Feldühödve hajoltam fölé, és feszítettem le kezeit a matracra.
- Mondd csak, neked mi a problémád az én személyes szféra igényemmel?!
- Semmi.
Arcába szökött a vér. Hasonló sorsra jutottam, amikor észleltem valami fura, kellemes bizsergést hasamban.
Meleg, nyári este volt ez. A redőnyöm elromlott, szóval az épp előbukkanó csillagok a sötét felhők mögül elegendő fényt adtak ahhoz, hogy lássam öcsém már akkoriban is páratlanul tökéletes babaarcát. Cseresznyevirág szín ajkait. Hosszú, sűrű szempilláit, és kifejező, kiskutya szemeit, amikből most a rémület tükröződött. De furcsa mód ez a rémült tekintet csak még nagyobb lelki izgalommal társult bennem, és már kiskamasz fejjel sem tudtam uralkodni a hormonjaim felett.
- Bill, érdekel mit csinálnak anyuék?
- Hát...
- Megmutatom, csak csukd be a szemed!
- Ó, ne!
Könyörgése kihallatszott ebből az "ó, ne"-ből, de ez már akkor sem tudott befolyásolni. Mikor a fejét ide-oda rángatta csak dühösebb lettem, és már még jobban akartam én is a dolgot.
- Nem, nem vagyok kíváncsi!
Magyarázta, és mintha könnycseppek gyűltek volna a szemébe, ami persze még jobban izgatott. Az akkor még ismeretlen, de ugyanott kellemes érzés áthatolt egész testemen is, és lassan lehajoltam (miközben ő tovább sóhajtotta a "ne" "légyszi, Tom" "nem akarom" - és ezek párjait), egyre közelebb ahhoz a tökéletes ajkaihoz.
- Tom!
Hisztériával teli hangon tört elő belőle a nevem, de már akkor túl közel voltam, hogy megálljak. Szóval még erősebben nyomtam lefelé a kezét, és közben átvetettem bal lábamat vékonyka teste felett. Így már közvetlenül rajta voltam, és akkor hirtelen rátapadtam ajkaira. A filmekben már kismilliószor láttam, és mivel Billel ellenben kifogástalanul jó memóriám volt (igen, ez mára már felcserélődött), így nem volt nehéz mindezt felidézni. Tökéletes lelki békével fúrtam át nyelvemet a szájüregébe, amire persze csak aztán kerülhetett sor, miután felszabadítottam egy kezem, és pofájának szorításával értem el, hogy nekem megfelelő résre nyissa ajkait. Egyik kezét ugye így el kellett engednem, amit kisvártatva rátapasztott orcáját szorongató kézfejemre. De nem próbálta elhúzni. Sőt hamarosan nyelvünk összeért, és igen nyálas táncra perdültek, miközben másik kezem szinte önálló életre kelve engedte el öcsém reszkető (másik) kezét, és nyúltam be pizsama felsője alá. Akkor még csak eddig mentünk el. És ennek is azonnal vége lett, mikor hallottuk, hogy kinyílik az ajtó. Lepattantam róla, és a túl nagy lendület vétel végett lezuhantam az ágyam mellé. Anya aggodalmas hangja csapta meg a fülem, miközben bevágtam a fejem a földön szinyelő gitáromba.
- Tom, kicsim!
Az ütközés után kinyitottam a szemem, és Bill hajolt teljesen az arcomba. Az orrunk hegye is összeért, anya pedig lassan átkerült ugyanerre az oldalra (ahol fetrengtem).
- Bill! Mássz. Ki. A. POFÁMBÓL!!
Tagoltam neki, hogy megértse, és eltoltam magamtól eper illatú pofazacskóját. Anya megfogta a kezem, és felhúzott, majd kinevetett. Nevetési rohama átragadt az ajtóban ácsorgó apámra, és Billre is. Egyedül én voltam, aki nem hahotázott, csak elpirult, és mosolygott. Anya magához ölelt, és hátulról Bill is. Legalább tudtam, hogy nem haragszik...

2006. november 18. - Az ikrek 17 évesek
Gyermekkori emlékei minden testvérpárosnak van. Így az ikreknek, így a szimpla testvéreknek. Bár Bill és én azóta egyszer sem kerültünk ilyen intim helyzetbe, de a pillantása 6 év után is változatlan volt. Tudtam, hogy nem egy kezdeményező típus, és azt is, hogy én sem vagyok az. Noha megteszem az első lépést, ő még eddig sem jut el. De mivel tudtam, hogy anno nem volt helyes, amit csináltam, így továbbra sem folyamodtam ehhez túlságosan. Egy részt nem voltam képes rávenni magam, mert ugyan akkor nem féltem a visszautasítástól, de most már féltem. Így igaz, Tom Kaulitz, a gyáva. Hát ha ez igaz még így is önmagamnak vetnék ellent, ha nem próbálnám megindokolni: hé, csak az öcsémnél jelentkeznek ezek a tünetek! Komolyan! Más személynél még soha nem fordult elő. Legalábbis lánynál, mert leszögezném: srácokkal sosem kavarnék.
Ebből a kis benső monológból Gustav tarkón vágása hozott vissza a valóságba.
- Hé, ember! Ez fájt.
- Hát, öcsém! Ha nem teszem, akkor talán sosem leszel megint köztünk.
- Jó, de egy kisebb is megtette volna. - panaszkodtam, majd felpattantam, és jobb híján elvonultam a mellék helységbe féldoboznyi cigarettám társaságában. Vadonatúj Nike cipőm műanyag talpa tompa koppanásokat hallatott a linóleummal való találkozást követően. Zsebemben matattam gyújtóm után, mikor elérkeztem a mosdóba. Belépésemet követően rögtön kispéciztem magamnak a középső fülkét, és oda tartottam. Bezárkóztam, majd meggyújtottam a nikotin rudat. Élveztem, ahogy a kátrány, és a füst száműzetőik szervezetembe, és ez megnyugvással töltött el. Pár snassz pöfögés után már egészen vissza zökkentem benső harmóniámba. Elég sokszor szoktam félre vonulni, na már nem mintha antiszociális lennék, vagy hasonló, de érthető azért nem? Mindenkinek kell egy kis idő magára. - de ez a nyugalmi állapot épp akkor ért véget, mikor hangos ajtócsapódást követően ismerős lépteket hallottam. Igen, jól olvastad! Billnek már a léptei ritmusát is megjegyeztem.
- Tom! Tom, itt vagy?
- Az attól függ ki kérdi, és mit akar.
- Beszélnünk kell!
- Ez esetben nem vagyok itt. - közöltem vele hűvösen, és ráhúztam a reteszt a WC ajtóra. Még egy szálat behelyeztem a számba, és a legnagyobb lelki nyugalomban pattantam le az ülőkéről, majd hozzásimultam az ajtóhoz.
- Na, de mi bajod, Bill?
- Semmi, csak már nem fogom ezt tovább magamban tartani.
- Mit is? - hirtelen gondoltam valamire, és kétségbeesetten kinyitottam az ajtót, majd a lehető legaggodalmasabb arckifejezésemmel toppantam öcsém elé, és megragadtam a vállát. Egy hetyke mozdulattal belöktem a fülkébe, és közöltem vele:
- Hiába mondtam, hogy ne egyél annyit a Gordon féle "jós-sütikből"! Cetli helyett sütőport rak bele, még hozzá egy kilót.
- Mi van?! Nem ezt akartam!
- Ja jó. Megnyugodtam. Akkor hallgatlak.
Összefontam a karjaimat, és rámeredtem, miközben száj pc-mmel játszottam. Bill hirtelen a földre fókuszált, én pedig hatalmasat nyeltem, mert talán azt akarja mondani, amire mindig is vágytam. Talán azt, amit én is mondanék neki... ami azon az éjjelen keletkezett, mikor apunál aludtunk mind a ketten, és amíg szüleink egymással, mi is úgyszint a másikkal voltunk elfoglalva. Lehet azt akarja mondani, hogy szeret? - micsoda giccses nyálparádé. Nem várhatom a sorstól, hogy én legyek Julia Roberts a Micsoda nő-ből! Noha amúgy sem vagyok egy ilyen degenerált nyálgép, attól még tisztában vagyok azzal, hogy az öcsém meg pont az. Ha van egy barátnője örökké sms-ekkel bombázza, és reggel-délben-este felhívja. És hát sokkal szívesebben lennék a Tomb Raiderből Lara Croft! Miért? Mert sokkal jobb a melle, mint Julia Robertsnek. Ha már egyszer nőnek kell lennem, akkor legyek már egy bögyös-menyecske, amin van mit fogni!
- Szóval? Ki szándékozol nyögni még ma a problémád?
- Jaj, Tom...ez nem olyan egyszerű! Tudod van az, amikor egy ember... hm... és egy másik ember! Erm... és ők ketten, háááát... valami szétszakíthatatlan, láthatatlan fonál van köztük, igen! Ami... ami összeköti őket. Tehát én... én szeretlek.
A végére már el is felejtettem rá figyelni, és hatalmasat ásítottam. Aztán persze tudomásomra jutott, hogy mit szándékozott ezzel közölni, de azért a hecc kedvéért:
- Cool. Én nem szeretlek mikor virág nyelven beszélsz! Egy kib*szott szót se értek belőle.
- Hallod bazd meg! SZERETLEK!
- Máris jobb. Miért nem lehet mindenre így rátérni? Ilyen határozottan, ilyen erélyesen...
- Tom! Tudod milyen az ha valaki erélyes?
- Hát persze...! Hogy nem. De ilyen szövegkörnyezetben szokás használni, nem? - azt azért kihagytam, hogy már többször is közölte velem, hogy szerelmes belém, tehát nem mondtam egészen igazat, mikor azt hangsúlyoztam a legelején, hogy csak a pillantásokból derül ki mindez. Mert nem. Határozottan többször is a tudtomra adta, de mielőtt bármibe is belebonyolódtam volna úgy szándékoztam dönteni, hogy húzom-halasztom. Hátha felkeres kettőnknek egy jó kis pscihológust, ha már nekem semmi energiám nincs az efféle "nyomozgatáshoz". De viszont az "Am Montag"-ban tök jó kis hirdetések vannak ilyen csiri-biri jósnőkről, fogorvosokról, és impotens 50-esekről. Akkor pont a pscihológus miért maradna ki?
- Igen ilyenben... - válaszolta végül lesütött szemekkel, és látszott, hogy ismét elkeseredett. Én még egyszer se vettem rá magam a vallomásra őt illetőleg, mert ez a sok munka tisztára lefáraszt. Ja! És a magántanulás. Nem is tudom mennyire lenne optimális pont egy viharverte budiban letérdelnem, és eljátszanom neki a Romeo és Julia erkély jelenetét. Azt se tudom hogyan kéne előadnom! Csak egy példát: Ó, Bill, miért vagy te Bill? (a válasza mi lenne? Ja igen! Mert anyánk ezt a nevet adta nekem.) Csak a neved ellenségem, te magad nem! Így hát tagadd meg atyánK és dobd el nevünK, és esküdj édesemmé, majd meglásd: én sem leszek Kaulitz többé! (na ez speciel tök jól rímel a Kapulette-re) - ez szép és jó, de ez itt a gond! Nekem is csak a k*rva kib*szott neve ellenségem, mert történetesen ugyanaz, mint az enyém. De! Hogy ne legyen elkeseredettségem végleges:
- Hát Bill. Tudod mi a kib*szott igazság?
- He?
- Esetleg "micsoda". Nos! Az, hogy én is rohadtul lesmárolnálak, és talán képes lennék arra, hogy jól meg is... mind egy! A fő, hogy ezt nem tehetem.
- De Istenem!
- Előbb szóltam.
- Tom!
- Remek, hogy a rendes nevem is vágod. Az "Isten" csak egy nicknév, igen.
- Tom! Nem értem mit kell ezt túlspilázni. Ha te is szeretsz engem, és én is téged, akkor senki nem állhat közénk.
- Hát anyád?
- Öüm...
- Ha ő meg tudja tudod mi lesz?
- Nem, fogalmam sincs, de...
- Halál, vér, pusztulás! De ha te ezt akarod, részemről oké. - vontam vállat, és egy határozott mozdulattal belöktem a WC-be, majd villám gyorsan bereteszeltem az ajtót, és lesmároltam a kisöcsémet. Amint összeért a szánk egymás után futott végig rajtam a hideg, és a meleg. Minden egyes szőrszál felállt a hátamon (sőtt talán nem csak a szőrszállak, sőtt...), és átfogtam derekát. Neki így csak a nyakam maradt... amúgy is mindig úgy képzeltem el kettőnket... hömm... hogy én vagyok a domináns.
Elsőre sem próbáltam vele finomkodni, rögtön elértem, hogy résnyire nyílt ajkai között felfedező útra indítsam nyelvemet szájában. Vad táncot járt a két ízlelő szervünk, és közben megcsapta az orromat Bill nőiesen-férfias illata. A későbbiekben sikerült megtalálnia hatalmas pólónak hitt pongyolám alját, és ahogy hosszú, fekete körmeivel simogatta, vagy épp gyengéden karmolászta felső testem, egyre csak nőtt bennem a tesztoszteron. Éreztem, ahogy férfiasságom kegyetlen fájdalmak közepette próbál kitörni ilyenkor szűknek tetsző, de amúgy bő farmeromból, a cél felé hajlongva. De mikor már sikerült kicsatolnia öcsémnek az övemet megint egy ajtócsapódás hallatszott. Kétségbeesetten összenéztünk, és gyorsan elkezdtük rendbe szedni magunk, mint holmi ribanc aktus után. Hallottuk, ahogy Roger, a takarító valami ismerős, de borzalmas számot fütyörészett, és valami fura, súrlódásra utaló zajt. Tehát seper. Összenéztünk Billel, és suttogva konzultáltunk:
- Te! Ha most ki megyünk, bazd meg... én nem akarom, hogy álló f*sszal lásson!
- Mi van?! Ez lenne a legkevesebb gond. De én inkább attól tartok, hogy egyszerre lát kijönni, kettőnket, álló farokkal!
- Mondasz valamit... meg kéne várni, amíg végez?
- Na és Gustavék?
- Ööö... - hirtelen körbenéztem, és csak egyetlen fényforráson akadt meg a szemem. Szerintem bőven átférünk rajta! Tervemet egy sunyi nézéssel való körítéssel adtam öcsém tudtára, aki azonnal elkezdett aggodalmaskodni tekintélyes, Zordon-sörénye épsége miatt.
- Csak nem akkora a hajad, hogy ne féljen át ezen a giga-kereten!
- Jó jó... akkor menj előre!
- Téves riasztás. Te mész előre! - hogy ne tudjon visszaszólni máris bakot tartottam neki, és ő pedig sóhajtva túrt bele frufrunak nevezett bozontjába. De persz ezután megkapaszkodott vállamba, csak mikor kiegyenesedni próbált lefejeltem véletlen ágaskodó hímtagját. Erre persze olyan gyorsan szökkent át vállamra, majd a peremre, mint valami bolha! Felnéztem utána, és vigyori pofával integetett nekem. Fintorogtam egyet, majd elmosolyodtam. Erre már két kézzel integetett. És állításai szerint Roger háttal van, és zenét hallgat, szóval semmi ok az aggodalomra.
- Hát még jó... - motyogtam, majd követeltem, hogy menjen már útjára, és neki ekkor jutott eszébe, hogy én hogyan fogok kijönni. Persze előálltam neki azzal, hogy majd én kisurranok az ajtón, ami direkt erre a célra szolgált, mert egyedül már nem olyan necces, mintha ketten lennénk. Ő megmosolyogta a dolgot, majd elkezdett idióta pofákat vágni Rogerre, én pedig azon kuncogtam, mint a csajok, akik az első sorban állnak, és gonoszul összeszűkült szemekkel figyelik azokat, akik a leghátsó sorokban tolonganak. Örömteli arckifejezésemet a rémület váltotta fel, mikor is öcsikém túl nagy hévvel szándékozott mutogatni, és ennek következtében háttal kizuhant az ablakon. Homlokomra csaptam, és kirohantam a fülkéből.
- Hy Roger!
- Cső Tom.
Szélsebességgel érkeztem el a folyosóra, ahol már Georg, Gustav és David türelmetlenkedő püffögése fogadott, de csak úgy szótlanul elslisszoltam mellettük. Komolyan mondom, ha hátra nézek még biztos látom, ahogy a Cartoon Networkös rajzfilmekből ismert "hajlobogással" néznek utánam, én pedig egy hosszú füstcsíkot (az biztos, hogy Sophie, vagy hasonló) húzok magam után.
A lépcsőket kettesével szeltem lefelé menet, és szorgosan kapkodtam a levegőt, mivégedt elkezdett "szúrni" az oldalam. A tesi tanárom erre azt szokta mondani, hogy szúrjak vissza, de most épp nem volt hozzá kedvem. (Ne röhögj! Hinnéd, hogy tényleg elmúlik, ha beleböksz? Komolyan! Majd próbáld ki.)
- Bill! - visítottam, mint egy malac disznóölés előtt, amint kiértem a stúdió mögé. Legalább ez a része kicsi, de zöld.
Futottam a kispécizett bokor felé, de ehelyett hatalmas ordítást hallattam, amikor valami a mellettem levő bokorból rám ugrott.
- ÉLEEEEK! - mikorra sikerült beazonosítanom öcsém személyét már a földet nyaltam. Pont jó helyen kellett a hülye vakondnak is ásnia!
Míg nekem alkalom adódott a frissen túrt föld megízlelésére, addig Bill irritáló nyugalommal ült hátamon, és közben a Wo Sind Eure Hände dallamát dudorászta. Felemeltem csupa föld fejem, és igyekeztem higgadtan tudtára adni nem épp higgadt szándékomat.
- Szállj. Le. A. HÁTAMRÓL!!!! - de mivel nem értette (mondjuk nem tudom, mert nem vártam meg), így rásegítettem annyival, hogy térdre emelkedtem, így ő lerepült rólam. Amíg ő hatalmas nevetgélésében rákezdett csuklani is megérkeztek a többiek. Gustav át is esett Billen, így természetesen megint volt alkalmam belefejelni a fincsi vakond műremekbe.
- Bocs haver!
- Segáz. Hozzászoktam az ízéhez!
- Oh öcsém, ez undorító.
- Mi? Ez csak föld.
- Hiszed te! - le is köptem ezután azonnal, amire ő is csatlakozott már-már fuldokló öcsémhez. Ezután természetesen leesett, hogy szívatott, ez a kis díszfarok, de nem érdekelt túlzottan. S mivel nem bírtam túltenni magam a saját megaláztatásomon kénytelen voltam Georg erős karjainak segítségét elfogadni, amint felém nyújtotta cíntányér méretű tenyerét.
- Jó kis nap. - így David, miközben lassú, kimért lépések közepette próbált becsatlakozni a jó kis kommunikációnak nem nevezhető eszmecserénkbe.
A társaságnak kellett egy jó negyed óra, mire végül sikerült lenyugodnia, és ezután már ismét átvette a csönd a viháncolás helyét. Madarak csipogtak, egyik fán mókusok csicseregtek, David morgolódott, Bill pedig megint elkezdte utánozni a mezei pocok cincogását. De nevezhetjük nevetésnek is.
Egy ilyen nap után már alig vártam, hogy hazaérjünk...
***
Az óra épp éjfélt ütött, mikor a hotelszobára azt hinnéd végleg csend ülepedett. Nem hallottam Gustav "k*rva anyádozását", miközben az én PSP-men játszik, nem hallottam Georg élvezkedését se, amint a szintén én tulajdonomban lévő pornó filmen élvezkedik, és ki tudja mit csinál még... és nem hallottam... ja de! Azt hallottam viszont, ahogy öcsém szorgalmasan körmöl a túloldalon valamit. Felálltam, hogy becsukjam az ajtómat, de amint odaértem, és ránéztem... hm. Épp háttal ült nekem, haja le volt engedve (így szerintem hapsisabb, pláne, hogy még össze is fogta), miközben érdekes nyöszörgések közepette imitálta benső szenvedését. Látványán fura mód elérzékenyültem, és átléptem ideiglenes szobám küszöbét. Óvatosan közelítettem meg, hogy ne vegyen észre, és jól ráhozzam a frászt. Vigyorogva emeltem magasba a kezem, hogy aztán egy gyors mozdulatsorral vállára csapjak, és szinte fülemben hallottam ahogy kétségbeesetten felvonyít, mint valami elveszett sakál. De ehelyett halál nyugodt hangon megszólalt:
- Meg se próbáld.
- Honnan tudtad, hogy jövök?
- Hallottam a lépéseket. - meglehetősen jó hallása lehet, hiszen zokniba szeltem át azt a kurta 2-3 lépést, és direkt lassan, kimérten tettem le lábaimat. De ezek szerint már megint feltört belőle a titkos hatodik érzéke! Agyamra tud menni ezekkel a paranormális képességeivel.
- Cool. Na? Haladsz?
- Szerintem ebből egy új album lesz!
- Remek. És? Mégis mi a szöveg?
- Über den Dächen, es ist so kalt, und so still. Ich schweig deinen Namen, weil du ihn jetzt nicht hören willst. Der Abgrund der Stadt verschlingt jede träne die fällt. Da unten ist nicht mehr was dich hier oben nach hält...
- Remek. Ezek szerint megint valami csalódott, kiábrándult, lelki beteg, emós, expasi szemszögéből írsz. Esetleg nem akar öngyilkos lenni?
- De.
- Remek. Szerintem holnap veszek egy lottó szelvényt!
- Miért is?
- Hát figyelj... ha ezt kitaláltam az ötös találatot miért ne?
- Hallod bakker, te mekkora köcsög vagy!
- Ne is mondd. Tudom!
- Örülök, hogy bókként fogod fel. De te nem értheted ezt Tom! Nem is voltál még életedben szerelmes... és ez a szerelemről szól, a bánatról, arról mikor már minden elveszett. Sokak között te magad is!
Mindig is imádtam, hogy Bill egy kidobott rongyban is talált valami romantikus mozzanatot. Így persze én egy rózsában valami erotikusat! De ez nem számít. Néha olyan érzésem támad, mintha nem akarna élni, vagy mintha félne valamitől. Noha kevésnek festő önbizalma manapság már megsokszorozódott, de úgy tűnik nem eléggé. Vajon miért ilyen elkeseredett? Régen megfogadtam, hogy amint lesz egy szabadnapom azonnal elviszem egy virágos rétre, ahol nyuszikák, meg pillangók, meg f*szom tudja milyen élőlények éldegélik szánalmasan rövid kis életüket. És hogy ez milyen frankón alliterált! Figyeled?
- Remek... jó kis szöveg. De egyszer nem írnál valami vidámat, valami boldogítót is? - amint befejeztem a szövegelést kezembe nyomta egyik régebbi művét, az "ich bin da"-t. Ezt a dalt kivételesen szeretem, mert elsősorban azoknak a rajongóknak szól, akik azt hiszik szeretnek minket, de közben tudják, hogy "ó, bármennyire is csorgatom érte a nyálamat sosem fogok vele kettesben maradni" - ha csak az illetékes kedvence nem én vagyok. Na szóval: ez a másik véglet. Bill azért ír, hogy vigasztalja őket, én pedig vigasztalom őket, hogy majd írjanak nekem (pl. rajongói levelet - az növeli a népszerűségem). Persze a vigasztalásnak sajátos módszerei vannak. Pláne nálam!
- Kösz, ezt már láttam.
- Miért nem írhatom azt, amit szeretnék, vagy amit érzek?
- Azt érzed, hogy meg akarsz halni?
- Ööö... nem kifejezetten meghalni, hanem csak. Á, nem tök mindegy? Egy része a lényemnek, már amúgy is meghalt.
- Ahh. Megint jössz a szokásos kis sajnáltatásoddal.
- Bocs, hogy elmondom mit érzek!
- Néha tényleg olyan vagy, mint egy nő. De ne aggódj! Pont ez a jó. Ha esetleg - ismétlem: ESETLEG (hogy érezze a feltételes módot) - férfias lennél, az problémás lenne, mert akkor örökké rivalizálhatnék veled.
- Höhöhö.
- Na, de ne izélj! Kellesz nekem, ahogy vagy. - közben leguggoltam mellé, és megfogtam a combját. Tekintetével teljesen rabul ejtett (ezért tiltanám be ezt a jól kontúrozott, vastag réteg szemfestéket a férfiaknál), és csak arra lettem figyelmes, hogy elmosolyodom, és egyre közelebb-közelebb-közelebb hajolok hozzá. Majd mikor ajkunk összeért ott fogdostam, ahol értem. - komoly jelentőséggel bírt ez az esemény folyamat megkezdése, mert csókolózás után, kisvártatva eltámolyogtunk öcsém ideiglenes fekvőhelyéig, és az idő múlásával egyre jobban felbátorodtam és egy kisebb csókáradattal igyekeztem Bill tudtára adni szándékomat, de láthatólag született ária, ugyanis nem nagyon vette a lapot. A későbbiekben viszont lassanként elértem célom mivoltját: megtalálva ajkait igyekeztem teljesen összetapadni vele, mindeközben szorgalmasan simogattam testének minden érzékeny pontját. Mikorra átkarolta a nyakam már tudtam, hogy leesett neki (végre), hogy mit akarok. Levette a pólóját, majd az enyémet is. Nem is tudom hova dobhattuk a ruhaneműket, de a következőkben már a nadrágoknak is nyomuk veszett. A tempót kissé gyorsabbra készültem venni és még erőteljesebben eresztettem nyelvemet megkívánt útvonalára, és közben a "Billes boxerét" próbáltam lerángatni róla. Nem tellett bele sok idő, majd ezt is eltűntettem. Tudtam, hogy Bill azért törékeny lény, ezért is próbáltam óvatos lenni ezzel a behatolás témával, majd minél óvatosabban mozogtam benne. Igyekeztem minél gyorsabb lenni, s közben minden jelenleg elérhető helyre csókokat hintettem. Bársonypuha bőrét simogatva próbáltam minél izgatóbb hatást elérni, és láthatólag ezen ötletem sikerrel is járt, mert apró, és félénk nyögések hagyták el a száját. Bár szex közben nem tudom, hogy lehet az ember félénk - de ő tud az lenni, azt én is vágom! Én viszont kevésbé... bár éreztem, hogy minél erőteljesebben húz magához, és egyre inkább ágaskodó férfiassága próbált az utamban állni, tehát kénytelen voltam leállni egy kis időre. Ezt az időt próbáltam legérzékenyebb pontja akaratának kielégítésével tölteni, miközben ő hangosodó nyögései közepette megragadta az ágy szélét. Amikor bekövetkezett az az ominózus pont, mikor döglött-béka stílusban kiterült, tudtam, hogy sikerült feljuttatnom a csúcsra.
A "dolog" végén következett a "szex utáni nyugalom" téma, de láthatólag ez is alvásba fulladt. Ó, remek! De Georgék ugye semmit nem hallottak? - reménykedtem még egy sort az álom, és az ébren lét határánál, majd végül én is megadtam magam, és átöleltem testvérem meztelen felsőtestét.
***
- Hát ez a kib*szott Dragonguy már megint kinyírt! Hogy a p*csába lehet őt legyőzni, Tom?! - csapott az asztalra egy hatalmasat Gustav másnap reggelinél. Míg Georg az amerikai palacsintával foglalatoskodott, addig én próbáltam a szöszinek kifejteni, hogy Dragonguy legyőzhetetlen.
- Ó, he! Biztos van valami gyenge pontja. - egy fogpiszkálóval játszadozott éppen, szóval megragadtam az alkalmat, hogy a négy személyes asztal másik felében fetrengő Billre tekintsek. Nem viccelek: tényleg ki volt dőlve. Pontosan abban a pózban, mint én matek órán! Kellemetlen volt elnézni, ahogy feje hátrahanyatlik, ő pedig a lehető leghangosabban véve a levegőt, kezeit a szék háttámlája mögé fonva, álommező kiskapuját keresi. Fintoromon tökéletesen visszaköszönt milyen véleménnyel is vagyok a dologról. Engem a szex többnyire felpörget, úgy fest ő ebben is az ellentétem.
- Kaja! - dobta az asztalra Georg a megszámlálhatatlan mennyiségű palacsintát, és mellé helyezte a juharszirupot, és a karamellakrémet. Bill - mintha csak megérezte volna a szagot - hirtelen visszalendült az asztalhoz, és, mint, aki most jött Etiópiából, úgy ragadott meg egyszerre három darabot, amit ezután tányérjára tett. Fogalmam sincs miért idegesített a dolog, holott este már megkaptam a "jussom". De a lényeg, hogy nagyon zavart, és ezt nem titkoltam, mert ha pillantással ölni lehetne, Bill már rég az igazság kapuja előtt húzna sorszámot.
- Most mi van? - kérdezte tele tömött pofával, én pedig szemem forgatásával jeleztem, hogy "jobb, ha nem tudod". Minden esetre magam elé kaptam én is a palacsintát, és neki láttam. Közben a témánk egyre inkább az esti koncert felé terelődött.
- Jó, de azt David nem mondta, hogy mikor kezdjük? - morgott Georg, és közben egy kiló szirupot öntött palacsintájára, majd még hozzá karamellát is. Egyszerűen irritálóan édes szájú, de mégis mit kezdhet vele az ember fia? Viszont, hogy taplóságom megint ne kerüljön közszemléletre, előadtam neki a magam kis monoton szövegemet:
- Mindig hétkor szokott kezdődni, de már fél 9-kor színpadon vagyunk. Szóval nem kell sietni!
- Remek. - csapta össze tenyerét, majd folytatta: - Akkor itt a ragyogó alkalom arra, hogy ágyban reggelizzek, és felhívjam anyucit.
- ANYUCIT?! - kiabáltuk rá szerencsétlenre, aki természetesen Donnyára gondolt, de ezt rajta kívül senki nem tudta. Amióta vettek egy macskát közösen apucinak és anyucinak szólítgatják egymást. Ez a nemű csöpögés nálam már az összes létező agysejtemet leépítette, már nem mintha olyan nagyon sok lenne. Persze csöndesen figyeltük, ahogy felsiet az emeletre. Gustav a legnagyobb elhatározással mutatta fel középső ujját (na igen, vele szakított Sookie, az a liba, akivel négy hete jöttek össze. Még jó, hogy kiderült, hogy igazából a csaj Billt akarta "beszerezni" magának, és ezért próbálta Gustavon keresztül elérni.), és öntött egy pohár teát.
- Kértek?
- Nem. - válaszoltuk egyszerre, majd ránéztem megint Billre, aki bárgyú mosollyal szeletelgette a saját kis palacsintáját. Úgy éreztem valamit mondanom kéne, de ez Gustav előtt nem tudom, hogy fog menni. Éppen valami ostoba seggnyalással próbálkoztam volna, mintha csak egy csajt akarnék ágyba vinni, de ebből csak annyi lett, hogy hozzászóltam:
- Bill, te olyan... - ennyi volt, mert mikor felém fordult puffadt pofazacskóival (ugyanis két pofára tömte magába a reggelijét) hirtelen előtört belőlem a folytatás nem épp eltervelt kinyögése: - ... gáz vagy.
- Moft mi fan?! - nem értettem mit akar mondani, tehát megkérdeztem:
- Mi?
- Fofd bö pofód!
- Megsérültél? - csatlakozott Gustav és aggodalmasan méregette öcsémet. Én hatalmasat vágtam az illető hátára, minek következtében az felöklendezte eddig bevitt energia szükségletét, és utána tarkón vágott. - TOM! Azt mondtam: FOGD BE A POFÁD!
- Ja, jó, de ezért miért kellett megütnöd?
- Halloooood... bele ne haljál! - kicsit úgy esett le, mintha valami nyámnyila piperkőc lennék, ezért próbáltam visszaterelni a szót előző témánkra, mert a végén félő, hogy megint megütöm, de most nem fogok óvatoskodni.
- A koncert után megyünk valamerre? - találtam végre egy megfelelő témát, de sajnos sorsdöntő fordulat következett ezután, ami hirtelen természetem lévén már várható is volt. Ennek megindítója Billnek a kijelentése volt:
- Szerintem tök mindegy, mert te úgyis valami csajt hozol magaddal, és az sokkal jobban fog érdekelni téged, mint mi! - annyira felidegesített, hogy egyszeriben felpattantam az asztaltól (a székemet meg kirúgtam magam alól, és ennek következtében az el is dőlt), és a lehető legtarkább káromkodási módszert akartam elővezetni, de ehelyett, csak ennyire futotta:
- Mintha én lennék a rohadt k*rva élet legmocskosabb kib*szott stricije!! Bocs, hogy élvezem az életet, és neked ez nem adatott meg, és így saját intim vágyaidat csak a bátyádon próbálod kiélni! - a szavakat szinte meg se fontoltam, és úgy áradtak belőlem, mint a Niagara vízesés. Szerencsétlen Bill egyre kétségbeesett tekintetet váltott, ami lassan rajtam is tükröződött, mert én voltam az a p*csa leves, aki hagyta is ezeknek az intim vágyaknak kiélését! Akkor végtére is inkább be kellett volna fognom.
Tekintetem átsiklott az asztal felett Gustavra, aki még nálunk is megilletődöttebb képet vágott, és a magasba emelte tányérját, féltve ezzel a rajta leledző eleséget.
- Basszus. - jelentettem ki, majd megint testvéremre meredtem, aki hirtelen felpattant, és kiszaladt a helységből.
- Mi van? - érdeklődött Gustav, én pedig lezártam annyival, hogy "hosszú". Azzal felpattantam, és testvérem után slisszoltam.
Nem tudtam még, hogy mindezt, hogy s miként fejtsem ki majd a későbbiekben hőn szeretett (ám de értelmen nem gyengén aluli) dobosunknak. De az igazat megvallva az nem is érdekelt mi lesz az után. Csak elsődlegesnek találtam, hogy felkeressem szerelmes kisöcsémet, és megmagyarázzam neki, hogy én ezt nem úgy gondoltam. Persze az indulat beszélt belőlem, és ezt nyilván ő is tudja, csak az a nagy helyzet, hogy ettől még elég rosszul érintette szerencsétlent.
Bűntudatos állapotban követtem a nyomát, s mintha csak megéreztem volna rátaláltam a hotel raktárnak szolgált pincéje előtt, a lépcsőn ücsörögni. Hatalmas levegőt vettem, és leültem mellé. Nem húzódott el, csak összefonta karjait, és maga elfordult tőlem.
- Bill, nem úgy értettem... hirtelen felindulásból történt!
- Tisztában vagyok vele, de akkor is sz*rul esett.
- Nem kéne ilyen mimózalelkűnek lenned! - támadtam le megint akaratom ellenére, de gyorsan folytattam, hátha tudom menteni a menthetőt: - De nem kell változtatnod! Dehogy is. Az embereket általában a hibáival együtt kell elfogadni.
- Mekkora hiba az, ha valaki a saját testvére iránt érez, nem épp testvéri vonzalmat?
- Hatalmas. - zártam le hetykén, nem törődve. Ha érdekelt volna se tudtam volna mit csinálni vele! Mert én is ugyanebben a bűnben szenvedtem.
- Na igen, de ez elég gyér mentség arra, hogy most azonnal elfelejtsük az egész estét. Nem is akarnám!
- Hát én se. - mondtam végül, és kivételesen teljesen őszinte voltam. Hallottam, ahogy szipog, és eleve a hangjából is visszaköszönt a kétségbeesettség. Ez tökéletesen formát öntött soron következő mondandójában:
- Ó, Tom. Én ezt nem akartam! Eddig olyan jól ment a titkolás. Sosem akartam volna, hogy a felszínre kerüljön! Úr Isten... betegek vagyunk?
- Az lehet, hogy te igen, de én nem. - igyekeztem a siralmas hangulatot feldobni, de ehelyett megvető nézéseket kaptam válaszul. Muszáj volt valami folytatást produkálnom:
- Mégis mióta?
- Aznap este óta, mikor először megcsókoltál.
- A félre nem érthető vallomásokból már lejött többnyire, de nem kifejezetten tartom számon mióta. De ezt eddig miért nem mondtad?
- Most magyaráztad, hogy elég egyértelműek voltak a vallomásaim!
- Jó, de szerinted ki vette ezt komolyan?
- Hát én. - ezután már nem válaszoltam. Sóhajtva pillantottam cipőm orrára, majd jó közel csúszva testvéremhez megfogtam az állát, és magam felé fordítottam:
- Ezerszer, és ezerszer is megbántam már! Csodás vagy. Nem csak, mint szerető, vagy szexpartner, hanem, mint ember, és énekes is! És... szerintem én is visszavonhatatlanul beléd szerettem! - böktem ki végül, és fülig pirultam. Nem voltam kifejezetten hozzászokva a szerelmi vallomásokhoz, mert nem is stílusom, de nála mégis könnyedén ment. Viszont már vártam, hogy valami kedveset beszóljon:
- Öcsém. Te! Hova dugtad a testvéremet?!
- Te barom! Épp most vallottam szerelmet!!! Fogyatékos. Veled se lehet mit kezdeni. - már álltam volna fel, hogy színlelt sértődéssel visszavonuljak ideiglenes lakókörletembe, de ő belekapaszkodott karomba, és angyaloktól lopott mosollyal így felelt:
- Én is Tom! Mindörökké. - mosolyát viszonoztam, és leültem ismét mellé. Aztán olyan csókot váltottunk, amit soha egyikőnk sem fog elfelejteni: az igaz szerelem csókját.

>>>VÉGE